Sziasztok, megjöttem az utolsó résszel a SeXingből. Rágódtam még egy kicsit fölötte, hogy mi legyen, de úgy érzem, jobb lesz ezt lezárni végre. Kellemes olvasást hozzá ^^
10. Fejezet
A középkorú házaspár komor ábrázattal lépett be a hatalmas, kívülről ódonnak, belülről meglepően modernnek tűnő épületbe. A nő fekete magassarkú cipője ütemesen kopogott a kövön, miközben végigsétáltak a férjével a megszokott útvonalon. Kedves mosoly mindenhol egy apró biccentéssel köszöntésképp. Mint mindig. Döbbenetes, hogy az ember néhány hónap alatt mily könnyedén szokik hozzá valamihez, ami azelőtt az eszébe se jutott volna. Még a legvadabb álmaiban sem.
A hófehér ajtó hangtalanul nyílt ki előttük, felfedve egy, a harmincas éveiben járó férfi vékony alakját. Csöndesen invitálta be őket a hangulatos szobába és rögvest töltött mindkettejüknek egy-egy teát. Ahogy minden esetben, amikor jöttek. A kellemes virágos illat nem segített az egyébként szörnyen elkeserítő helyzeten és a nyugtató ital sem. Egy ilyen reményvesztett helyzeten mi tudna?
- Az utóbbi időben jó kedve volt - szólalt meg a helyiség tulajdonosa csevegő hangon. Lassan dőlt hátra a bőrfotelben, egyik kezében a teával, a másikkal a köpenyét igazította meg közben.
- De közeledik… Az a nap.
- Tudom - válaszolt továbbra is higgadtan az orvos. A szavaival ellentétben valójában kissé ideges volt. Oh Sehun esete igencsak minden tudást megpróbáló volt. - Szeretnék látni?
Gyorsan pattant fel, időt sem hagyva a szülőknek és már indult is az ajtó felé. Tempósan kanyarodtak ki az orvosok szobáinak a folyosójáról, majd egy üveggel befedett hídon átsétálva, már a másik épületben is voltak. A fiatal pontosan ott volt, mint minden délelőtt. A konyhán. A magas, talán túlságosan is karcsú fiú épp az egyik kisegítővel beszélgetett a pult előtt állva. A kezében, ahogy mindig ilyenkor, egy üres tálca volt.
- Meglátjuk, hogy reagál a napra, amikor eljön, egyelőre nem szeretném megzavarni a rutinját. Reggel sosem jön le, csak délelőtt és ilyenkor kér egy sütit, megeszi, aztán visszamegy a szobájába. Vacsoránál beszélgetünk kicsit, végül nyugovóra tér.
- Az a sütemény…
- Továbbra sem valódi - mondta halkan a férfi. - De mint mondottam volt, egyelőre minden menjen úgy, ahogy ő szeretné.
Az orvos tekintete Sehun hátára vándorolt, a vastag ruhák sem tudták eltakarni, mennyire is sovány volt. Nem mintha ez meglepő lenne itt. Nem ő az első, aki alig eszik tudtán kívül és alighanem nem is ő lesz az utolsó. Ettől függetlenül fájt így látni. Túl fiatal volt még ilyen tragédiákhoz.
Mielőtt Sehun a klinikára került, a szülei sok mindent megpróbáltak, azonban semmi sem segített. Ráadásul az édesapjának szent meggyőződése volt, hogy a hallucinációk már jóval korábban elkezdődtek, mint azt ők észrevették. A furcsa, elrévedő pillantások a felnőttek mellett, a suta mozdulatok, mintha lenne még valaki vele, mind árulkodóak voltak, de nem mertek többet tulajdonítani neki. És ezért a legkevésbé sem lehetett őket hibáztatni.
- Hallottam, hogy lezárták a klubban történtek ügyét - a mondat zökkenőmentesen, egy szuszra lett végigmondva, mégis mindhárom felnőtt feszülten pillantott félre. A társaság egyetlen női tagjának ízlésesen kisminkelt szemeit pár könnycsepp rondította el, az idősebb férfi kezei ökölbe szorultak egy másodpercre, ám gyorsan rendezte vonásait és a megtört felesége hátára csúsztatta remegő kezét. - Valószínűleg ezzel fogom folytatni a beszélgetéseket a fiúkkal.
- Biztos, hogy erre szükség van? - kérdezte Sehun édesanyja élesen. - Bárhogy is hangzik ez most, de örülök neki, hogy nem emlékszik semmire abból a borzalmas estéből.
- Fel kell dolgoznia a megerőszakolásának éjjelét is, Mrs. Oh. Jelenleg azt hiszi, hogy megmentették. Ez nincs rendjén.
- Ez soha nem lesz rendjén! - fakadt ki idegesen az idős asszony, azután egy száznyolcvan fokos fordulattal kisietett a helyiségből. Férje sűrű elnézések közepette rohant utána és, bár az orvos megsértődhetett volna a tiszteletlenségen, nem tette. A hozzátartozóknak sem jobb egy ilyen szituáció. A betegek legalább elbújhatnak a valóság elől az elméjük egy elzárt, sötét részébe. Ők nem tudnak. Nem tehetik meg. Vagy semmi sem marad a szerettükből.
Elgondolkozva fürkészte Sehun semmibe meredő arcát, azt követően lesandított a kezében lévő mappára és döntésre jutott. A mai nap így is tartogatott némi váratlant, talán az égiek így jelzik, itt az idő egy kicsit felrázni a dolgokat. Fehér orvosi köpenye csak úgy lobogott utána, ahogy a fiú felé lépdelt és, mielőtt meggondolta volna magát, sebesen kihúzta a széket és leült.
- Te… - semmi rendkívüli nem volt abban, hogy szinte hangja sem volt a fiatalnak, napjában csak egyszer beszéltek. - Miért…?
- Minden este mondom neked, hogy még találkozunk, Sehun - végigsimított a sápadt orcán a férfi, majd a tálca fölött összefont ujjakra kulcsolta a kezét. - De ma meg szerettelek volna lepni. Sikerült? - az egykori egyetemista hevesen bólogatott, miközben megszorította a másik kezét és ragyogó mosollyal pillantott fel rá, észre sem véve a ruha elején megcsillanó, Dr. Zhang Yixing feliratot.