Sziasztok ^^ Visszatértem! Sajnálom, tudom, hogy Baekhyun új albuma (kurva jó lett, csak úgy mellékesen megjegyzem :3 A 15 éves Vámpírnaplók imádó énem feléledt és a mostani minden erejével azon van, hogy megakadályozza, hogy ötödször is megnézzem xD) kapcsán megígértem, hogy igyekszem majd egy új résszel, de az már jócskán eltelt. Mindenesetre most már itt vagyok és hoztam is egy új részt. Kellemes olvasást hozzá ^^
21. Fejezet
Jongdae
Üres tekintettel bámultam a plafonra, egy épkézláb gondolatom sem támadt. Képtelen voltam rá. Ha akárcsak egy pillanatra is felvillant valami, azt szinte azonnal elsöpörte egy lágy fuvallat. Oh, nem, nincs nyitva az ablak, elvégre november vége van, ráadásul reggel. Ilyenkor cseszett hideg van.
Baekhyun rajtam aludt. Szuszogása gyengéden csapódott neki az arcomnak és minden egyes nyomorult levegővétele felért egy kínzással. Én mégsem tettem mást, minthogy leheletfinoman simogattam a hátát. A testem bal oldala gyakorlatilag már lebénult és őszintén, gőzöm sincs, hogy volt még erő a tagomban a simogatásra, de csináltam. Talán automatikus volt. Nem tudom.
Ahogy azt sem, hogy kötöttünk ki így. Emlékszem, hogy én tartottam itt, azonban arról, hogy miért maradt itt, vagy inkább, hogy került az ágyamba, fingom sincs. Jobb is. Lehet… Lehet, én nem engedtem el, s húztam be magam mellé. Jézusom, az halálgáz lenne! Csaknem!
És az egészben a legnagyobb szívás az volt, hogy a szívem azóta is ugyanúgy vert, mint mielőtt elment. Vagy mint mielőtt el kellett volna mennie. És ez gond. Bazinagy gond. Sosem vert még így. Sosem. Ennek ellenére pontosan tudtam, mit jelent. Óriási gondot. Orbitálisat. Gigantikusat.
Ujjaim óvatosan zongoráztak végig Baekhyun pizsamájának az anyagán lefelé, majd megmarkoltam a takarót és egészen a nyakáig rántottam azt. Kibaszott szar helyzetben voltam. A valóságban is és képletesen is. Nagyon elbasztam. És csak minden rosszabb lett, amikor az anyja kb ránk törte az ajtót.
- Byun Baekhyun! Nem megmondtam, hogy nem alhatsz vele?! - Én örültem volna neki a legjobban, ha nem alszik itt, nekem elhiheti.
Baekhyun
Kábán pislogtam előre, a falra, aztán szép lassan lefelé billent a fejem és minél lejjebb értem, annál vörösebb lettem. Jongdae-n ültem. Úgy értem… Rajta. Konkrétan. Mármint a combjain. Remélem, hogy ott. Vagy… Elégek zavaromban. Minimum. De az is lehet, hogy inkább csak meghalok itt helyben. Mi az isten történt? Dereng, hogy… Nem! Bassza meg! Én másztam be hozzá! Faszom! Nem! Bassza meg!
Döbbenten kerekedtek el a szemeim, már ha ez egyáltalán lehetséges volt, így is totál le voltam sokkolva, amikor Jongdae felült. Közvetlen közelről néztem rá és magamban egy imát mormoltam azért, hogy minél előbb véget érjen ez a szituáció. És így lett. Jongdae átölelte a derekam és egyszerűen arrébb tett. Egyedül. Édes jó istenem, kérlek, könyörgöm, tüntess el a picsába!
- Mégis mi a fene folyik itt? - drága édesanyám igencsak dühösnek hangzott. Kurva dühösnek. Csípőre tett kezekkel állt a vendégszoba ajtajában és egyenesen rám meredt. Szedd össze magad, te balfasz! Ezt akartad, nem?
- Sajnálom - szólalt meg halkan Jongdae, s kihúzta magát. Határozottan tartotta a szemkontaktust anyámmal, kicsivel előttem állt, így takarva engem előle. Én még mindig nem igazán tértem magamhoz. - Én nem engedtem el este végül.
Furcsán dobbant meg ketyegőm és önkéntelenül is a mellkasomhoz nyúltam, miközben felpillantottam Jongdae-ra. Aranyosan göndörödött néhány tincs a tarkójánál az alvástól és esküszöm, ilyen egyenesen még soha nem láttam senkit állni anyám előtt. Kibaszott határozott volt az egész kisugárzása. Eléggé elbambultam és addig, amíg nem hallottam meg a hangos csattanást, nem is ébredtem fel mélázásomból. Anyám lekevert egyet Jongdae-nak.
Jongdae
Nem az első eset volt. Mármint hogy pofon vágtak. Igazából az első eset az volt, hogy együtt aludtam egy másik sráccal. Így, egy ágyban. Ilyen közel. De azért, mert együtt voltam valamilyen helyzetben egy fiúval, már kaptam szülőktől. Nem is egyszer. Úgyhogy arcizmom se rezdült. Vagyis de, nyilván az ütéstől igen, de amúgy nem. Értitek.
- Hogy… Mit csináltál?! Megengedtem, hogy itt maradj, mert… És így hálálod meg? Csak annyit kértem tőletek, hogy ez ne-
- Nem történt semmi - Baekhyun végre magához tért és kikászálódott az ágyból. Elém lépett, hogy az anyja még egyszer ne üthessen meg. Nem tette volna. A legtöbb rögtön megbánta utána, mégis csak szülők. - Van rajtunk ruha, úgyhogy légy oly szíves és ne képzelgess feleslegesen hülyeségeket.
Pilláim megrebbentek, amikor Baekhyun felém fordult és lágyan megérintette az orcám ott, ahol gondolom, már most vöröslött. Legalább nem lesz látható, mikor emiatt a tette miatt pirulok el. Nem lesz ez így rendben.
- Menj ki, kérlek - súgtam alig hallhatóan és gyorsan oldalra mozdultam, hogy távolabb legyen tőlem. Az anyját sem lenne jó ötlet tovább hergelni.
- Jong-
- Baekhyun! Kérlek! - új kamubarátom, faszom, komolyan nem hiszem el, hogy megint itt tartok, úgy festett, mintha most én pofoztam volna fel őt. Nem érdekel. Nem maradhat itt. Én nem maradhatok itt. Le kell lécelnem. Még egy perc itt és megbánom azt is, hogy megszülettem. Mibe keveredtél ismét, Kim Jongdae?
Baekhyun
Eszeveszett tempóban csörtettem végig a folyosón, majd a saját szobámhoz érve, jól bevágtam az ajtót magam mögött. Szavakba sem tudnám önteni, milyen ideges voltam az anyámra. Az egy dolog, ha nekem ad egyet, de Jongdae-nak semmi joga nem volt. Nem is ő tehet róla, hogy… Hisz én maradtam ott!
Ingerülten öltöztem át, siettem, hogy még elkaphassam Jongdae-t, mielőtt elhúzna. Biztos nem akar már itt lenni. Ezek után senki sem akarna. De nem mehet el. Addig, amíg bocsánatot nem kértem, nem.
- Eszedbe se jusson utána menni! - felhorkantottam és igyekeztem figyelmen kívül hagyni anyámat. Nincs rá időm. Meg a szarságaira. - Hallottad, amit mondtam?!
- Hallottam és rohadtul nem érdekel!
- Baekhyun! Ne merész-
- Na nem! Ezt nem játsszuk! - kitéptem a kezéből a kabátom, miután ő is elvette tőlem és fürgén belebújtam, nehogy újra elvegye. - Hogy tehetted ezt Jongdae-val? Nem is csinált semmit! - sziszegtem neki. Szegény segíteni próbált és… A francba, az én hibám. Ha nem kérem ezt a kamuzást, nem történt volna ez vele.
- Elcsábította a fiamat! Ha azt hiszed, hogy-
- Jézusom, hallod magad? Milyen elcsábítás? Mondtam már neked, hogy én férkőztem a közelébe! - ijedten rándultam össze, lentről ajtócsapódás hallatszódott. Jongdae.
A továbbiakban leszartam anyám rinyáját, csak elrohantam mellette és gondolatban már azon agyaltam, milyen hideg lehet a föld cipő nélkül. Ha kell, anélkül megyek Jongdae után. De nem volt rá szükség, hogy utána menjek. Noha tényleg az ajtónál volt, az ajtócsapódás nem tőle származott. Hanem apámtól.
Jongdae
Jelenleg bármilyen más szituációban szívesebben lettem volna, mint ebben. Például inkább tűrtem volna Chanyeol megjegyzéseit arról, hogy Yixing miket csinált velem az éjjel. Szerintem biztos azt hiszi, nála aludtam. Újfent. Erre farkasszemet néztem Baekhyun apjával. Gyanítom, hogy vele. Hétfőn reggel. Ez eskü, nem lehet rosszabb.
Én csak el akartam tűnni a francba. El Baekhyun anyjának szemei elől. És most meg itt van az apja is. Remek. Egyszerűen csak remek. Menten felakasztom magam. Azt hittem, így, hogy elmondtam az igazat Baekhyunnak, végre megkönnyebbülök. Így is volt. Tetves pár órán keresztül, amíg aludtam. Mondjuk, végre viszonylag jól aludtam. Ez is valami.
Ez a reggel megöl. Komolyan. Nem gondoltam volna, hogy ez az egész még lehet rosszabb, ám az lett. Régi ismerősként köszöntöttem a gyomorgörcsöt, amikor Baekhyun megérkezett mellém, aztán az anyja is megjelent. Ha most meg Baekhyun miatt leszek képtelen enni, tuti kipurcanok valahol.
- Neked nem az egyetemre kéne már tartanod? - megszeppenve sütöttem le pillantásomat és magamban hálát rebegtem minden istenségnek, amiért az apja láthatóan nem törődött velem. Vagy észre se vett. Mindegy. Nekem ez csak jó.
- D-De, igen! Megyek is!
Baekhyun nem szarozott, egyik kezével felkapott egy pár cipőt, a másikkal pedig megragadta a csuklóm és már vonszolt is magam után. Mezítláb tette meg az első kanyarig az utat, csak miután befordultunk a sarkon, lépett bele a cipőjébe. Mindketten szótlanok voltunk és őszintén, kurvára nem akartam semmiről sem beszélgetni. Csak hát, Baekhyun nem ilyen. Ugyebár. Most mégis kussban volt. Ami rosszat jelentett nála. Szóval ő is érzi, hogy rohadt gáz volt a reggel. Kibaszott király.
Baekhyun
Ha Jongdae-ról van szó, valahogy nem vagyok a szavak embere. Tudom, hogy mondanom kéne neki valamit. Akármit. De fingom sincs, mivel javíthatnék ezen a foson. Rosszabbá pedig nem szeretném tenni a helyzetet.
Némán fogtam egy taxit, ami annyira nem volt könnyű, tekintve, hogy ilyenkor rengetegen vannak már kint az utcákon és mivel paráztam, hogy közben lelép, a kabátjának a szélét fogtam, mint valami balfasz. Két ujjam között tartottam és biztos voltam benne, hogy amúgy könnyedén elhúzhatott volna, azonban nem tette. Ettől csak még kínosabb. De nem akarom egyedül elengedni. Most nem.
Valahogy helyre kell ezt hoznom. Nem… Nem valahogy. Kellemetlen helyzetbe kényszerítettem. Hazudnia kellett miattam azok után, amin keresztülment és ezer százalék, hogy lelki terrort okozott neki az apám megjelenése, az anyám tetteiről meg ne is beszéljünk.
- Sajnálom - nyögtem ki csöndesen és kissé felé fordultam. Hülye ötlet volt ezt pont a kocsiban felhozni, de most már szarok rá. Helyre kell hoznom. Jongdae barátsága… Fontos nekem.
- Nem kell bocsánatot kérned. Nincs miért.
- De, az anyám-
- Ne kérj bocsánatot az ő nevében - végre rám pillantott és a tekintete a tőle megszokott kedves volt. - Ezt nem tőled kéne hallanom. És egyébként sem érdekel. Nem ez volt az első. Nem lepett meg. Pontosan tudtam, mi fog történni, mikor elé álltam. De féltem, hogy neked kever le és azt nem hagyhattam. Főleg, hogy valójában nem is igaz az egész.
- Ezért nem érdemelted meg te sem!
Jongdae
De, azt hiszem, megérdemeltem. Ha másért nem is, az elmúlt időszak hazugságaiért biztos. És mert lehet, talán, esetleg, megeshet, hogy a fia iránt, hogy Baekhyun iránt… Nem, nem gondolhatok erre. Nem helyes.
Villámgyorsan pattantam ki az autóból, mikor az megállt az egyetem előtt és nem is vártam Baekhyunra, csak robogtam a kollégiumok felé. Másra sem vágytam, mint bebújni az én drágalátos takaróm alá, összegömbölyödni és meghalni a párnáim között. Vagy kezdhetjük is a sor végével a dolgot.
- Jongdae, várj már meg! - inkább felgyorsítottam és rendületlenül haladtam a kolesz felé és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám Baekhyun zihálását nem sokkal mögülem. - A picsába már!
Meglepett kiáltás csúszott ki belőlem, utolért és erősen markolta meg a karom, hogy visszatartson. Feszülten kapcsoltam össze a pillantásunkat egy pillanatra, ám hamar elfordítottam a fejemet. Rettegtem ránézni. A szívem túlságosan hevesen vert és esküszöm, minden idegszálammal azon voltam, hogy azt beszéljem be magamnak, hogy ez csak a sietés miatt volt, de tudtam, hogy… Ez nem igaz.
- Tényleg nem sikerül venni a jeleket? - mordultam fel ingerülten és kirántottam fogva ejtett tagom a markából. Nem lehetek a közelében. Ő nem… Hazugság ide, vagy oda, Baekhyun sosem fog másként tekinteni egy srácra, mint barát. És ez fáj. Kibaszottul fáj. De elfogadom természetesen. De saját magamnál nem lesz előrébb.
- Nem vagyok hülye. Értem, mi van - éreztem, hogy a világ megfordul körülöttem és szerintem el is ájultam volna, ha nem folytatja olyan gyorsan. - Megismerted a családom és… De én nem vagyok olyan! Fontos vagy nekem!
- Mit értesz… Fontos alatt? - kérdeztem vissza halkan. Pontosan azt a választ kaptam, amire számítottam, bár attól még ugyanolyan szar volt.
- A barátom vagy! - És én ezért nem leszek sosem a tiéd, Baekhyun.