Sziasztok ^^ Meg is hoztam a LayChen új fejezetét, bevallom, magamat is megleptem, hogy valóban sikerült, de tényleg szeretném folytatni a történetet és ezúttal befejezni is. Remélem, legalább annyira tetszeni fog Nektek, mint az előzőek. Igyekeztem felvenni a fonalat, ismét beleélni magam a szerepekbe. Újfent Zhang Yimin és Jongdae kerül előtérbe, viszont a következőkben ez változni fog. Kellemes olvasást hozzá ^^
23. Fejezet
Zaklatottan tettem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat, idegesen rágcsáltam alsó ajkam, ahogy ujjaim újra és újra megindultak a gyönyörű mélybarnára mázolt ajtó felé. Fülsértően rezzent meg minden mozdulatra a kezemben tartott papírtömeg, homlokomon gyülekeztek az izzadságcseppek. Percenként töröltem hol az egyik, hol a másik tenyeremet iskolai egyenruhám nadrágjába. Mondjuk a jelentkezési lapokon semmi sem segíthetett, mind elázott…
Tekintetem kitévedt az ódon épület ablakán; a fákon immáron egy levél sem maradt, így az éppen csak felkelő nap könnyedén áthatolt közöttük és fényeivel varázslatos színekbe öltöztette, nemcsak az udvart, hanem az intézmény belsejét is. Korán volt még, és itt, ahová diák nem tehette be a lábát, tényleg a légy zümmögést is hallani lehetett. Mikor eljöttem a szobámból, a kollégiumban is csönd honolt, holott ott azért volt, aki a folyosókat rótta.
A papírrengetegre sandítottam, próbáltam kivenni az első oldalon lévő adatokat, de annyira nedves volt már az egész, hogy kisebb csodának számított volna, ha sikerül. Tuti elküld melegebb éghajlatra, ha ezt így adom neki oda… Frusztráltan fújtam ki a tüdőmben lévő levegőt, majd ismét lepillantottam. A kis karikák, amik a választott tanórán kívüli elfoglaltságaimat mutatták, jó néhány alkalommal javításra kerültek hajnalban. Úszás, vívás és… Történelem.
Számomra is hihetetlen volt, mikor egyszer csak megvilágosodtam; semmi sincs rendben itt és úgy néz ki, a Zhang család egy egyetlen, akitől talán valamilyen információt bírok szerezni. Így vagy úgy. Mármint azt eddig is tudtam, hogy szörnyen furcsa itt minden és mindenki, a megvilágosodásom azt volt, mikor rájöttem, áldozatot kell hoznom és… Plusz töri órára járnom. Ezt még megbánom, úgy érzem…
Bár az úszás kapcsán voltak aggályaim, nem is kicsik, de szörnyen hívogatott a lehetőség, hogy úszhassak, így végül csak megjelöltem, mint gyakorlati program. A vívás… Nos, bizarrul fog hangzani, azonban nagyon szerettem volna valami olyat választani, amitől… Erősebbnek érzem magam. Igazából a valóság az, hogy bármit megadnék azért, hogy kaszaboljak balra-jobbra. Nem hiszem, hogy a helyzetemben ez meglepő lenne. Lehet, bokszra kellene mennem, az biztos segítene levezetni a frusztrációmat.
Összehúztam szemeimet, mikor a napsugarak elérték az egyiket, önkéntelenül is, de az ablak felé fordultam, s kibámultam a színpompás világra, viszont sokáig nem élvezhettem a lélegzetelállító látványt, az ajtó előttem megnyikordult, ahogy kinyitották. Szerintem az egész testem megállt működni, amikor pillantásom találkozott Zhang Yiminével. Egy részem - egy nagyon nagy - reménykedett, hogy valójában még itt sincs.
- Nos, Mr. Kim, miben segíthetek, mielőtt teljesen kikoptatja az irodám előtti padlót? - a férfi baritonja némileg ellentétben állt kinézetével; kihallottam belőle azt a tipikus mélyebb, rekedtes hanghordozást, ami a felkelés után jellemző az emberre.
A sötét szempár érdeklődve mért végig, a gyűrött halmot látva felvonta szemöldökét, ám szóvá nem tett semmit, csak türelmesen várt. Nagyot nyelve kapcsoltam össze újra tekinteteinket és igyekeztem összeszedni magam és kipréselni pár szót, holott csak arra tudtam gondolni, a számtalan papír a kezemben mindjárt szétmállik a sok izzadságtól. Ez halálgáz, nem adhatom oda neki így! Elvörösödve nyílt a szám, agyam minden sejtjét arra próbáltam használni, hogy kitaláljak valami normális választ - hazugságot -, de képtelen voltam. Amúgy miért érdekel ez engem egyáltalán?
A tanár egyszer csak elmosolyodott, amitől minden idegszálam megfeszült, s kissé félrehúzódott az ajtótól, alighanem, hogy utat engedjen maga mellett befelé. Holtra váltam, akadozva emeltem meg az egyik lábam, hogy elinduljak, csakhogy a férfinak nem tetszett lassúságom, így egy határozott mozdulattal betolt maga előtt. Tenyere a hátamon maradt, rémületem ellenére kellemes nyugalom szállt meg, olyan, amit eddig csak egy emberrel éreztem. Ezzel tényleg kezdenem kell valamit, ez nem normális...
Nehézkesen húzódtam beljebb a félhomályban úszó helyiségbe. Nem évekkel ezelőtt jártam itt, szóval nem meglepő, hogy minden ugyanott volt azon a gyönyörű mahagóni asztalon, mint legutóbb, mondjuk meglehetősen különös volt, hogy még a tollak is ugyanúgy voltak lerakva. Íriszeim akaratlanul is, de a káprázatos gyűrűt keresték, ám nem lelték. Eltette.
- Tehát, miről lenne szó, Mr. Kim? - a kérdés hallatán megint összerándultam és esetlenül a szék támlája után kaptam. Mire észhez tértem, ő már a fa túloldalán volt és kényelmesen elhelyezkedett ülőhelyén. Fürkésző pillantása nem csitította a mellkasomban érzett heves verdesést, ellenben azt elég körülményes lett volna megmondanom, hogy… Pontosan miért is verdes annyira. Ez kész röhej!
- Hát… - hangom elakadt, kezem szabályosan fájt annyira erősen szorongattam a jelentkezési lapokat. Csak essünk túl rajta! Megköszörültem a torkomat és felé nyújtottam markom tartalmát. Némileg meglepődött a papírok láttán, két ujja közé fogta őket, majd meghökkenve kilesett mögülük. - Magának kell leadnom, nem? - morogtam halkan, s igyekeztem leplezni zavaromat. Természetesen ő intézi, mert miért is lenne szerencsém bármiben is?
Nem szólt semmit és bevallom, kezdtem aggódni, miért nem, viszont ekkor hangtalanul elém csúsztatott néhány újat, továbbá egy kék tollat. Feszélyezetten húztam kijjebb a vendégek számára fenntartott ülést, s némi belső szenvedés után, vigyázva leültem én is. Kimondatlanul is értettem a kérést, úgyhogy csöndesen nekiálltam, hogy ismételten kitöltsem azt a pár oldalt, ami ahhoz kellett, hogy csatlakozzak a kívánt szakkörökhöz.
Összeszorítottam a fogaimat, pilláim sebesen mozogtak; könnyeim váratlanul megjelentek, mikor az anyja neve részhez értem. Azt kellett volna még, hogy előtte elsírja magam. Úgy istenigazán. Idegesen vettem egy mély levegőt, aztán megembereltem magam és gyorsan tovább siklott karom, mielőtt még… Nos, nem elsírom magam, hanem zokogni kezdek, mint egy csecsemő.
- Nam Hyejin - először azt hittem, nem jól hallok. A megviselt hang el sem jutott volna hozzám, ha nem lett volna teljes némaság a helyiségben. Megfordult körülöttem a világ, semmit nem fogtam fel a továbbiakban, csak a név ismétlődött újra és újra a fejemben. Az édesanyám neve. A halotti bizonyítványán semmi sem volt egy dátumon, illetve a nemén kívül. Minden mást kisatíroztak. Úgy véltem, sosem leszek képes több információt szerezni róla.
Tekintetem találkozott az övével; egy megtört szempár pásztázott. Dühösnek kellett volna lennem, mégis annyira elkeseredetten vizslatott tanárom, hogy képtelen voltam rá. Csak szomorú és kíváncsi voltam. Lassan mozdult előre, a sötét zakója alól, pont az illemnek megfelelően kilógó ing kissé feljebb kúszott, ahogy kezét a lapjaim szélére ejtette. Íriszeim fokozatosan felmérték a vékony ujjakat, majd pillantásom a karcsú csuklót körbefogó lenyűgöző karkötőn állapodott meg.
- Miért néznek mindannyian így rám? - kérdeztem, őszintén szólva, nem is tudom, hogy tőle, vagy csak úgy… Mindenkitől. Jin és Yuta is féltve méregetett valahányszor a díszes bagázs közelébe kerültem, hiába használtak mérges hangsúlyt. Jisoo is próbált figyelmes lenni velem szemben és, bár rengetegszer megijedtem a velem szemben ülő férfitől, valójában sosem volt okom rá. Tényleges okom sosem. Leszámítva azt az esetet az árvaháznál, azonban nem vagyok biztos benne, hogy az direkt volt.
- Sajnálom, ami a szüleiddel történt. Igazán - ugyan csak motyogta a szavakat, viszont határozottan jelentette ki, így biztos voltam benne, igazat mond. A hirtelen tegezésre váltást szinte észre se vettem. Tollat tartó tagom önkéntelenül is, de az övé felé mozdult, ám hamar észrevettem magam, s sietve visszahúztam az ölembe. Felvonta szemöldökét, ellenben nem reagált mással tettemre. Az kellett volna még!
- Sosem gondoltam, összejönnek majd - elmerengve sandított félre, sötét szemei lomhán járták végig a könyvespolcokat, itt-ott megállt egy másodpercre, végül ismét összekapcsolta tekinteteinket. Nagyot nyeltem, kérdések ezrei száguldottak végig elmémen, s már megvolt, melyiket teszem fel, mikor alig hallhatóan folytatta. - Édesanyád nagyon népszerű volt, persze ez nem volt meglepő, ezzel szemben édesapád… Árvaházból származott. Abból, amelyikben te is éltél.
A fülem zúgni kezdett szavaira, az izzadságcseppek, amik eddig zavaromat árulták el, most más miatt látogattak meg, újfent régi ismerősként üdvözöltem a rettegést. Riadtan kémleltem a tanár barna szempárját, egész testem megfeszült és, bár az ablak csukva volt; még így is hallottam a mennydörgést. Villámot nem láttam, noha biztos voltam benne, az is volt; érzékeltem, ahogy a levegő megtelik energiával.
Egymást kergették a gondolatok a fejemben, képtelen voltam egynél megtorpanni. Eddig is rendkívül érdekes volt, hogy nem egy barátjához vitt. Rendben, legyen, nem volt neki egy sem. Talán. De az, hogy abba az árvaházba vitt, ahol ő is élt… Esetleg… Sojung miatt? Évtizedek óta ott dolgozott, ismerni kellett akkor az apámat is. Miért… Miért nem mondott sosem semmit?
Sok érzelem viharzott keresztül rajtam; leginkább zaklatott, csalódott, illetve szomorú voltam, rémült már nem igazán. Becsapva éreztem magam. Lesütöttem pilláimat, öntudatlanul is, ám ujjaimat tördeltem, mire a csendben hangosan reccsent meg mutatóujjam. A férfi megrezzent előttem, miközben óvatos pillantást vetett rám. Szerintem nem tudta, hogyan álljon most hozzám. Őszintén? Én sem tudtam, mi fog most történni.
Hajamba markoltam, mikor újból felhangzott az égi zörej, a velem átellenben ülő felszisszent, ami még nyugtalanabbá tett és a következő másodpercben a függöny résein át megvillant az eddig hiányolt természeti jelenség. A tenyereimben érzékeltem a földöntúli erőt gyűlni, s bevallom, másra sem vágytam, minthogy romboljak. Üvöltsek.
Kerestem az idősebb tekintetét, csakhogy amaz kerülte az enyémet. Belsőm ordított a válaszokért és ő volt itt, tőle akartam őket. Íriszei rettegve figyelték, ahogy a papírokon eddig nyugodtan fekvő toll ide-oda kezd mozogni, majd lassan egy repedés indul meg az egyik végéből a másikba. A számos szarság előtt talán engem is izgatott volna, megijedtem volna, főleg, hogy most más is látja, milyen torzszülött is vagyok, viszont jelenleg magasról tettem rá. Ha ez kell ahhoz, hogy elérjek valamit, ám legyen.
Az írószer fülsértő roppanás közepette adta meg magát. Százfelé szállt, s darabjai mindenen apró vágásokat ejtettek, rajtam is és tanáromon is. Észleltem, hogy megsérti a bőröm több helyen is, ugyanakkor engem csak a szemközt ülő illető érdekelt. Megbabonázva mustráltam végig; ruhája minden szeglete felhasadt, arcán, kézfejein leheletnyi sebeket okozott a tárgy. Nem, én voltam.
Rosszul kellett volna éreznem magam, ehelyett csak mennyei érzés kerített hatalmába. Bármit kiszedhetek belőle most. Tudom. Jobbom öntudatlanul mozdult felé, mire összerándult és holtra váltan rám nézett. Láttam, ahogy szája szavakat formál, azonban nem jutott el hozzám semmi sem, teljesen elbűvölt a levegőt megtöltő energia.
Egy kéz lendült a vállamra, belsőm azonnal nyugalommal telt meg, a fehér köd pedig elillant. Hányinger kerülgetett, ahogy orromba felkúszott a vér, illetve a műanyag égett szaga. Elsápadtam, miközben a férfira pillantottam, ellenben ő megdöbbentően higgadt volt az előbbiek ellenére, habár nem is engem vizslatott, hanem… Szívem fájdalmasan facsarodott össze, mikor pillantásom találkozott Yixingével. Undorodni fog tőlem. Bántottam az apját. Hogy tehettem? Hogy élvezhettem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése