Eszeveszett tempóban rohantam végig az Akadémia kollégiumának folyosóján, majd az udvaron. Elnyűtt ruháimon könnyedén keresztülfújt a hűvös, őszi szél, arcomat csípte a hideg levegő, ám észre se vettem igazán őket. Képtelen voltam bármit is érzékelni a világból Yixing szavai után. “Hogy hogy kiről beszélek? Jisoo-ról. Nem is tudtad, hogy ő a nővérem?”
Mégis honnan kellett volna tudnom? Persze, így már értem, miért láttam többször is a díszes társaság tagjaival, akár csak beszélgetni, vagy ebédelni, sőt így már volt értelme annak is, miért volt Zhang Yiminnel a repülőn, ami elhozott ide. Vagy, hogy miért éreztem magam olyan… Olyan máshogy vele. Mert ő a… Ő…
Megtorpantam, fél kézzel az egyik térdemre támaszkodtam, a másikkal, amiben édesapám régi fényképet is szorongattam, a mellkasomhoz nyúltam. Tüdőm szorított, s gőzöm sosem volt, megfulladni akarok a még nem kicsordult könnyeimtől, vagy pánikrohamot kapni. Vagy isten tudja. Rosszul vagyok. Nem bírom.
- Jongdae… - Yixing aggódó baritonja közvetlen közelről ütötte meg fülemet és csakhamar meg is pillantottam őt magát. Szomorkás ábrázattal hajolt le hozzám és gyengéden megérintette vállamat. Ha nem lettem volna olyan állapotban, amilyenben voltam, valószínűleg már mondtam is volna, hogy ne merészelje elvenni tőlem az érzést, de nem is lett volna rá szükség, mert nem tette.
Zihálva kapcsoltam össze tekinteteinket, azután erőtlenül a finom anyagú egyenzakójába markoltam, mire a fiú vigyázva felhúzott egyenesbe, végül lágyan magához ölelt. Csuklásszerű hang tört fel belőlem, majd ott, a varázslatos szökőkút mellett, elsírtam magam. Azt hiszem, valahol örömkönnyek voltak, elvégre van egy… Egy testvérem. Egy nővérem. Ha minden igaz.
- Nem… Nem értem - motyogtam halkan. - Az apád… Miért nem… Ő biztos tudta! - a kezdeti, esetlen szavaim a végére már sehol sem voltak, felháborodottan löktem el magam a kínaitól. - Mesélt a szüleimről, ismerte őket! Tudnia kellett, hogy van egy lányuk is!
- Jongdae…
- Az isten szerelmére! Ne a nevemet mondogasd mindig! - fakadtam ki mérhetetlenül idegesen. A ruhájánál fogva rántottam közelebb, annyira, hogy egy falevél se fért volna már el közöttünk. Dühösen pásztáztam a ragyogó, barna íriszeket, amikben egy másodpercre elkeseredettség csillant. És akkor észrevettem magam. Ha az apja tudta is, ő biztos nem. És még mindig az ő nővéréről van szó. - Ne haragudj!
Reszkető kézzel túrtam tincseim közé és már nyílt a szám, hogy ismét bocsánatot kérjek, azonban Yixing kedvesen elmosolyodott, megrázta a fejét, aztán puhán csuklón ragadott, s lehúzott a meseszép szökőkút szélére. Jobb lábam sebesen járt fel s alá és ez alighanem rendesen zavarta is a balomon ülőt, mivel átnyúlt előttem és ráfogott.
A sötét szempár átcsillant az ében hajszálak között, ahogy felsandított rám, én meg természetesen elpirultam, ugyanis már megint túl közel volt. Feszülten fújtam ki a levegőt, miközben óvatosan ráfontam ujjaimat alkarjára, hogy elvegyem onnan. Alig értem hozzá, már teljesítette is a kimondatlan kérésemet, sőt kissé távolabb is csúszott. Bármit megadnék azért, hogy úgy üljek vele, mint nemrég azalatt a pár pillanat alatt a szobámban. De nem lehet.
- Biztos vagyok benne, hogy… - egy rövid időre megakad, fürkészett kicsit, majd egy lemondó sóhaj után folytatta. - Biztos vagyok benne, hogy az apám tudott valamit a dologról, de… Meg kellett, hogy legyen rá az indoka, miért nem mondta el! Kizárt, hogy… Ne ítéld el őt, kérlek, amíg nem beszéltél vele!
- Az apád… Mindent összevetve, azt hiszem, mást sem csinált mindig, mint segített nekem - suttogtam alig hallhatóan elgondolkozva meredve a távolba.
Az ebédidőnek lassan vége kellett, hogy legyen, mert egyre több diák bukkant fel kint, vagy sietett vissza a kollégiumba, gondolom, összeszedni a délutáni órákhoz szükséges tanszereket. Kihagytam egy egész napot, pedig ez még csak a negyedik napom itt. Ez tuti rekord náluk.
- Nos, elintézte a tanárok között, hogy igazolt legyen a mai hiányzásod - megdöbbenve néztem Yixingre, mikor meghallottam szavait. Kuncogva dőlt hátra a kövön, s támaszkodott meg kezein. - Szerintem kedvel téged.
- Te mondtad, hogy senkit se kedvel.
- Nos, azért… Akad néhány ember - körültekintően pillantott rám, mintha csak attól félt volna, újfent kiborulok. Nem voltam hülye, sejtettem, hogy bírja valamilyen szinten a barátait. Na meg aztán…
- Ő is… Neki is van… Elvégre az apád, szóval gondolom neki is van… Öhm… - őszintén szólva, nem tudtam, mennyire volt jó ötlet erről itt kint beszélni, bár tény és való, hogy közel s távol senki sem volt. - Mikor idefelé jöttünk, a repülőn volt egy pillanat, amikor… Amikor azt mondta, aludj és én így tettem. Most is ez történt. Neki ilyen… Alvós képessége van?
Yixing hangosan és hihetetlen jókedvvel nevetett fel utolsó mondatom után. Elvörösödve figyeltem kacagó alakját; enyhén előre dőlt, hasára tette jobbját, másikkal pedig szemeit törölgette. Kezdeti zavarom hamar elillant, belsőm melegséggel és boldogsággal telt meg. Yixing miatt. Gondolom, olyan jól szórakozik, hogy még a környezete is kivirul.
- Meghagylak abban a hitben, hogy ez így van, oké? - még mindig kuncogva kacsintott rám, majd visszatámaszkodott a szökőkút hűvös kövére maga mögött. Magamban morogva fordultam el tőle, mert természetesen ismételten nem kaptam választ kérdésemre. Komolyan nem szoktál még hozzá, Kim Jongdae?
- Sajnálom - szólalt meg halkan. Már megint bocsánatot kérsz. - Sosem… Engem… Minket úgy tanítottak, hogy erről a témáról nem szabad csak úgy beszélni - váratlanul fogott rá kézfejemre, mire testem megfeszült. - Nem akarok előtted titkolózni, hiszen… Hiszen te is egy vagy közülünk. - Istenem, Yixing, ezt most miért mondtad?
- Nem vagyok egy közületek - fagyos hangom rendesen arcon vágta szegény srácot. Megdermedve bámult rám, közben kihullott fogva ejtett tagom markából, végül hangyányit arrébb is húzódott. Komoran mustrálta maga előtt a földet, tekintetéből csak úgy áradt a szomorúság és még valami, amit nem tudtam behatárolni. De rendesen megbántottam szegényt, az holtbiztos.
Esetlenül simítottam végig megviselt nadrágomon többször is, próbáltam nem foglalkozni a ténnyel, mennyire is bánt engem is az, hogy ilyen állapotba került. Miattam. A szavaimtól. Nem lehet, hogy csak… Csak őérte barátkozzak azokkal. Mégis úgy éreztem, képtelen vagyok elviselni, ha nem látom boldognak.
- Jól van - leheltem szinte némán, s kissé felé fordultam. Ezúttal az én térdem nyomódott neki az ő combjának, mire arcom ismét felvette egy paradicsom színét. Aztán már kb lángoltam. Yixing ajkain általam talán még sosem látott meseszép mosoly tűnt fel, hálásan és mérhetetlen örömmel kulcsolta újfent körém ujjait. Ez… Ez valami szokása? Lassan megadja magát a szívem, ha tovább csinálja.
- Ha… Ha kérdezek valamit, válaszolsz rá? Mármint… Khm… Azok után, amit mondtál, akkor válaszolnál, nem? - röhejesen festhettem, ahogy igyekeztem egy értelmes mondatot összetenni, ám szörnyen nehéz volt így, ebben a helyzetben vele. De régóta tudni akartam.
- Persze.
- Amikor… Amikor a szökőkút széttört és, mielőtt bármit mondanál, tudom, hogy így volt. Szóval… Akkor mi történt veled? Azt hittem… Bántottalak - hangom a végére teljesen elhalt. Mellkasom még ennyi idő után is sajgott akárhányszor csak felrémlett előtt az a szörnyűséges látvány. Sosem éreztem olyan félelmet, mint akkor és sosem éreztem magam olyan undorítónak és visszataszítónak, mint akkor.
- Jongdae… - elpirulva kaptam fel fejem kezeim vizslatásából, mikor meghallottam, milyen lágyan ejti ki nevem. Zavartan kémleltem a gyönyörűen csillogó sötétbarna szempárt, kerestem bármilyen ellenszenvet irányomba, hiszen megérdemeltem volna, legalább egy kis dühöt, azonban semmi ilyesmit nem tapasztaltam. - Felejtsd el ezeket az érzéseket, kérlek - suttogta csöndesen, s megszorította csuklómat.
- Azt hittem, megöl-
- Nem! Ne is folytasd! - hevesen szakított félbe. Láttam rajta, hogy nagyon nem szeretné bolygatni ezt a témát, így néma maradtam. Néhány percig szótlanul üldögéltünk továbbra is a szökőkút szélén és már úgy voltam vele, ez a beszélgetés itt és most meghalt, amikor is megszólalt egy jóval nyugodtabb hangnemben. - Jongin megmentett.
Szemeim elkerekedtek a felelettől, s magamban köszönetet rebegtem osztálytársamnak. Aztán meg kivert a víz, mert rájöttem, ha ő nincs, sokkal, de sokkal rosszabb is történhetett volna. Én meg milyen szemét voltam vele.
- Jongdae, kérlek - a kínai alig hallhatóan kérlelt, alighanem az újból megrohamozó érzések miatt. Várjunk csak! Ha ezeket is érzi, akkor lehet azt is, hogy én… Hogy… Ijedten pillantottam rá, majd gyorsan arrébb csúsztam a kövön, így lerázva érintését és frusztráltan markoltam sötét tincseim közé. Ahhoz sincs merszem, hogy gondolatban kimondjam, nemhogy…
- Már kértelek, hogy ne használd rajtam a képességed! - idegesen mordultam föl, ahogy realizálódott bennem, folyamatosan mást sem csinál, mint engem ellenőriz, figyel. Nincs itt semmiféle szokás, vagy… Vagy bármi más, egyszerűen így tart szemmel! - Tudom, hogy… Labilis vagyok, de nincs szükségem rá és nem is akarom, hogy játssz az érzéseimmel!
- Nem játszom - motyogta erőtlenül, azt követően pedig összekapcsolta pillantásunkat. - Mielőtt megismertelek… Sosem éreztem senki érzéseit ilyen intenzíven, mint a tieid - tüdőmben bent rekedt a levegő, ugyanis ujjai leheletfinoman végigsimítottak alkaromon, azután összefűzte őket az enyéimmel.
- Yix… - agyam totál leállt működni; ezúttal nem a halántékomnak, hanem homlokomnak döntötte sajátját, így talán olyan közel volt hozzám, mint még soha. Sűrű szempillái megrebbentek, ahogy letekintett és nem mertem volna megesküdni rá, de… A számat nézte.
- Olyan… Valódiak. Igaziak és… Áthatóak. Hevesek - mély sóhaj szakadt fel belőle és már azt hittem, abban bíztam, elhúzódik, csakhogy nem így lett. Tényleg erre vágytál, Kim Jongdae? - Mindet érezni akarom - lehelte ajkaimnak, majd… Megcsókolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése