A megtévesztés őszintesége [ChenBaek] 24. Fejezet

*ezt most csak így itt hagyja, mert zavarban van, hogy megint eltelt, több mint egy hét az előző rész óta* 

Azért remélem, kárpótol Titeket :3

24. Fejezet

Jongdae

Most mondhatnám, hogy a szavakat kerestem, de az hazugság lett volna. Dehogy kerestem bármilyen szót is! Tudtam, hogy nem beszélhetek Baekhyunnak, pont neki, az érzéseimről. Előbb rágom le a tulajdon nyelvemet, minthogy ez megtörténjen. Viszont azt sem éreztem jó döntésnek, hogy kitaláljak valami okot arra, miért kerülöm. Nem akarok hazudozni már. Neki nem. De az igazság…

Olyan közel állt hozzám, hogy minden egyes szempilláját láttam. Az összeset és mégis a legidegőrlőbb az az aggódó szempárja volt. Így nézett rám, hiába kussoltam már percek óta és én még mindig nem engedtem el a kezét. A picsába már!

- Komolyan kérdezem, Jongdae, bajban vagy? - hirtelen a fülemhez hajolt, mire furán felnyikkantam. A kurva isten bassza meg! - Az egyik exed zaklat, vagy mi? Apámnak vannak kapcsolatai a rendőrségnél, ha-

- Jézusom, Baekhyun, semmi ilyesmi!

- Akkor? Elmondhatod, ha valaki követ és zavarja, hogy ilyen jóban vagyunk. Szólok Yixingnek és szarrá verjük neked! - Mégis hogy az istenbe lehet ez az első gondolata csak azért, mert nem nyögök ki semmit?

Nagyot nyelve pillantottam a komoly íriszekbe, majd lesandítottam a kezeinkre. Nem tudom elengedni. El akarom. Esküszöm. De nem megy. Bármit, tényleg bármit, megadtam volna azért, hogy Yixing iránt érezzek így. Annyival könnyebb lett volna. Nem lett volna az sem könnyű, de legalább könnyebb lett volna valamivel. Valószínűleg azzal sem tudtam volna mit kezdeni hirtelenjében, mert… Mert még sosem… Én még sosem… Éreztem… Így. 

- Baekhyun… Lehunyod, kérlek, a szemed?

Baekhyun

Az agyamig szerintem el sem jutott Jongdae kérdése, ám a testem azonnal reagált és tettem, amit csöndesen kért tőlem. Mozdulatlanul, s némán vártam, mi lesz, azonban nem történt semmi. Csak álltam ott, a helyiség közepén és őszintén, egy ponton nagyon hülyén kezdtem érezni magam. Talán Jongdae megszökött közben, vagy isten tudja. Bár azóta sem eresztette el a csuklóm. A faszt. Már a kezemet fogja. Mi?

Pilláim megrebbentek és már épp azon voltam, hogy ráfüggesszem a tekintetem, de akkor a homlokát az enyémnek döntötte. Bennem rekedt a levegő, ezzel szemben ő kibaszott mélyet sóhajtott. 

- Nem szeretnék hazudni neked. Még egyszer nem. De képtelen vagyok a szemeidbe mondani - suttogta szinte hangtalanul, ugyan így, hogy a szobában senki sem volt rajtunk kívül, annyira nem volt halk. 

- Mit? Nem értelek - önkéntelenül is felé billent a fejem, már egyikünk sem tartotta igazán a sajátját. Egymást tartották. De, azt hiszem, értem.

Erre ő is rájöhetett, mert nem folytatta. Gőzöm sem volt, hogy most nekem kellett-e volna. Valamit… Csinálni. Mondani. Akármi. Nekem még sosem vallotta be senki az érzéseit. Mármint az exem mondogatott ezt-azt, de így visszagondolva, azokban sosem éreztem tényleges érzelmeket. Jongdae igazából még nem is mondott semmi konkrétat és mégis… 

- Neked is le vannak hunyva a szemeid? - máskor elcsodálkoztam volna, milyen reszelős volt a hangom, de most alig vettem észre. Aprót biccentett és nekem ennyi elég volt. Előre nyomtam a számat és reménykedtem benne, hogy az övét találom el, nem mondjuk, az orrát. Vagy az állát. Az kurva ciki lenne.

Jongdae

Úgy rántottam el a fejem Baekhyunétól, mintha tűz ért volna hozzám és még vagy öt méterrel arrébb is ugrottam. Jó, annyival nem. Annál kisebb a szoba. Max egy méterrel mentem odébb. Mi a faszt…?

Hitetlenkedve meredtem rá és próbáltam, rohadtul próbáltam, feldolgozni, hogy ez most mi a franc volt. Vagyis nyilván tudom, hogy mi volt. Kb. Tulajdonképpen nem. Tisztában van egyáltalán azzal, hogy mit csinál?

A legmegdöbbentőbb az egészben az volt, hogy… Igen, tisztában volt vele. Összeszorított pillákkal állt előttem és közben az alsó ajkát rágcsálta, ami elég egyértelművé tette számomra, hogy nagyon is tudja. Zavarban volt, méghozzá kibaszottul. 

- Elment az a maradék józan eszed is? - csúszott ki belőlem nem éppen a legkedvesebben. - Vagy csak velem akarsz kibaszni még jobban?

- M-Mi? Én nem-

- Szerinted nem volt így is cseszett nehéz? - idegesen túrtam a hajamba és kínomban tényleg nem tudtam, mit csináljak. Legszívesebben eltűntem volna a föld színéről is. Minimum. - Szégyellem már így is magamat azért, mert… Muszáj volt rátenned még egy lapáttal? 

Nem mertem ránézni már. Égett az arcom az érzéseim miatt. Aztán csak megtettem, de képtelen voltam tartani a szemkontaktust. Tekintetében sok minden volt. Túlságosan is sok minden. És egy részem… Egy részem olyat is látott, ami reményt keltett bennem olyanra, amiről az eszem tudta, hogy nem lehetséges. Baekhyunnal nem. Nem lehet.

Baekhyun

Ha teljesen őszinte akarok lenni, fingom sem volt, hogy mi a szart csinálok. Azt hiszem, tudni szeretném, hogy tudat alatt, van-e valami… Vonzalmam Jongdae felé. Ezelőtt is éreztem már… Furcsán vele magam. A jó értelemben furcsán. Igazából meglepően kellemesen érzem vele magam. És nem volt rossz. A csók. Inkább puszi. Csóknak nem nevezném. 

- Én… Komolyan gondoltam. Az… Előbbit - nyögtem ki végül valami hihetetlenül gázul. Tényleg. Asszem… Talán… Esetleg megpróbálnám. Vele.

- Jézusom, még csak azt sem tudod hangosan kimondani, hogy lesmároltál egy másik pasit! - vetette oda hanyagul nekem. Mi van?! 

- Ez a bajod? Faszom!

Nem gondolkoztam, mint az esetek legnagyobb százalékában, csak megmarkoltam a felsőjét és nem éppen a legfinomabban nekilöktem az íróasztala szélének. Meghökkenve pislogott rám hatalmas fekete szemeivel, amikor megragadtam két oldalt az arcát, majd gyorsan megcsókoltam. Ezúttal rendesen. Úgy istenigazán rendesen.

A kezdeti, mondjuk úgy, düh, egy szempillantás alatt távozott belőlem, ahogy egy sosem tapasztalt érzés száguldott végig rajtam. Évekig volt barátnőm, csókolóztam már eleget, sőt elégszer feküdtem is le vele, de ilyet még sosem éreztem. Csak… Olyan… Jó volt. Tökéletes. Helyénvaló. Mintha… Mindig is Jongdae-t kellett volna csókolnom, s nem mást. 

Önkéntelenül is közelebb léptem hozzá, jobbom a tarkójára csúsztattam és felbátorodva mélyítettem el ajkaink játékát. A sokkon túljutva Jongdae óvatosan viszonozta a csókot, s gyengéden átölelte a derekam, hogy még közelebb húzzon magához. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy másik sráccal fogok csókolózni, de jobb volt, mint képzeltem. Ami azt illeti, kibaszott jó volt.

Jongdae

A leghalványabb gőzöm sem volt, hogy most mi a jóságos atyaúristen történik. Úgy értem, tudom, hogy éppen Baekhyunnal csókolózom úgy, mint aki egész életében erre vágyott. Bár végül is valóban így éreztem az elmúlt hetekben. Azt nem értem, hogy lehet, hogy ő is… Ő nem meleg. Nem?

Halk nyögés szakadt fel torkomból, s beletúrtam a világosbarna tincsekbe. Másik kezem még mindig a derekán volt, azzal a pulcsiját szorongattam meg kissé és úgy igyekeztem még inkább magamhoz vonni alakját, de nem igen volt hova. Mellkasunk így is összeért már és éreztem a heves szívverését még a pulóverén át is, ami nem mondom, hogy nem lepett meg. Ezek szerint tényleg van… Valami. 

Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy Baekhyun akárcsak egy kicsit is komolyan gondolja. De most… A testének ezen reakcióit nem lehet csak úgy megjátszani. Ahogy én sem tudtam elrejteni előle. Most már ezt annyira nem bánom.

- Jongdae… - az össze szőrszálam égnek állt rekedtes sóhajától, ujjaim megremegtek a hajkoronájában, mihelyst észrevettem, hogy a számat figyeli és mielőtt bármit reagálhattam volna, újra lecsapott rá. 

A világ eléggé, kurvára, megszűnt létezni is körülöttem és biztos voltam benne, hogy elkéstem, ráadásul az egyik fontosabb órámról, ám bevallom, magasról szartam rá. Még ha kibasznak az egyetemről is, megérte ezért. 

Gyanítottam, hogy közeleg a vége a dolognak, mégsem csókolózhatunk örökké, jóllehet amúgy rohadt jó lett volna, és lassan szembe kell néznünk a következményekkel. És meg kell beszélnünk, hogy most mi a fasz van. Én tudom a magam részéről. De vajon Baekhyun tudja?

Baekhyun

Jongdae kíméletesen harapott rá az alsó ajkamra és sejtettem, hogy ezt miért tette. Kábán húzódtam egy picit hátrébb, de nem engedtem el két oldalt az arcát. Már csak azért sem, mert szerintem röhejesen reszkettek a kezeim, viszont így egész jól tartottam magam. Legalább is remélem. 

- Megcsókoltalak - suttogtam alig hallhatóan egyenesen a sötét íriszekbe bámulva. Feketébbek, mint emlékeztem. Ez… Miattam van? - Megcsókoltalak, Jongdae.

- Meg - vártam, hogy még mondjon valamit, de csak elgondolkozva vizslatott, ami némileg zavarba hozott. Nem mintha előtte nem lángoltak volna az orcáim. Most meg mi az anyámért méreget így?

- Azért ennél többet is mondhatnál - morogtam durcásan és gondoltam, arrébb megyek, teszek rá, hogy látja-e remegő tagjaim, azonban meglepő erővel fogott rá a csípőmre, hogy ott tartson. Elvörösödve pillantottam le a vékony karokra és elégedetten vigyorodtam el, amikor feltűnt, hogy lúdbőrözik. Gyorsan rendeztem vonásaimat, végül is ez nem verseny volt, vagy isten tudja, mi. Ez… Mi… 

- Keresem a szavakat - szólalt meg csöndesen és ő is lesandított. - Nem olyan könnyű. Nekem nem. Te elég könnyedén fosod a szót.

- Anyád!

- Miért, nem így van? - somolyogva billentette oldalra a fejét, mire még annál is vörösebb lettem, mint voltam, pedig nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Talán így van. - Egy jó ideje fojtom már el az érzéseimet irántad.

- Többet nem kell. Ne fojtsd el és ne rejtegesd őket előlem.

Jongdae

Baekhyun határozottan nézett rám, láttam, hogy komolyan gondolja, de itt nem az én érzéseim voltak a fontosak, hanem az övé. Vagyis de, nyilván az enyémek is számítottak. De nem fogom kiadni a féltve őrzött érzéseimet, kitárni a szívem, a lelkem neki, amíg nem tudom, hogy ő hogyan érez irántam. Mit akar tőlem. Kettőnktől. 

A szüleim, a barátaim, akik számítanak, tudnak arról, hogy a fiúkat szeretem, nincs veszteni valóm. Nekem nem. Ilyen szempontból nem. De neki igen. Én max a szívem veszíthetem el. Bár azt sem szeretném, csakhogy tisztázzuk.

- Mi lesz a családoddal?

- Hogy a picsába jön ehhez a családom? - értetlenül pislogott rám. - Ugye nincs valami fura kattanásod az apám felé? - Ez a gyerek nem százas. Nem lehet, hogy pont őt…

Mély levegőt vettem, elléptem tőle és megszorítottam az orrnyergem. Még nincs is semmi… Közöttünk és már most kiidegel. Mondjuk, eddig is ezt csinálta. A jó értelemben. Szeretek Baekhyunnal lenni.

- Nincs. A fia iránt van fura kattanásom. Szerencsétlenségemre.

- A fi- Szerencs- Te így vallasz szerelmet?! - felháborodottan fonta karba kezeit és sértődötten kapta félre a fejét. Aranyos. - Nem érdekel, mit gondol a családom - folytatta halkan. Szavai ellenére kihallottam a fájdalmat a hangjában. - Itt vagyok. Veled. És veled is maradok.

A megtévesztés őszintesége [ChenBaek] 23. Fejezet

Sziasztok ^^ Gondolom, mindenki sejtette, hogy Jongdae szülinapját nem hagyom rész nélkül :3 Bár majdnem nem lett belőle semmi, de holnap nem vagyok itthon, utána pedig a munka ismét le fog foglalni, így ma mindenképpen szerettem volna hozni egy új fejezetet. Haladnak a dolgok, haladnak ;) Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

23. Fejezet

Baekhyun

Üres tekintettel meredtem Jongdae íróasztalára, rengeteg füzet, könyv volt rajta és a laptop is be volt kapcsolva. A lámpa is égett, bár az miattam is lehetett, de ennek ellenére csak arra tudtam gondolni, hogy még most is tanult. Éjjel. Chanyeol hol a francban van?

- Tessék! - zavartan pillantottam a bögrére, majd kissé reszkető kézzel elvettem azt és belekortyoltam. - Chanyeol szerint egészségtelenül sok kávét iszom - Jongdae hangja csevegő volt, némileg rekedt, de a megszokott kedves egyébként. Még azok után is, hogy kimondatlanul is a háta közepére sem kívánt nyilvánvaló okokból. - Szóval vett egy vízforralót, hogy legalább itt, ilyenkor teát igyak.

Tudtam, hogy csak próbál javítani a helyzeten, inkább beszélgessünk faszságokról, mint arról, amiről kéne. Például arról, hogy mi a szart keresek itt. Így. Otthoni szerelésben. Cipő nélkül. Szétesve. 

Halkan koppant a bögre a fán, ahogy letettem, s nem agyaltam nagyon, csak kinyúltam és magamhoz öleltem Jongdae vékony alakját. Meglepő nyugalom áradt szét bennem, amint orrom megcsapta a belőle áradó virágos, talán kamillás tusfürdő illat és még közelebb húzódtam hozzá. Olyan… Tökéletes így.

- Öhm, Baekhyun, mit-

- Csak… - még jobban a nyakába fúrtam az arcom és teljesen magamhoz préseltem karcsú testét. Hogy lehet ilyen keskeny csípője? Még az exem sem volt ennyire sovány. - Maradjunk így egy kicsit. 

- Jól van - suttogta csöndesen a fülem mellett és gyengéden végigsimított a hátamon, aztán végül csak viszonozta az ölelésem. Erősen karolt át és szép lassan ellazultam a karjai között. Ha nem találkozom Jongdae-val, nem tudom, mi lett volna most velem.

Jongdae

Ez az érzés… Ez… Egy súlyos teher. Mikor fáj, s felejteni akarsz, elzárni magad a másiktól, megjelenik és te mást sem akarsz, mint segíteni. Mert belepusztulsz, hogy rossz neki. És közben te csak még mélyebbre zuhansz.

Amikor Baekhyun felbukkant a szobánál és megláttam az ábrázatát, a fájdalmat a fekete szempárban, eszembe se jutott rávágni az ajtót. A szívem egyik sarkába rejtettem minden érzésemet és igyekeztem rá, csakis rá koncentrálni. Arra, hogy segítsek neki. Egy ölelésbe került és minden újra a felszínen van.

- Nem tudom, hogy miért ide jöttem - motyogta alig hallhatóan a nyakamba. - Tudom, hogy látni sem akarsz. Én csak… Csak még egy kicsit. Kérlek… - és még erősebben szorított magához. Rettegtem, hogy megérzi ketyegőm sebes verdesését. Olyan közel van. Túlságosan is. Nem jó ez így.

Görcsbe rándult a gyomrom, és bizonyos értelemben ez nem a jó fajta volt. Az én esetemben nem. Miatta volt. Attól, hogy… Nem mondhatom, hogy... Nem. De a közelségétől volt. Tőle. Baekhyuntól. 

- Nem mondtam, hogy nem akarlak látni többet - Így volt. Csak nem miattad. Magam miatt. - Nem baj, hogy… Hozzám jöttél - hangom elakadt és féltem, túl sokat árultam el vele. Nagyon fura a hangom. Lágy. Érzelmes.

- Nem? Azt hittem… - pilláim megrebbentek és elpirultam, ahogy folytatta. - Köszönöm, Jongdae. 

Mindennek ellenére, a kamuzás, a szülei, az érzéseim ellenére, nem volt bizarr, hogy vele, pont vele, álltam a koleszszoba közepén és ölelkeztünk, pedig annak kellett volna lennie. Mármint… Annak kellett volna lennie, nem?

Baekhyun

Nem értem. Ezek szerint Jongdae nem is haragszik a történtek miatt? De akkor miért került? Csaknem a hazugsága miatt, hiszen azt rendeztük. Én nem haragudtam rá. Yixingre sem. Enyhén beolvastam Yixingnek, azonban miután kiadtam a mérgem neki, úgy voltunk, mint régen. Sőt… Az utóbbi időszak különös hangulata is eltűnt.

- Mi történt? - Jongdae szinte némán tette fel a kérdést. Nem akartam válaszolni. Nem is akartam rágondolni. A szüleim… Én… Ha jól értem, akkor…

- Eljegyeztem valakit.

- H-Hogy? - meghökkenve pillantottam rá, villámsebesen lépett hátrébb tőlem, közben kicsit arrébb is lökött. 

- Nem tiszta röhej? - idegesen markoltam a hajamba. - Innen indult minden. Az exeink egy elrendezett házasságával - kirobbant belőlem a röhögés és nem is maradt abba, amíg az egész nem fulladt valami hihetetlenül gáz sírásba. Úgy bőgtem, mint egy három éves, aki nem kapta meg a vágyott játékot. Csakhogy én pont nem vágytam semmire. 

- A rend kedvéért, Minseok nem az exem hivatalosan - a könnyeimet át pislogtam Jongdae-re és önkéntelenül is felnevettem a morgására. Aranyos. - Sosem jártunk. 

- Akkor mégis mi volt köztetek? - vigyorogva billent oldalra a fejem és magamban hálát rebegtem Jongdae-nak, hogy felvidított, még ha kicsit szürreálisnak is hatott ebben a szituációban. 

- Nem hiszem, hogy azt szeretnéd, hogy erre hangosan válaszoljak. 

- Sok mindent képzeltem rólad és Yixingről, szóval…

- Hé! - felvihogtam, mihelyst nekem vágta Chanyeol ágyáról az egyik párnát és védekezően tettem magam elé a kezeimet. Próbáltam elnyomni a kacagásom, mégis csak éjjel volt egy kollégiumban, gondolom, nem szeretné, hogy kibasznák innen randalírozás miatt, ám nagyon nehezen ment. Utoljára is vele éreztem magam ennyire elengedve. Boldognak. Hiányzott.

Jongdae

Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy én még egyszer ebben a nyomorúságos életemben Baekhyunnal fogok egy ágyban aludni, nemcsak körbe röhögtem volna, de még meg is rugdostam volna. Nem kicsit. Erre most mégis itt tartottam. Ez nettó kibaszás.

Aztán az egész csak még szarabb lett, amikor Chanyeol megérkezett. Nem finomkodva löktem ki magam mellől, inkább le magamról, megint, Baekhyunt és ijedten néztem bele Chanyeol döbbent íriszeibe. Úgy bámult hol az egyikünkre, majd másikunkra, mintha még nem látott volna ilyet. Végül is nem látott. Tőlem. Faszom. Baszki. Ez komoly?

- Úgy rémlik, hogy azért nem akartál eljönni a kései szülinapi bulimra, mert tanulnod kell. Téged idézve, kibaszottul kurvára tanulnom kell. Neked ez a tanulás? - Chanyeol Baekhyun felé emelte a kezét, azután váratlanul szélesen elvigyorodott. Ne már! - Bár ha úgy nézzük, ez is egyfajta tanulás.

- Anyád!

- Köszöni, jól van. Mint mindig. Szerencsére. Küldött neked is tortát - nagyot nyelve fürkésztem Baekhyun arcát oldalról, zavartan, álmosan kémlelt körbe. Édes. Erre nem gondolhatok. Bassza meg, szedd össze magad, Kim Jongdae! - Megehetitek közösen is. Az ott az én párnám? Ugye az én ágyam közelébe se mentetek?

- Takarodj a picsába! És vidd a párnád is! - üvöltöttem a röhögéstől reszkető hátának, miközben utána hajítottam a párnáját. 

Erre is mennyi esély volt. Baekhyun anyja után még ő is ránk nyitott. Vagyis nem nyitott ránk. Nem is csináltunk semmit és itt lakik, konkrétan a szobában, szóval bejöhet és… És… Megőrülök!

Baekhyun

Először azt se tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy rohadtul fáj a seggem. Jongdae kidobott az ágyból. Asszem, újfent én bújtam be mellé. De mégis hol aludtam volna? A földön? Chanyeol ágyában? Meg a jó édes…! 

- Ne haragudj, csak… Öhm… Chanyeol hajlamos mostanában kombinálni és… Hát… Nem akartam, hogy… Meg nem tudja, hogy Yixinggel ez… Tudod… És fura lenne, ha azt hinné, hogy most meg veled, mikor alig… Sza-Szakítottam… Tunk… Yixinggel. És… Hát… Igen. Bocsi.

Nehezemre esett követni Jongdae-t, pedig akadozva beszélt, csak összevissza, viszont túl korán volt még nekem és idejét sem tudnám megmondani, mikor aludtam ilyen pihentetően utoljára. Talán vele legutóbb. Másra sem vágytam, mint visszamászni hozzá és visszafeküdni mellé. Nem kéne, ugye?

Nem mondtam semmit, csak bólintottam és kezet nyújtottam neki, mire rögvest felhúzott maga mellé az ágyra. Nem igazán gondolkoztam, csak a vállára hajtottam a fejemet és lehunytam a szemeimet. Annyira jól, nyugodtan érzem vele magam. Nem akarom, hogy vége legyen. 

- Hamarosan kezdődik az első órám - Tehát vége lesz.

Ismételten biccentettem, ám nem mozdultam továbbra sem mellőle. Arcom a nyakába temettem, belekaroltam, hogy itt tartsam még, magam mellett. Bőrömön éreztem a nyakánál futó egyik ér heves lüktetését és ez, nem tudom, miért, de valahogy jól esett. Miattam volt. Mert fontos vagyok neki. Mint ő nekem. Fontosak vagyunk egymásnak.

Jongdae

Sápadtan meredtem magam elé és azon imádkoztam, hogy Baekhyun meg ne érezze, hogy… Hát, hogy hogyan reagálok rá. Mármint a testem. De az is én vagyok. Nyilván. A kurva isten bassza meg, ezt eskü, nem hiszem el, mindjárt sírógörcsöt kapok!

Egy részem akármeddig ebben a pózban maradt volna, itt dögölhettem volna meg sem érdekelt volna, Baekhyun volt mellettem, persze, hogy így akartam lenni még egy kicsit, de… Nem lehet. És sosem lehet. Nekem nem. Vele nem. 

Mély levegőt vettem és óvatosan megpróbáltam elhúzódni tőle, azonban nem engedett el. Határozottan fogta közre bal csuklómat, továbbra is belém volt karolva, így elég könnyen ment neki. A szívem gőzerőre kapcsolt és egy pillanatra szerintem elszállt a lelkem is, ahogy realizáltam, ennél tényleg nem lehet közelebb már hozzám. A rohadt életbe már, ne szuszogj a nyakamba!

- Baekhyun, mennem kell - tőlem szokatlanul hűvösen szólaltam meg, de ez szükséges volt, vagy… Nem tudom, mit csinálok. Nem maradhatok vele ebben a helyzetben tovább. Meghalok.

- Még ne - lehelte halkan és puhán megszorította a karom. - Olyan jó veled - Édes jó istenem, ne mondj ilyeneket!

- Muszáj vagyok. Vannak még óráim és én muszáj vagyok bejárni. Jól teljesíteni. Ugye érted?

- Persze, hogy értem - pusmogta alig hallhatóan, majd lassan megmozdult végre. Azt hittem, elenged. Gondolom, ezt akarta. Mi mást? De valahogy úgy jött ki, hogy a szája harmatgyengén végigsiklott az arcélemen, mire kihagyott az agyam egy másodpercet. Vagy kettőt. De inkább még többet. Lehet, a világ is elsötétült. A szívem is leállt. Voltaképp mindenem. Ez kínzás.

Baekhyun

Jongdae olyan hévvel pattant fel mellőlem, hogy kis híján ismét megnéztem közelebbről a padlót magamnak. Zavartan pislogtam fel rá és ötletem sem volt, most megint mi baja. Frusztráltan túrt tincsei közé, aztán csípőre tette a kezeit és nekem háttal zihált igencsak hangosan. 

- Jongdae, nem értelek, mi bajod van velem? - kérdeztem végül megtört hangon. Tényleg nem értem. Kerül, de nem a családom miatt és nem a kamuzás miatt. Akkor miért?

- Nincs bajom veled. Magammal van - tette még hozzá csöndesen, s egy nagyon mélyet sóhajtott. Kibaszott ideges lehetett, ujjaival dobolt a csípőjén, sőt még a bal lába is járt. Rohadt idegen volt ez a hozzáállás tőle. Persze, volt már máskor is feszült, ám így még sosem láttam. Mi a franc történhetett az elmúlt időben vele?

- Bajban vagy, vagy mi? Segíthetek! Megoldjuk. Én-

- Te vagy a bajom! - fakadt ki hirtelen, mire azonnal bekussoltam és elképedve bámultam rá. Csak kibújt a szög a zsákból!

Nem mondom, hogy ez nem esett kurva szarul, mert az hazugság lett volna. Igenis kibebaszottul szarul esett. Szóval mégis én baszom a csőrét. Természetesen. Reménykedtem benne, hogy… Hiszen nem csapta rám éjjel az ajtót. Itt aludhattam. Viccelődtünk. Olyan volt, mint… Régen, ha mondhatom így. Nem ismerjük régóta egymást, de… Annyira nehéz körülírni, de jól érzem vele magam. Igazinak. Valósnak. Magamnak. Még Yixinggel sem volt ilyen… Ilyen… Én…

- Ne fáradj, kitalálok - súgtam bánatosan és gyorsan megindultam az ajtó fel, de elkapta a csuklóm. - Engedj!

- Ne, várj! Én… Nem… Nem úgy… - a dühöm egy szempillantás alatt elszállt, ahogy a kétségbeesett szempárba pillantottam és aggódva léptem hozzá közelebb. - Én…

- Mi a baj, Jongdae? Mit nem mondasz el nekem?

A megtévesztés őszintesége [ChenBaek] 22. Fejezet

Sziasztok ^^ Meg is jöttem a következő résszel. Egy picit ugrunk az időben, nem sokat és lezárunk valamit, hogy *khm* valami elindulhasson. A LayChen szívem zokog, csakhogy tudjátok :( A ChenBaek meg örül. Nos, igen, valamit valamiért ugyebár :D Élveztem írni, remélem, hogy Nektek is tetszeni fog, kellemes olvasást hozzá ^^

22. Fejezet

Jongdae

Az elmúlt hetek történései után másra sem vágytam, minthogy visszatérjek a megszokott kerékvágásba. Úgyhogy tanultam. De mint az állat. Nem foglalkoztam senki szenvedésével, még a sajátommal sem. 

Nem válaszoltam sem Baekhyun, sem Yixing üzeneteire, Minseokot elkerültem, ha jött, Chanyeolt meg gyakorlatilag megfenyegettem, hogy ha egy szót is szól, megfojtom álmában. Sosem tettem volna ilyet. De elég volt a vérfagyasztóan nyugodt hangom használni ahhoz, hogy soha többet, még csak szóba se hozzon semmit. Még csak véletlen sem, nemhogy poénból. Mondjuk, ha szórakozna velem a jelenlegi állapotomban, lehet, tényleg kinyírnám.

Lezártam Yixinggel ezt az egész kamurandizós faszságot. Vagyis… Nos, nem közös döntés volt, de… Hát, ja. Írtam neki, nem sokat, csak annyit, hogy elmondtam Baekhyunnak és, hogy befejeztem. Viszketett a tenyerem, hogy megkérdezzem, mi van velük, minden oké-e, ráment-e a barátságuk, ám tartottam magam. Nem akartam belefolyni az életükbe többet. Különösen azért nem, mert… Erre nem gondolhatsz, te szerencsétlen!

- Bassza meg! - elkeseredetten feküdtem rá a könyvemre és beletúrtam ezerfelé álló hajkoronámba. Nem igazán voltam mostanában a helyzet magaslatán. Egy hajszálra voltam a totális széthullástól. Mindjárt itt vannak a vizsgák és képtelen vagyok koncentrálni!

Miközben az alsó ajkam rágcsáltam, kezembe vettem mobilom és csak úgy, mint újabban mindig, eltűntettem a felvillanó értesítést. Volna. Megakadt valamin a szemem. Yixing írt. Hogy itt van. Az ajtó mögött. És kész itt is maradni addig, ameddig nem nyitok ajtót.

Baekhyun

Lejjebb csúsztam a széken, a tarkómon összekulcsoltam az ujjaimat és úgy figyeltem Yixing sebesen mozgó kezét. Úgy jegyzetelt, mintha nem lenne holnap. Vagy már délután se. Nekem is ezt kéne. Közeleg a szorgalmi időszak vége. De rohadtul nem volt kedvem hozzá. Semmihez sem mostanában. 

Jongdae-val megszakadt a kapcsolatom a szüleimmel történtek után. Bizonygatta, hogy nem izgatja, s mégis… Elbasztam. Elüldöztem magamtól. Tőlünk. Yixinget sem kereste. Kamu volt, vagy sem, láttam, hogy tényleg jól kijönnek. Talán lehetett volna idővel több is közöttük. Ez miért hangzik olyan… Rossznak? Eddig nem érdekelt, de most olyan… Nem helyénvalónak érződik.

- Elmehetnél hozzá - semmit sem vettem ki a táskámból, úgyhogy óra végén nem volt mit elpakolnom sem, de türelmesen megvártam, míg Yixing elcsomagolja a sok szarját. Nem kéne így hivatkoznom rájuk, valószínűleg ezek mentenek meg a vizsga előtt két nappal majd. - Veled szerintem szóba állna.

- Mondtam már, hogy semelyik üzenetemre sem reagált. Felfogtam, Baekhyun. Nem fogom nyaggatni. Ha… - barátom elharapta a mondatot és félrepillantott. - Ha ezt szeretné, ez lesz. Nem beszélünk többet - suttogta elhalóan.

- Kicsit megerőltethetnéd magad!

- Mi van? Én?! Azok után mennyit loholtam utána miattad, ne-

- Igazából - nyomtam meg erősen a szót. Yixing boldogtalan, látom. És… Jongdae is biztos ritka fosul van. Ha ez kell, hogy… Akkor… - Most már tudom, hogy az érzéseid-

- Jézusom, Baekhyun! Végre kuss van. El ne kezd nekem ezt az egész kerítőnősdit megint, mert esküszöm, kiheréllek! - és elviharzott. Fasza. Szép volt, te istencsapása…

Jongdae

Ügyetlenül simítottam le valamennyire az ágyon lévő pokrócot, azt követően megköszörültem a torkom és letelepedtem rá. Az, hogy zavarban voltam, nem írta le, hogy valójában mennyire is zavarban voltam. Nagyon. Kurvára kibaszottul. Nem számítottam rá, hogy Yixinggel valaha is még egyszer beszélnem kell. De ha már így alakult, akkor…

- Sajnálom. Ez egészet. Én-

- Nem ezért jöttem - vágott gyorsan a szavamba és leült a székre. Közelebb húzódott vele hozzám és véresen komoly tekintettel nézett rám. Istenem, most meg mi a franc van? Nem volt még elég? 

- Öhm, akk… Mármint… Nem? - nyögtem ki végül elveszetten. Elképzelni sem tudtam, hogy miért jöhetett, ha nem azért, mert végre összeszedte magát és most mindent a szememre hány. Bár sok értelme nem lett volna. Végül is ő is benne volt. De akkor is… Kicsesztem vele, amikor elmondtam Baekhyunnak. Hiszen így olyan volt, mintha ő is hazudott volna a legjobb barátjának. Vagyis igen, hazudott, de… Anyám, mindjárt kifutok a világból!

- Nem - ingatta meg a fejét. Nem értem. - Én… Beszéltem Baekhyunnal és-

- Ne - szóltam közbe feszülten és még a kezem is felemeltem. Nem akarok róla hallani. Semmit. - Sajnálom. Komolyan. Remélem, nem tettem tönkre a barátságotokat. De én nem szeretnék még egyszer valami lehetetlen, rohadt idegőrlő szituba kerülni miatta. 

- Én sem, ezért vagyok itt - még közelebb gördült hozzám a székkel, olyannyira, hogy térde az én törökülésben lévő lábamnak nyomódott. - Tisztázni akarok mindent.

- Ti… Tisztázni? De minek? Mi… Tisztáztuk, nem? Amikor még az elején… És… Megbeszéltük, hogy… Hát, a kölcsönös nyugiért van - röhejesen hadonásztam összevissza és éreztem, hogy egyre vörösödöm. Ez halálgáz.

- Tisztáztuk, igen - akadozva bólogatott és lefelé bámult a padlóra, aztán egyszer csak felsandított rám sötétbarna íriszeivel. - De én hazudtam neked. Tényleg kedvellek. Őszintén.

Baekhyun

Hatalmas koncentrációval követtem a játék minden mozzanatát, ujjaim villámgyorsan reagáltak, hogy első legyek a végén. Így lett volna. Tudom. Ha nem villan fel egy üzenet, ami eltakarta egy részét a kijelzőnek. Picsába.

Morogva válaszoltam, majd zsebre vágtam a készüléket és már indultam is kifelé. A Jongdae-val történtek után, anyám nem engedte, hogy egyedül járjak haza. Vagy bárhova, ami azt illeti. Szerintem még az egyetemen is valakije, aki jelenti neki, hogy smárolok-e valahol egy sarokban Jongdae-val. Ehelyett, szóba sem áll velem. Bár gőzöd sincs, drága anyám, de megkaptad, amire vágytál.

Szótlanul dobtam le magam az autó hátsó ülésére és rögtön kimeredtem az ablakon. Igyekeztem anyám létezéséről tudomást sem venni. Azt hittétek, más vezet, igaz? Nos, nem. Anyám a saját két szemével akarja látni, hogy beérek és hazajövök. Egyedül.

- Beszéltél ma vele?

- Nem.

- Láttad?

- Nem.

- Helyes - Minden egyes nyomorult nap ezt játsszuk le. Minden. Egyes. Nap. Már csak az hiányzik, hogy megkérdezze azt is, gondoltam-e rá. Legalább végre újra megbotránkoztathatnám, hiszen gondolni igencsak gyakran szoktam Jongdae-ra. Talán már túlságosan is sokszor.

- Szombaton találkozód lesz - mérhetetlen dühvel fordultam végre felé és néztem rá. Ellentmondást nem tűrően kémlelt a visszapillantó tükörben és tudtam, hogy esélytelen visszakozni. Ezen a ponton biztos voltam benne, hogy képes és szó szerint elcipeltet valakivel a… Találkozóra. Most nem elbasztam, hanem rábasztam.

Jongdae

Folyamatosan visszhangzottak Yixing utolsó szavai a fülemben és bevallom, bármit, de tényleg bármit, megadtam volna azért, hogy ezt ne most mondja nekem. Ha ez előbb kiderül, valószínűleg elmentem volna vele egy rendes randira is. Nem kellett volna, hogy minden hazugság legyen. Jól néz ki, persze, hogy elmentem volna vele, ez tuti.

Egy pillanatra, egy egészen aprócska pillanatra, úgy voltam vele, üsse kő, de aztán… Nem tehetem ezt vele. Nincsenek érzéseim iránta. És jelen helyzetemben nagy eséllyel nem is lesznek. Nem vezethetem meg. Nem lehetek ekkora köcsög.

- Én-

Döbbenten kerekedett el fekete szempárom; hirtelen előredőlt és puhán megcsókolt. Erre eskü, nem számítottam. Ezer és egy tippem lett volna, mi lesz, mondjuk, lelép és többet hozzám se szól, de ez… Ezt nem hittem volna. Nem mintha nem lett volna jó. Yixing jól csókolt. Faszt. Kurva jól csókolt. Csak hát… Én mégsem tudtam másra gondolni, mint világosbarna hajú barátjára.

Harmatgyengén toltam el magamtól és, ahogy összetalálkozott pillantásunk, láttam rajta, hogy ő is tudja, ennek nincs jövője közöttünk. Szomorúan sütöttem le pilláimat és belül ostoroztam magam, hogy végül ennyire megbántottam. Ha viszonozni tudnám az érzéseit, sem érdemelném meg őt. 

- Saj-

- Semmi baj - lepillantott a mutatóujjára, amit a szám elé tett, hogy elhallgattasson. Néhány percig óriási csönd volt, nem mertem levegőt se venni, mert féltem, hogy megzavarom alighanem abban, hogy rendezze magában a dolgokat. A visszautasításom ellenére egy gyönyörű mosolyba görbültek ajkai, azután legnagyobb meglepődésemre homlokon puszilt. - Ne kérj bocsánatot az igaz érzéseid miatt, Jongdae. Soha.

Baekhyun

A szüleim kedélyesen vacsoráztak, míg én egy falatot is alig bírtam legyűrni. Csak rontottam a már amúgy is szar helyzetemen. Most, hogy azt hiszik, randizom Jongdae-val, csak még inkább erőltetik, hogy elvegyek valakit. Bár szerintem apám nem tud arról, ami történt. Anyám tuti nem mondta el neki. Akkor már nem élnék. Még az is jobb lenne.

Eljutottam oda, hogy már az sem izgat, ha kidobnak itthonról. Leszarom. De nem leszek együtt olyannal, akivel nem akarok. Akit nem szeretek. Nincs semmi, amiért az életemet, az egész életemet, egy olyan nővel töltsem, akire ránézvén nem érzek semmit.

- Nem megyek el a vakrandira - összerándultam attól, hogy apám mekkorát rávert az asztalra. A következőt én kapom. Holtbiztos vagyok benne.

- Ez nem vakrandi.

- M-Mi?

- Megvolt az esélyed, hogy magad válassz feleséget - Ez biztos nem azt jelenti, amire gondolok. Nem lehet. - Őt mi választottuk neked. Pontosabban mondva, édesanyád - az említett felé kaptam a fejem és kész voltam én is ráütni az asztalra, ám megakadtam a mozdulatban. Nem tudok mit csinálni. Ha itt maradok, ez lesz. Szóval nem maradhatok.

Hátralöktem a széket és úgy, ahogy voltam, egy melegítőgatyában, pulcsiban, valamint papucsban rohantam el otthonról. Még csak utánam sem szóltak. Mert tudják, hogy visszajövök. Hát, megszívták, mert nem fogok. Nincs az az isten. Magasról teszek az egészre. Akkor csöves leszek. Jó, nem. Azért ott még nem tartunk és vannak barátaim. Például ott van Yixing.

A lábaim automatikusan az egyetem felé vittek és, noha nem volt egy rövid út, szinte észre se vettem a megtett kilométereket. Tudtam, hogy Yixinghez kéne mennem, oda is akartam, tényleg, de a tudatalattim nem arra ment és, amikor Jongdae ajtót nyitott éjnek évadján, még akkor sem realizáltam, hogy hozzá jöttem. Mert olyan természetesnek tűnt.