Sziasztok ^^ Gondolom, mindenki sejtette, hogy Jongdae szülinapját nem hagyom rész nélkül :3 Bár majdnem nem lett belőle semmi, de holnap nem vagyok itthon, utána pedig a munka ismét le fog foglalni, így ma mindenképpen szerettem volna hozni egy új fejezetet. Haladnak a dolgok, haladnak ;) Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^
23. Fejezet
Baekhyun
Üres tekintettel meredtem Jongdae íróasztalára, rengeteg füzet, könyv volt rajta és a laptop is be volt kapcsolva. A lámpa is égett, bár az miattam is lehetett, de ennek ellenére csak arra tudtam gondolni, hogy még most is tanult. Éjjel. Chanyeol hol a francban van?
- Tessék! - zavartan pillantottam a bögrére, majd kissé reszkető kézzel elvettem azt és belekortyoltam. - Chanyeol szerint egészségtelenül sok kávét iszom - Jongdae hangja csevegő volt, némileg rekedt, de a megszokott kedves egyébként. Még azok után is, hogy kimondatlanul is a háta közepére sem kívánt nyilvánvaló okokból. - Szóval vett egy vízforralót, hogy legalább itt, ilyenkor teát igyak.
Tudtam, hogy csak próbál javítani a helyzeten, inkább beszélgessünk faszságokról, mint arról, amiről kéne. Például arról, hogy mi a szart keresek itt. Így. Otthoni szerelésben. Cipő nélkül. Szétesve.
Halkan koppant a bögre a fán, ahogy letettem, s nem agyaltam nagyon, csak kinyúltam és magamhoz öleltem Jongdae vékony alakját. Meglepő nyugalom áradt szét bennem, amint orrom megcsapta a belőle áradó virágos, talán kamillás tusfürdő illat és még közelebb húzódtam hozzá. Olyan… Tökéletes így.
- Öhm, Baekhyun, mit-
- Csak… - még jobban a nyakába fúrtam az arcom és teljesen magamhoz préseltem karcsú testét. Hogy lehet ilyen keskeny csípője? Még az exem sem volt ennyire sovány. - Maradjunk így egy kicsit.
- Jól van - suttogta csöndesen a fülem mellett és gyengéden végigsimított a hátamon, aztán végül csak viszonozta az ölelésem. Erősen karolt át és szép lassan ellazultam a karjai között. Ha nem találkozom Jongdae-val, nem tudom, mi lett volna most velem.
Jongdae
Ez az érzés… Ez… Egy súlyos teher. Mikor fáj, s felejteni akarsz, elzárni magad a másiktól, megjelenik és te mást sem akarsz, mint segíteni. Mert belepusztulsz, hogy rossz neki. És közben te csak még mélyebbre zuhansz.
Amikor Baekhyun felbukkant a szobánál és megláttam az ábrázatát, a fájdalmat a fekete szempárban, eszembe se jutott rávágni az ajtót. A szívem egyik sarkába rejtettem minden érzésemet és igyekeztem rá, csakis rá koncentrálni. Arra, hogy segítsek neki. Egy ölelésbe került és minden újra a felszínen van.
- Nem tudom, hogy miért ide jöttem - motyogta alig hallhatóan a nyakamba. - Tudom, hogy látni sem akarsz. Én csak… Csak még egy kicsit. Kérlek… - és még erősebben szorított magához. Rettegtem, hogy megérzi ketyegőm sebes verdesését. Olyan közel van. Túlságosan is. Nem jó ez így.
Görcsbe rándult a gyomrom, és bizonyos értelemben ez nem a jó fajta volt. Az én esetemben nem. Miatta volt. Attól, hogy… Nem mondhatom, hogy... Nem. De a közelségétől volt. Tőle. Baekhyuntól.
- Nem mondtam, hogy nem akarlak látni többet - Így volt. Csak nem miattad. Magam miatt. - Nem baj, hogy… Hozzám jöttél - hangom elakadt és féltem, túl sokat árultam el vele. Nagyon fura a hangom. Lágy. Érzelmes.
- Nem? Azt hittem… - pilláim megrebbentek és elpirultam, ahogy folytatta. - Köszönöm, Jongdae.
Mindennek ellenére, a kamuzás, a szülei, az érzéseim ellenére, nem volt bizarr, hogy vele, pont vele, álltam a koleszszoba közepén és ölelkeztünk, pedig annak kellett volna lennie. Mármint… Annak kellett volna lennie, nem?
Baekhyun
Nem értem. Ezek szerint Jongdae nem is haragszik a történtek miatt? De akkor miért került? Csaknem a hazugsága miatt, hiszen azt rendeztük. Én nem haragudtam rá. Yixingre sem. Enyhén beolvastam Yixingnek, azonban miután kiadtam a mérgem neki, úgy voltunk, mint régen. Sőt… Az utóbbi időszak különös hangulata is eltűnt.
- Mi történt? - Jongdae szinte némán tette fel a kérdést. Nem akartam válaszolni. Nem is akartam rágondolni. A szüleim… Én… Ha jól értem, akkor…
- Eljegyeztem valakit.
- H-Hogy? - meghökkenve pillantottam rá, villámsebesen lépett hátrébb tőlem, közben kicsit arrébb is lökött.
- Nem tiszta röhej? - idegesen markoltam a hajamba. - Innen indult minden. Az exeink egy elrendezett házasságával - kirobbant belőlem a röhögés és nem is maradt abba, amíg az egész nem fulladt valami hihetetlenül gáz sírásba. Úgy bőgtem, mint egy három éves, aki nem kapta meg a vágyott játékot. Csakhogy én pont nem vágytam semmire.
- A rend kedvéért, Minseok nem az exem hivatalosan - a könnyeimet át pislogtam Jongdae-re és önkéntelenül is felnevettem a morgására. Aranyos. - Sosem jártunk.
- Akkor mégis mi volt köztetek? - vigyorogva billent oldalra a fejem és magamban hálát rebegtem Jongdae-nak, hogy felvidított, még ha kicsit szürreálisnak is hatott ebben a szituációban.
- Nem hiszem, hogy azt szeretnéd, hogy erre hangosan válaszoljak.
- Sok mindent képzeltem rólad és Yixingről, szóval…
- Hé! - felvihogtam, mihelyst nekem vágta Chanyeol ágyáról az egyik párnát és védekezően tettem magam elé a kezeimet. Próbáltam elnyomni a kacagásom, mégis csak éjjel volt egy kollégiumban, gondolom, nem szeretné, hogy kibasznák innen randalírozás miatt, ám nagyon nehezen ment. Utoljára is vele éreztem magam ennyire elengedve. Boldognak. Hiányzott.
Jongdae
Ha valaki azt mondta volna nekem, hogy én még egyszer ebben a nyomorúságos életemben Baekhyunnal fogok egy ágyban aludni, nemcsak körbe röhögtem volna, de még meg is rugdostam volna. Nem kicsit. Erre most mégis itt tartottam. Ez nettó kibaszás.
Aztán az egész csak még szarabb lett, amikor Chanyeol megérkezett. Nem finomkodva löktem ki magam mellől, inkább le magamról, megint, Baekhyunt és ijedten néztem bele Chanyeol döbbent íriszeibe. Úgy bámult hol az egyikünkre, majd másikunkra, mintha még nem látott volna ilyet. Végül is nem látott. Tőlem. Faszom. Baszki. Ez komoly?
- Úgy rémlik, hogy azért nem akartál eljönni a kései szülinapi bulimra, mert tanulnod kell. Téged idézve, kibaszottul kurvára tanulnom kell. Neked ez a tanulás? - Chanyeol Baekhyun felé emelte a kezét, azután váratlanul szélesen elvigyorodott. Ne már! - Bár ha úgy nézzük, ez is egyfajta tanulás.
- Anyád!
- Köszöni, jól van. Mint mindig. Szerencsére. Küldött neked is tortát - nagyot nyelve fürkésztem Baekhyun arcát oldalról, zavartan, álmosan kémlelt körbe. Édes. Erre nem gondolhatok. Bassza meg, szedd össze magad, Kim Jongdae! - Megehetitek közösen is. Az ott az én párnám? Ugye az én ágyam közelébe se mentetek?
- Takarodj a picsába! És vidd a párnád is! - üvöltöttem a röhögéstől reszkető hátának, miközben utána hajítottam a párnáját.
Erre is mennyi esély volt. Baekhyun anyja után még ő is ránk nyitott. Vagyis nem nyitott ránk. Nem is csináltunk semmit és itt lakik, konkrétan a szobában, szóval bejöhet és… És… Megőrülök!
Baekhyun
Először azt se tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy rohadtul fáj a seggem. Jongdae kidobott az ágyból. Asszem, újfent én bújtam be mellé. De mégis hol aludtam volna? A földön? Chanyeol ágyában? Meg a jó édes…!
- Ne haragudj, csak… Öhm… Chanyeol hajlamos mostanában kombinálni és… Hát… Nem akartam, hogy… Meg nem tudja, hogy Yixinggel ez… Tudod… És fura lenne, ha azt hinné, hogy most meg veled, mikor alig… Sza-Szakítottam… Tunk… Yixinggel. És… Hát… Igen. Bocsi.
Nehezemre esett követni Jongdae-t, pedig akadozva beszélt, csak összevissza, viszont túl korán volt még nekem és idejét sem tudnám megmondani, mikor aludtam ilyen pihentetően utoljára. Talán vele legutóbb. Másra sem vágytam, mint visszamászni hozzá és visszafeküdni mellé. Nem kéne, ugye?
Nem mondtam semmit, csak bólintottam és kezet nyújtottam neki, mire rögvest felhúzott maga mellé az ágyra. Nem igazán gondolkoztam, csak a vállára hajtottam a fejemet és lehunytam a szemeimet. Annyira jól, nyugodtan érzem vele magam. Nem akarom, hogy vége legyen.
- Hamarosan kezdődik az első órám - Tehát vége lesz.
Ismételten biccentettem, ám nem mozdultam továbbra sem mellőle. Arcom a nyakába temettem, belekaroltam, hogy itt tartsam még, magam mellett. Bőrömön éreztem a nyakánál futó egyik ér heves lüktetését és ez, nem tudom, miért, de valahogy jól esett. Miattam volt. Mert fontos vagyok neki. Mint ő nekem. Fontosak vagyunk egymásnak.
Jongdae
Sápadtan meredtem magam elé és azon imádkoztam, hogy Baekhyun meg ne érezze, hogy… Hát, hogy hogyan reagálok rá. Mármint a testem. De az is én vagyok. Nyilván. A kurva isten bassza meg, ezt eskü, nem hiszem el, mindjárt sírógörcsöt kapok!
Egy részem akármeddig ebben a pózban maradt volna, itt dögölhettem volna meg sem érdekelt volna, Baekhyun volt mellettem, persze, hogy így akartam lenni még egy kicsit, de… Nem lehet. És sosem lehet. Nekem nem. Vele nem.
Mély levegőt vettem és óvatosan megpróbáltam elhúzódni tőle, azonban nem engedett el. Határozottan fogta közre bal csuklómat, továbbra is belém volt karolva, így elég könnyen ment neki. A szívem gőzerőre kapcsolt és egy pillanatra szerintem elszállt a lelkem is, ahogy realizáltam, ennél tényleg nem lehet közelebb már hozzám. A rohadt életbe már, ne szuszogj a nyakamba!
- Baekhyun, mennem kell - tőlem szokatlanul hűvösen szólaltam meg, de ez szükséges volt, vagy… Nem tudom, mit csinálok. Nem maradhatok vele ebben a helyzetben tovább. Meghalok.
- Még ne - lehelte halkan és puhán megszorította a karom. - Olyan jó veled - Édes jó istenem, ne mondj ilyeneket!
- Muszáj vagyok. Vannak még óráim és én muszáj vagyok bejárni. Jól teljesíteni. Ugye érted?
- Persze, hogy értem - pusmogta alig hallhatóan, majd lassan megmozdult végre. Azt hittem, elenged. Gondolom, ezt akarta. Mi mást? De valahogy úgy jött ki, hogy a szája harmatgyengén végigsiklott az arcélemen, mire kihagyott az agyam egy másodpercet. Vagy kettőt. De inkább még többet. Lehet, a világ is elsötétült. A szívem is leállt. Voltaképp mindenem. Ez kínzás.
Baekhyun
Jongdae olyan hévvel pattant fel mellőlem, hogy kis híján ismét megnéztem közelebbről a padlót magamnak. Zavartan pislogtam fel rá és ötletem sem volt, most megint mi baja. Frusztráltan túrt tincsei közé, aztán csípőre tette a kezeit és nekem háttal zihált igencsak hangosan.
- Jongdae, nem értelek, mi bajod van velem? - kérdeztem végül megtört hangon. Tényleg nem értem. Kerül, de nem a családom miatt és nem a kamuzás miatt. Akkor miért?
- Nincs bajom veled. Magammal van - tette még hozzá csöndesen, s egy nagyon mélyet sóhajtott. Kibaszott ideges lehetett, ujjaival dobolt a csípőjén, sőt még a bal lába is járt. Rohadt idegen volt ez a hozzáállás tőle. Persze, volt már máskor is feszült, ám így még sosem láttam. Mi a franc történhetett az elmúlt időben vele?
- Bajban vagy, vagy mi? Segíthetek! Megoldjuk. Én-
- Te vagy a bajom! - fakadt ki hirtelen, mire azonnal bekussoltam és elképedve bámultam rá. Csak kibújt a szög a zsákból!
Nem mondom, hogy ez nem esett kurva szarul, mert az hazugság lett volna. Igenis kibebaszottul szarul esett. Szóval mégis én baszom a csőrét. Természetesen. Reménykedtem benne, hogy… Hiszen nem csapta rám éjjel az ajtót. Itt aludhattam. Viccelődtünk. Olyan volt, mint… Régen, ha mondhatom így. Nem ismerjük régóta egymást, de… Annyira nehéz körülírni, de jól érzem vele magam. Igazinak. Valósnak. Magamnak. Még Yixinggel sem volt ilyen… Ilyen… Én…
- Ne fáradj, kitalálok - súgtam bánatosan és gyorsan megindultam az ajtó fel, de elkapta a csuklóm. - Engedj!
- Ne, várj! Én… Nem… Nem úgy… - a dühöm egy szempillantás alatt elszállt, ahogy a kétségbeesett szempárba pillantottam és aggódva léptem hozzá közelebb. - Én…
- Mi a baj, Jongdae? Mit nem mondasz el nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése