Sziasztok :) Ismét itt vagyok, minő meglepő és újfent egy angst műfajban
íródott történetet hoztam - minő meglepő. Kérésre íródott, remélem, elnyeri,
nemcsak az Ő, hanem mindenki más tetszését is, kellemes olvasást ^^
Cím: Ordító némaság
Páros: ChenSoo
Szereplők: Kim Jongdae (Chen) és Do Kyungsoo
Műfaj: angst
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Apró ujjai lassan, óvatosan siklottak végig a krémszínű, kissé durva
érintésű papír kacskaringós betűi fölött, majd egy reszketeg sóhajjal kinézett
a vonat ablakán. A Nap gyönyörűen sütött, a megannyi virággal, s fával borított
dombok, mezők lélegzetelállítóak voltak, minden varázslatos volt. Pontosan olyan,
amilyennek egy ilyen napon lennie kellett.
Kyungsoo fojtogató sírással küszködve igazította meg ünnepélyes, ugyanakkor
szolid, fekete nyakkendőjét, aztán ismét kipillantott, hogy újfent
tökéletességet lásson mindenhol. Megviselten hunyta le pilláit pár másodpercre;
úgy érezte, még a világ is ellene van. Kigúnyolja, orra alá dörgöli azt, hogy
képtelen volt lépni akkor, amikor kellett volna. Minden esélye megvolt egy
csodálatos életre Vele, ám félt bevallani érzéseit és most az esküvőére
tartott, ahol kénytelen volt mosolyogni, gratulálni, örülni... Vele együtt.
Észrevétlenül hullott az első könnycsepp kézfejére, amit még rengeteg
követett és bár letörölhette volna, esetleg megállíthatta volna őket, nem
akarta. Még egyszer utoljára megsiratta bevallatlan, így viszonzatlan szerelmét
ott, a tömött, fullasztó vonat egyik ocsmány ülésén ülve. Mikor az út végén
kilépett a járműből, már csak az esküvői meghívó itt-ott nedves, ezáltal kicsit
gyűrött valója mutatta, hogy történt valami, ám az néma maradt, óvva Kyungsoo
legféltettebb titkát. Egyelőre.
Hamar és meglepően könnyedén talált oda a ceremónia helyére, ami szintén
annak a jele volt, hogy az egész világ összeesküdött ellene. Hiába próbálta
szíve legeldugottabb részére száműzni érzéseit, azok mindent félresöpörve
kerültek felszínre, amint meglátta a hófehérbe öltöztetett rétet, rajta a
vőlegénnyel. Csak úgy, mint a nap, ő is kifogástalan, hibátlan volt.
Mellkasa szúrni kezdett, ahogy Jongdae boldog mosollyal integetett oda
neki, majd felé rohant, mikor nem indult el, csak állt egyhelyben. A férfi az
összes képzeletét fölül múlta. Természetesen elegáns volt, illetve hihetetlenül
vonzó, ugyanakkor valahogy mégis körbelengte őt az a tipikus csibészes báj, ami
már a legelső találkozásuknál is felkeltette Kyungsoo figyelmét. Hatalmas
szemeivel csak bambán bámulta a gyorsan mozgó szájat, Jongdae-nak szokása volt
hadarni, ha izgatott volt valami miatt. Ezt
is szerette benne.
Félmosollyal nézte az örömtől kipirult, káprázatos arcot, majd ahogy
realizálta, a menyasszonyról van szó, szíve ismét fájdalmasan sajogni kezdett.
Szörnyen elkésett, olyannyira, hogy azt már sosem lehet behozni. Csak egy szót
kellett volna mondania, nem többet. Sőt, ha elég bátor lett volna, talán arra
sem lett volna szükség. Egy mozdulat, egy cselekedet, egy pillantás, egy érzés.
Semmi több. Oly kevésnek tűnt, mégis a valóságban rengeteg volt.
Csöndesen lépett arrébb a meseszép zöld füvön, mikor Jongdae odafordult
valakihez, hogy vele beszélgessen, amiért még hálát is adott az éppen
kicsordulni készülő könnyei miatt, ám váratlanul egy puha kéz kulcsolódott
csuklója köré. Ledöbbenve emelte fel fejét, majd zavartan a férfi kérdő, de
igencsak kedves tekintetébe fúrta sötét íriszeit. Egy mozdulat, egy
cselekedet, egy pillantás, egy érzés volt. Semmi több és úgy tűnt, Jongdae
sejti, mi a baj.
Összeszoruló szívvel csúsztatott egy fekete kis borítékot a fehér terítővel
letakart asztalok egyikére, amiben őszinte jókívánságait írta össze az ifjú
párnak, majd a még mindig nedves esküvői meghívót is odahelyezte a másik mellé.
Képtelen lett volna ott és akkor bármit is mondani. Bízott benne, hogy ezek
többet mondanak majd, mint ő tudott volna bármikor is. Egy mozdulat, egy
cselekedet, egy pillantás, egy érzés. Valamik, amik sosem válhatnak valósággá.
