Sziasztok :) Egy új OS-sal jöttem és azt kell mondjam, talán ennyire még
sosem írtam szomorút. Nem is néztem át, mert nem akartam. Remélem azért nincs
benne hiba, ha mégis, szóljatok. Nem hosszú, sok kérdés nyitott marad, mi történt egyáltalán, de nem állt szándékomban jobban belemenni. A téma és hangulata ellenére bízom benne, hogy
tetszeni fog nektek, kellemes olvasást ^^
Cím: Halott csillogás
Páros: KaiXing / KaiLay
Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Zhang Yixing (Lay)
Műfaj: angst
Korhatár: 16+ (a téma miatt azt hiszem ez kell, de nem is tudom)
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, halál
Megjegyzés: Igazából KaiHan lett volna, de ahogy keresgéltem a képeim
között, megpillantottam ezt és nem tudtam ellenállni. Valahogy pont ideillőnek találtam. Viszont szokás szerint
nincs benne név, így lehet KaiHan is, sőt bármilyen páros. (képzeletemben
Jongin szemszögű, de ki hogy érzi)
Vékony ujjai óvatosan érintették meg a pompázatos virág szirmait, de nem
sokat vesztegelt mellette, nem volt értelme. Beesett, karikás szemekkel nézett
szét a rengeteg növény között, majd egy apró sóhajjal tovább állt, de alig tett
meg pár lépést, megtorpant. Vinnie kellett volna valamit, de képtelen volt
dönteni. Nem is értett az ilyesmihez. Régen, ha évfordulójuk volt, vett egy
csokor vörös rózsát és kész. Nem ő volt a romantikus fél a kapcsolatukban.
Tekintete lomhán mérte végig a bolt teljes kínálatát, de bármelyiket is
szerette volna választani, úgy érezte, nem elég tökéletes. Egy olyan gyönyörű
személyhez, mint az ő kedvese is volt, nem illett akármilyen virág. Igazából
nem is akart venni semmit sem. Ismét útnak indult és ezúttal nem állt meg, sőt
felgyorsította lépteit, hogy eszébe se jusson visszamenni. Nem érdekelte a
nyakába ömlő eső sem.
Fáradtan pillantott fel a sötét égboltra, majd halkan felszipogott és már
várta a könnyeket, de azok nem jöttek. Íriszei üvegesen meredtek a szürke
felhőkre, majd vontatottan a majdnem teli holdra nézett, végül a rengeteg
felhőkarcolónak szentelte minden figyelmét. Harag lobbant benne, ahogy arra az
egyre pillantott, amelyiket mindennél jobban gyűlölt és mielőtt észrevette
volna, már sebesen arrafelé tartott.
Úgy érezte kiesik a tüdeje, mikor lefékezett, de ez sem érdekelte, csak
mindent beleadott és egy hatalmasat ordított, hogy mindenki, aki csak ott van,
osztozhasson az ő fájdalmában. Lihegve mustrálta az óriási üvegajtókat és
tudta, hogy valószínűleg senki sincs itt, hiszen hol máshol lennének, mint az
ágyban éjnek évadján?
Mérhetetlen kínokkal a szívében eredt útnak maga sem tudta merre és azokat,
akik megálltak az ő kis műsora miatt, csak egy gúnyos nevetéssel ajándékozta
meg. Néhány emberen látta, hogy őrültnek nézik őt, de ez sem érdekelte. Mióta
nem volt mellette az az egy ember, aki a világot jelentette neki, semmi sem
hozta lázba. Semmit sem akart csinálni.
Az első perc után, mikor megtudta mi történt a párjával, szóhoz sem jutott.
A második percben törni-zúzni kezdett. A második órától kezdve zokogva ült az
aprócska kis lakásuk régi, ütött-kopott kanapéján. Az első nap után újfent
szétszedett mindent, amit csak tudott. Egy hét után többet nem ment haza. Két
hét után felmondott a munkahelyén. A munkahelyükön. Egy hónap után képes volt
elmenni a temetőbe, hogy elintézzen mindent, ami a temetéshez kell. És már egy
év is eltelt, de ő képtelen volt betenni lábát oda.
Fogalma sem volt, hogy végül hova lett eltemetve vagy, hogy hogyan is néz
ki a sír. Azt sem tudta, hogy annyi győzködés és hercehurca után egy
kétszemélyes helyett kapott-e, hogy majd, valamikor ő is mellé kerüljön. Mert
nekik együtt kell lenniük még ott is.
Nagyot nyelve, gombóccal a torkában pillantott föl a vas táblára, mikor
leesett neki hol is van, majd óvatosan belökte a kaput, hogy belépjen oda,
ahova nem hitte volna, hogy valaha is jön. A telefonja világító képernyője
segítségével járta végig majdhogynem az egész temetőt, mire meglátta azt a
nyughelyet, amelyiket kereste. Ha tudta volna, hogy nem hal bele, azt mondta
volna, hogy szíve nagyon is sok dobbanást kihagyott, ahogy a gazzal és
pókhálóval benőtt sírt nézte.
Puszta kézzel esett neki, hogy ha nem is széppé, de legalább elfogadhatóvá
varázsolja a helyet és mire feleszmélt, már reggel lett. A napfelkelte fénye
lenyűgözővé tette a két ember számára fenntartott kopár sírt. Pislogás vagy
bármely mozgás nélkül bámult maga elé, csak akkor rebbentek meg pillái, mikor
forróságot érzett arcán. Nehézkesen, remegő ujjakkal nyúlt arcához, hogy
megérintse azt, majd csöndes zokogás tört fel belőle és előre borult.
- Hogy hagyhattál itt egyedül? Egyetlen szó nélkül?