Sziasztok :) Így hét végére meghoztam a következő SeXing részt. Még mindig
rengeteg kérdést hagyok a hátam mögött és őszintén, én sem tudom, mi lesz,
ugyanis ez egy újra írt fejezet, az eredeti nem ebben az irányban készült. Majd
kiderül, végül mi lesz, én úgy is azt vallom, a történet írja magát, az lesz, ami
lenni akar :D Kellemes olvasást hozzá ^^
3. Fejezet
Hatalmas esőzés áztatta Szöul utcáit már napok óta,
Sehun el se hitte, hogy tényleg nyár volt szülővárosában. Edinburgh-ben
hozzászokott, így igazán nem zavarta a dolog, most is türelmesen, egy
esernyővel a feje fölött várakozott szüleire lent a kapuban, de ha belegondolt,
hol van, azért rendesen elcsodálkozott.
Tekintete lomhán járta végig a vizes utakat, majd az
égre pillantott és valami számára érthetetlen módon szíve hevesen dobbant,
ahogy egy villám kettészelte a sötét felleget. Lelki szemei előtt felrémlett a
vérben fekvő alak hónapokkal ezelőttről, majd szinte rögtön felváltotta azt, a
pár napja látott, gyönyörű szemű, élő férfi.
A testét éltető szerv ismét gyors lüktetésbe kezdett,
mikor fülében újfent felcsendült a kellemes hang, amint a nevét mondja.
Szerencsétlenül érezte magát, ugyanis egy bólintáson kívül semmi mást nem tett,
hogy igazolja, tényleg ő az, ám úgy tűnt, a másiknak ennyi is elég volt, mert
kedves mosolya még jobban kiszélesedett.
Sehun ernyőt tartó keze megremegett az emlék hatására,
mire néhány csintalan esőcsepp utat talált és még sötétebbé varázsolta - a már
amúgy is koromfekete - öltönye anyagát. A fiatal íriszei lassan követték végig
a hajszálér nagyságú foltot egészen addig, míg az el nem apadt valahol a
könyöke hajlatában, majd ismételten a városnak, illetve a viharnak szentelte
minden figyelmét. Mint mostanában mindig.
Szokatlan nyugalom és egyfajta meghittség szállta meg,
akárhányszor csak a környező világot szemlélte egy-egy nagyobb zivatar esetén.
Régen gyűlölte, de nem volt meglepő, hogy az Edinburgh-ben eltöltött ideje után
már inkább szerette, mintsem utálta. Rengeteg időt ütött el azzal, hogy a
szobájából, néhanapján az egyetem könyvtárából, vagy esetleg egy kávézóból
fürkészte, amit egy óriási, sötét felhő rátelepedett a városra.
- Mehetünk? - Sehun vontatottan sandított édesapjára,
amikor meghallotta maga mellől a kérdést, majd értetlenül felvonta szemöldökét,
ugyanis nem értette, miért kezdete ezt, mikor ő várt már rájuk mióta, ám végül
csak biccentett egyet, ahelyett, hogy szóvá is tette volna a dolgot. Gyorsan
összecsukta esernyőjét, aztán fürgén bepattant az autó hátsó ülésére, édesanyja
mögé. Voltaképp ötlete sem volt, hogy hova mennek, a szülei úgy viselkedtek,
mintha magától értetődő lett volna a kis kiruccanás ennyire kiöltözve.
Váratlanul egy hangos csikorgás hangzott fel valahol a
távolban, mire Sehun akaratlanul is, de az előtte lévő üléshez kapott, majd
anyja vállaira csúsztatta tenyereit, biztonságot keresve. Ijedten szorított rá
a vékony testre, ám hamar észrevette magát, főleg a felhangzó fájdalmas nyögés
miatt és azonnal el is engedte őt. Szeretett édesanyja mögött ülni, olyan
érzést keltett benne, hogy mindig védve van, hogy van kihez fordulni baj
esetén.
Zavartan pillantott ki a jármű ablakán és igyekezett
nem foglalkozni a fojtott beszélgetéssel maga előtt, ám az nem igen ment. Tudta,
hogy róla van szó. Kényelmetlen volt, ahogy félszemmel is, de látta, hogy
apja féltő tekintete rávillant a visszapillantó tükörben, majd nem sokkal
később anyja is hátrafordult hozzá. Sűrűn pislogva sütötte le pilláit és inkább
remegő, nyirkos kezeire figyelt a maradék időben, csakhogy véletlenül se vegye
észre a két óvó szempárt.
Nyugtalanító érzés kúszott végig gerince mentén, mikor
az autó lassítani kezdett egy szűkösebb utcában, így óvatosan kilesett az üvegen.
Döbbenten meredt az ódon vaskerítésre, a hatalmas bokrokkal, s fákkal körülvett
területre, ami így, heves esőzés közben, igencsak hátborzongató volt. Sehun
hatalmasat nyelt, ahogy ismét villámlott egyet, ezáltal megvilágítva a helyet,
majd vigyázva kilépett a kis kavicsokkal tarkított, jelenleg nagyon is sáros
földre, végül édesanyjára pillantott.
- Megvárunk itt, édesem. Csak nyugodtan, tiéd a világ
összes ideje.
A fiatal reszkető ujjakkal fogott neki, hogy kinyissa
az esernyőjét, mielőtt még jobban megázik, aztán óvatos léptekkel megindult a
rémisztő temető felé, holott nem tudta, miért is kéne neki bemenni oda. Egyedül.
Lassan, esetlenül ballagott végig a kopottas, megtépázott, ugyanakkor valahol
lenyűgöző sírok között, keresett legalább egyet, amin olyan név állt, amit ismert,
de csalódni kellett, nem talált. Mégis miért volt itt? Kit kéne keresnie?
Váratlanul és túlságosan is hangosan dörrent meg az
ég, ám a villámra még várni kellett, de amikor megérkezett, mindent világosba
borított. Sehun tekintete rémülten meredt előre, kezeiből kiesett a szárazságát
óvó tárgy, bele egyenesen egy nagyobb tócsába. Bosszankodva indult meg érte, de
alig tett pár lépést, ismét átszelte a felleget egy villanás, ezáltal
megvilágítva a pont előtte lévő nyughelyet.
Az egyszerű, ízléses mégis szemkápráztató fehérmárvány
sír telis-tele volt elhalt növényekkel, amik egyszerre keltettek Sehunban
örömöt, s bánatot. Az egykor valószínűleg pompázatos virágok mára már
majdhogynem porrá váltak, talán senki sem jött többet ki meglocsolni, esetleg
kicserélni őket. Elhalmozták szebbnél szebbekkel az elhunytat, aztán… Elfelejtették
őt.
- Zhang Yixing - suttogta csöndesen, ahogy ujjai
végigsiklottak a fekete tintával kitöltött mélyedéseken, majd felpillantott,
amikor rájött, már nem esik. - De hisz nem is tudok kínaiul.