Sziasztok :) Kissé hosszúra nyúlt, de megjöttem a LayChen legújabb részével.
Igyekszem, de sajnos nem hiszem, hogy ennél sűrűbben fogom tudni hozni őket.
Remélem, volt, aki várta már ^^ Véleménynek örülnék, mert mostanában nem igen
írtok, csak páran és kissé kezd elmenni a kedvem, úgyhogy bízom benne,
megdobtok néhány szóval majd akár itt, akár a csoportban :3 Kellemes olvasást hozzá ^^
14. Fejezet
Ügyetlen mozdulatokkal igyekeztem kitárni a mosdó
ajtaját, ám csak sokadik nekifutásra jártam sikerrel, a kezeim annyira
remegtek, hogy alig bírtam lenyomni a kilincset. Mélyeket lélegezve estem neki
a falnak a helyiségben, szemeim előtt összefolyt a világ, lábaim minden lépésem
után megrogytak, elmondhatatlanul rosszul voltam. Orromban még mindig éreztem a
förtelmes égett szagot, olyan volt, mintha követett volna, képtelen voltam
szabadulni tőle.
Reszketve támaszkodtam a hófehér porcelánra, s el sem
jutott az agyamig az a tény, fájnia kéne a tenyeremnek, csak azzal voltam
elfoglalva, hogy mindjárt elhányom magam. Erőtlenül nyitottam meg a csapot,
hogy némi vizet fröcsköljek arcomba, bíztam benne, segíteni fog, ám nem így
lett. Felrémlett előttem Chanyeol rémült tekintete, majd ismét átjárt az akkor
érzett erő, amitől még inkább felkavarodott a gyomrom. Mit csináltam?
Hálás voltam azért, hogy már elkezdődött a következő
óra, mert így legalább egyedül lehettem; nem látta senki sem, ahogy esetlenül
bezuhantam az egyik fülkébe, s kiadtam magamból a… Konkrétan a semmit. Szörnyű
érzés volt, a sav marta a torkom, a könnyeim megállás nélkül folytak és közben
még a szívem is sajgott amiatt, ami történt. Bántani akartam a fiút, szívesen
néztem volna a gyötrelemtől eltorzult ábrázatát.
Csöndes sírdogálásom hangos zokogássá változott, ahogy
elképzeltem, mi is lehetett volna még a végkimenetele a dolognak. Suta
hadonászások közepette zuhantam a hideg kőre, fejem fájdalmasan koppant a fán,
ám nem nagyon érdekelt, bármilyen fizikai kínt szívesebben viseltem volna el.
Undorítónak találtam már önmagában azt is, ha csak eszembe jutott ilyesmi,
nemhogy még… Képtelenség, hogy megtörtént az az előbb. Sosem tennék ilyet.
A némaságban ijesztően nagy hanggal nyikordult meg a
mosdó ajtaja, ahogy valaki kitárta azt, majd nem sokkal később felcsendültek az
alak nesztelen lépései is. A kezemet a számra szorítottam, vissza szerettem
volna fogni magam valamennyire, azonban tudtam, ez édeskevés volt ahhoz, hogy
hangtalanná váljak. Szemeimből még mindig haragos folyóként ömlöttek a sós
cseppek, szürke nadrágom már teljesen elsötétült miattuk.
Akkor árultam el végleg elrejtőzött valómat, mikor a
másik tenyeremmel is tompítani akartam a sírásomat; ismét megcsapott a bőr
gusztustalan, égett szaga, mire újra öklendezni kezdtem. Rémülten rándultam
meg, amikor hátamon egy puha érintés véltem felfedezni, fel se tűnt, hogy
bejött az illető a fülkébe hozzám, ám furcsa mód alig néhány pillanat múlva
megnyugodtam.
Melegség áradt szét bennem, ahogy a vékony ujjak
lassan simogattak gerincem mentén, egyáltalán nem kapkodva, vagy éppen azért,
mert kényszerből kellett volna. Szégyenkezve fordultam el kissé, amint feltűnt
még a könnyeimen át is, hogy közelebb próbált hajolni arcomhoz, borzalmasan
néztem ki. Szörnyen kínosan éreztem magam, ám egy másodperc alatt döbbentbe ment
át az egész; gyengéd, s óvatos mozdulatokkal törölgette le számról gyomrom
nemlétező tartalmát.
- Sajnálom - suttogta csöndesen, mire még inkább
elképedtem; reggeli megmentőm segített ismételten. Finoman túrta félre a
látásomat takaró sötétbarna, már-már fekete tincseimet, majd lassan maga felé
döntötte arcomat. A kínai tekintete kedves, ugyanakkor némileg dühös volt, de
tudtam, ez nem nekem szól, amiért még hálásabb voltam neki, mint bármi másért. Jól
esett.
- Mit? Nem tettél semmit - motyogtam rekedten,
miközben zavartan félresandítottam és csuklón fogtam, hogy abbahagyja, amit
eddig csinált, ám nem bírtam megállítani. Határozottan húzta ki markom
fogságából tagját, majd újra nekiveselkedett a teljes megtisztításomnak.
Zsebéből előkerült egy gyönyörű, hófehér zsebkendő,
amivel rögtön szemeimhez nyúlt, aztán még párszor végigsimított ajkaimon is,
végül pedig lágyan karomra kulcsolta kezét, s kivezetett a csaphoz. Kábán
figyeltem, ahogy megengedte a vizet, majd alá rakta tenyeremet; a fekete
hajkorona ében csillogása totál elkápráztatott, még a helyiség tompa fényeiben
is meglepően szépnek hatott. Most megint azt kéne kérdeznem, angyalt látok?
Röhejes lenne, igaz?
- Én csak… Sajnálom - feszülten pillantott oldalra,
kerülte íriszeimet, pedig eddig ő volt az, aki próbálkozott a szemkontaktussal.
Furcsa volt, olyan… Most ugye nem ő kér bocsánatot, ahelyett a bagázs
helyett?
- Nincs mit sajnálnod - jelentettem ki semleges
hangon. Pillantása szavaim után rám villant, de csupán pár másodpercre, hamar
elkapta, s inkább kíméletesen ledörzsölte a koszt tenyeremről. Hosszasan
mustráltam a vékony zongoraujjak minden mozdulatát, tulajdonképpen bármennyire
is zavart, hogy így lát valaki, hihetetlenül jó érzéssel töltött el ez a csak
nekem szóló figyelmesség, ugyanakkor… Talán pusztán illedelmességből tette.
A levegő bennakadt tüdőmben, amikor váratlanul
felpillantott és ismét összekapcsolta tekinteteinket. A helyiség viszonylag
elég aprócska ablakán meglepő könnyedséggel szűrődött át a napsütés, pedig alig
néhány perccel ezelőtt még szakadt az eső miattam, s csak úgy mint reggel,
ezúttal is gyönyörűen világította meg a mellettem állót. Teljesen elkábultam,
az eddig érzett szörnyű lelki fájdalmam köddé vált, másra sem tudtam
koncentrálni, csak arra, amit akkor láttam. Tuti becsavarodtam.
- De van - lehelte erőtlenül, miközben gyengéden
végigsimított kézfejemen, ahogy elengedte kezemet, majd egy igencsak
gyötrelmes, mégis lélegzetelállító mosoly után kisétált a mosdóból. Hosszan
néztem a hangosan becsapódó ajtóra, ám magam előtt végig a fiút láttam, nem
bírtam nem rá gondolni.
Óvatosan érintettem meg a sebem köré tekert selymes
kendőt, ujjam lágyan siklottak az egyik sarkába varrt vérvörös írás fölé, ám
képtelen voltam kivenni, mi is van rajta. Felismertem a kínait, beszéltem is valamennyire,
ugyanakkor olvasni egy fikarcnyit sem tudtam. Sojung mindig mondta, hogy többet
is foglalkozhatnék vele, mint néhány órát az iskolában, mert egyszer még jól
jöhet, de sosem érdekelt különösképp. Most bármit megadtam volna azért, hogy
rájöjjek, mi van a zsebkendőn. Talán a neve?
Komor pillantást vetettem magamra a tükörben, jobban
festettem, mint azt vártam volna; arcom egészen kisimult, a sírástól piros
szemeim már sehol sem voltak. Különös érzés kerített hatalmába, mire ismét a fa
irányába sandítottam, majd újfent végigmustráltam ábrázatomat. Olyan… Miért
érzem ilyen jól magam, holott pár perccel ezelőtt legszívesebben eltűntem volna
a föld színéről is?
Esetlenül igazítottam meg ruháimat, hogy valamennyire
normálisan nézzek ki, aztán halkan kilöktem az ajtót és lassú léptekkel
megindultam vissza az osztályterembe. Nem akartam, testem minden sejtje
tiltakozott az ellen, hogy én azok közé még egyszer is betegyem a lábam, ám
muszáj voltam. Nem, ez így nem igaz. Nem lenne muszáj, ahogy az sem volt az,
hogy igent mondjak az igazgatónak, de maradnom kell és órákra járnom, ha meg
szeretném tudni, mi történt születésemkor.
Cipőm sarka csöndesen koppant a folyosó némaságában,
hátamon kellemetlen borzongás futott végig, ahogy félve körbetekintettem.
Nagyot nyelve lestem hol az egyik, hol a másik oldalra és bár első napja, sőt,
csupán első pár órája róttam ezeket az utakat, mégis úgy érzékeltem, jó helyen
járok, azonban… Valami határozottan nem volt rendben. Idegesen
szemrevételeztem a távolba eltűnő, túlságosan is homályos szakasz minden egyes
részét, de nem találtam olyat, amire azt mondhattam volna, támpontot adott.
Reszketve simultam a szekrénysorhoz, miközben íriszeim
próbálták kerülni az összes falon lévő embert ábrázoló festmény átható
pillantását, olyan volt, mintha mind engem bámult volna. Feldúltan markoltam rá
valamelyik lakatra, pilláimat szorosan összezártam és mire feleszméltem, már a
hűvös kövön kuporogtam menedéket keresve.
A rettegés összeszorította a tüdőmet és szerintem nem
sok kellett volna ahhoz, hogy elájuljak, ám akkor egy halk csettintést
hallottam, s hatalmas fény gyúlt a folyosón, pedig eddig sem volt sötét.
Ritmusos kopogás ütötte meg fülemet és rögtön felismertem Baekhyun botjának
semmivel sem összehasonlítható hangját, majd felpillantva meg is láttam őt,
magát. Magasról tettem arra, hogy ő jött, az sem érdekelt, hogyan is talált
meg, már ha utánam jött egyáltalán, és az egész szituáció furcsasága,
abszurdsága sem izgatott, csak örültem, s hálás voltam.
- Nem kéne egyedül járkálnod addig, amíg nem ismered
ki magad - szólalt meg kedves, ugyanakkor meglepően féltő hangon. Kinyújtotta
felém kezét és azonnal elfogadtam a felkínált jobbot, nem foglalkoztam azzal
sem, hogy szinte mértani pontossággal pont az orrom alá dugta azt.
- Én… - szavaim rögvest elhaltak, képtelen voltam
tovább mondani, amit akartam. - Köszönöm - leheltem kb hangtalanul, közben
megszorítottam a karcsú ujjakat, amik még mindig óvva ölelték körbe az
enyémeket. Elragadó mosoly kúszott a keskeny ajkakra, majd egy apró rántással
maga mellé húzott és belém karolt. Határozottan indult meg az egyik irányba,
végig ő vezetett, egyszer sem bizonytalanodott el, pontosan tisztában volt
azzal, hova is akar menni. Különös volt, de… Nem érdekelt már ez sem.
Vigyázva sandítottam oldalra, így tökéletesen átláttam
arca, illetve méregdrága napszemüvege közötti résen, ám akkor szemeit felém
kapta. Elcsodálkozva figyeltem a megannyi fényponttól csillogó fekete tekintet
minden rezdülését, a sűrű, viszonylag hosszabb szempillák gyors mozgását, majd
hirtelen felrémlettek előttem a legelőször látott, betegesen szürke íriszek. Biztos
nem jól láttam akkor.
- Gondolkoztál már azon, milyen lehet más szemén át
látni a világot? - kérdezte váratlanul, közben rendületlenül haladt tovább
arra, amerre ő szeretett volna, ám a pillantásunk egy másodpercre sem szakadt
szét. Lassan pislogva meredtem rá, agyam többször is nekifutott, hogy
feldolgozza az elhangzott kérdés minden szavát, azonban nem bírtam. Vagyis… Nem
akartam a kérdés mögé gondolni, mert féltem attól, mik jutottak volna eszembe.
- Pont elég a saját nyomorult életem, nincs szükségem
arra, hogy másét is lássam - jelentettem ki hűvösen, majd elkaptam róla fekete
íriszeimet, illetve elléptem tőle. Az egyébként is túlságosan hófehér arc alig
egy pillanat alatt sápadt el még jobban, remegő ujjai erősen markoltak rá
botjára, de megijedni nem volt időm, hamar rendezte vonásait.
- És ha… Szükséged lenne rá? Ha muszáj lenne? -
tudakolta némileg halkabban, s talán kissé félősebben, mintha… Aggódna, mi lesz
a válaszom. Óvatosan siklottak végig vékony alakján szemeim, igyekeztem
összetenni a darabkákat, de nem tudtam. Nem értettem, hogy jön ez most ide,
miért érdekli őt ennyire, miképp is vélekedek erről a dologról. Vak, viszont… Azt
szeretné, ha éreztetném vele, milyen látni vagy mi? - Mindegy - legyintett
vigyorogva, majd gyorsan belökte a tőlünk nem messze lévő ajtót.
Felvont szemöldökkel néztem utána, nem izgatott az
ismeretlen tanár felháborodott tekintete sem, csak Baekhyun különös kérdései
jártak a fejemben. És arca. Egyáltalán nem volt vidám utolsó szavánál.
Kábán csoszogtam be én is a terembe, automatikusan meghajoltam a férfi előtt,
bemutatkoztam és szerintem ő is, azonban nem jutott el tudatomig a neve. Mikor
értünk vissza ide? Ennyire nem lehettünk közel!
Zavartan ültem vissza helyemre, Jongin ezúttal sem
mulasztotta el, hogy belerúgjon székembe, ám most résen voltam; határozottan
megragadtam a fémet, majd egy fülsértő húzással a megfelelő pózba igazítottam.
Ingerülten húzta össze szemöldökeit, sőt ábrázata még idegesebb lett, mikor
félig felé fordulva helyezkedtem el, de pillantása hamar inkább döbbent lett,
mintsem bosszús.
Követtem hatalmasra tágult íriszeit, amik meglepő mód
a kezem köré tekert zsebkendőn pihentek, jobban mondva, a vérvörös írásjeleken,
de engem valami más foglalkoztatott. Bár az anyag itt-ott elvétve véres volt,
tenyerem makulátlanul világított a helyiség fényeiben. Ez mégis mikor és
hogyan történt?