huh.
Sziasztok :) Jó rég volt már, majdnem egy féléve. Sajnálom, hogy ilyen sok
időre eltűntem, láttam, hogy időközben írtatok is nekem. Ne haragudjatok,
pótolom hamarosan a válaszokat!
Regélhetnék igencsak hosszan arról, miért nem írtam, vagy hogy miért nem
adtam életjelet, de hosszú lenne. Tanulás, munka, kórházba járás, életkedv,
időhiány, volt minden, ám most visszatértem reményeim szerint és…
A Vihar után szivárvány következő része már kész, amint átnéztem, érkezik
az is ^^
Először ezt a kis szöszt szerettem volna közzétenni Nektek, nem tudom,
milyen lett, én viszonylag elégedett vagyok, hiszen öt hónapja nem írtam. Sokan
halloween meg minden, azonban tőlem távol áll, én inkább a Halottak napja
alkalmából írtam. Vagyis folytattam. Még nyáron kezdtem, akkor még talán nem
így alakult volna, de most az ünnep miatt ilyen érzelmek jöttek ki.
Remélem, tetszeni fog Nektek, véleményeknek örülnék, már csak azért is,
mert kíváncsi vagyok, mennyire estem ki a gyakorlatból. Jó olvasást ^^
Cím: Mindig hajnal előtt van a legsötétebb
Páros: KaiXing / KaiLay
Szereplők: Kim Jongin (Kai) és Zhang Yixing (Lay)
Műfaj: angst (mondjuk, amúgy nem tudom)
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Megjegyzés: Csak a szokásos, név nincs benne, mindenki azokat képzeli a
párosba, akiket csak szeretne.
A csontig hatoló, jeges szél játszi könnyedséggel hívta táncba a temető
egészét borító, magányosságot árasztó fűszálak rengetegét; a hatalmas fák
lombjai meghunyászkodva hajoltak meg minden hevesebb lökésnél. A vihar első
jelei hátborzongatóvá tették a szomorú tájat, mégis a legfélelmetesebb pillanattal
képtelen lett volna dacolni. Azzal semmi sem tudott volna.
Fülsértően reccsent meg a fiatal lába alatt egy éppen csak földet ért ág, s
bár a közelgő zivatar hangjai jórészt elnyomtak minden zajt, attól még ő
remekül hallotta. Üres tekintettel siklott végig pillantása a ketté tört
fadarabon, majd felsandított a komor, illetve az igencsak megviselt
környezetre. A legtöbb síron keresztül-kasul elszáradt növények futottak körbe,
néhol pókok szőtték át hálóikkal őket és mindezek ellenére… Volt valami
lenyűgöző az egészben.
Óriásit dörrent az ég, aztán némi csöndesség után, a távolban egy villám
cikázott át a mindenségen, végül teljes némaságba fulladt a világ. A sötéthajú
férfi szemei egy rövid időre elvesztek a messzeségben lévő kopár vidék
csodálásában, ám egy eltévedt, a homlokára hulló esőcsepp magához térítette.
Lomhán nézett fel a homályban úszó fellegre, figyelte az éjjel is tökéletesen
kivehető fekete felhőket egy kicsit, majd egy másodperccel később már zuhogott
is.
Elgyötörten hunyta le pilláit, és hagyta, hogy az itt-ott kiégett lámpák
fényében megcsillanó kristályok eláztassák. Vagyis hagyta volna. Ajkai
rögtön egy szinte jelentéktelen, azonban minden érzését sugárzó mosolyba
görbültek, mikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra elvágták a zápor útját.
Önkéntelenül mozdult balra még mindig csukott szemekkel, teste azonnal
érezte, hol is van a másik. Kézfeje óvatosan simult a váratlanul felbukkant
illető bőréhez, aztán amaz finoman köré is kulcsolta hosszú, karcsú zongoraujjait.
Kellemes meleg száguldott végig belsőjében, az idősebb pontosan ismerte minden
gondolatát, minden fájdalmát, minden örömét; egyetlen szó nélkül is.
A kínai gyengéden rászorított kezére, miközben a vihar egyre bosszúsabb
hangulatot öltött, majd megindult az egyik irányba. Nem sietett, kifejezetten
lassú tempóban lépdelt, az esernyőt határozottan tartotta bal markában, a
másikkal pedig őt vezette. Mintha ő nem tudta volna, merre kell menni.
Tisztában volt vele, csak nem vágyott oda. Oda, ahol a szívébe az évnek ezen a
napján szűnni nem akaró gyötrelmes kín költözött.
Üveges tekintettel meredt előre a káprázatos, hófehér márványkövekre, a
zuhogó esőben is lélegzetelállító volt a nyughely. A többihez képest, amik
ugyan koszosan, növényekkel benőve is varázslatosan festettek, ez a sír
hibátlan volt. A hűvös idő ellenére is pompázatos virágok voltak elhelyezve
mindenhol, egy gaz sem volt sehol sem; láthatóan rendben volt tartva
rendszeresen, egyetlenegy váza volt üresen. Igen, kedvese tényleg minden
gondolatát tudta.
Pillái megremegtek, amikor a csöndesen mellette álló puhán végigsimított
arcán, aztán galádul kicsordult egy könnycsepp és útra kelt, ám nem jutott
sokáig, a másik szinte rögtön letörölte. Lágy csókot hintett a fiatalabb
reszkető ajkaira, majd finoman ráfogott a ciklámencsokrot tartó egészségtelenül
vékony kézre, végül tapintatosan hátrébb lépett, még ha ez azt is jelentette,
hogy nem volt az ernyő alatt többé, csak tartotta fölötte nyugodtan. Mindig
hajnal után a leggyönyörűbb minden.