Sziasztok ^^ A mai LayChen részben a fiúk igazán kitesznek magukért cukiság és szerelem terén, persze a szokásos kis szenvedés nem maradhat el ;) Kellemes olvasást a fejezethez :3
23. Fejezet
Yixing
Elgondolkozva meredtem a telefonomra, azért volt előnye, hogy az ember rajta tudta tárolni a munkáját. Gyorsan pörgettem egyre lejjebb Chen mappájában, végül annál a számnál álltam meg, amit még tegnap késő délután írtam, mielőtt elindultam elbaszott kis utamra. Vagyis mondjuk úgy, próbáltam írni. Felvettem a hangerőt, hogy Chen is hallja, mert a gardróbjában volt, isten tudja, miért, s már nyomtam is volna a lejátszásra, mikor feltűnt a kanapé mellett. Kezében a régi gitárommal.
- H-Hogy? Mit keres ez nálad? - döbbenten ugrottam fel és értetlenül néztem a fekete szempárba.
- Megeshet, hogy… Hát… Szóval, megfordult a fejemben annak idején, hogy elégetem ezt is, de… Khm, a képeket is megbántam, úgyhogy… - megrántotta a vállát, azt követően a karjaim közé tuszkolta és szégyenlősen elmosolyodott. - Megtartottam - tette még hozzá halkan, miközben zavartan beletúrt festett tincsei rengetegébe. Elképedve fürkésztem az elpirult Chent, majd kissé előredőltem és egy aprócska csókot nyomtam ajkaira.
- Megleptél - mosolyodtam el én is, aztán a figyelmem a hangszerre összpontosult. Szívem fájóan dobbant meg az emlékek hatására. Chen szobájában maradt. Mármint a szülői házban. A legutolsó alkalommal, amikor náluk töltöttük az időt, otthagytam, úgy is jövök még címszóval és elviszem. Hát, nem mentem. Persze, Sojung, sőt szerintem az apja is egy rossz szó nélkül odaadta volna, ha kérem, de… Nem mertem elkérni. Pontosabban mondva, nem mertem odamenni.
- Én is magamat - nevetett fel, mire automatikusan bólintottam. Nem csodálom. Az elmúlt hetek alatt úgy láttam, hogy bár a tipikus Kim Jongdae-hangsúlytól, valamint jó pár szokásától nem szabadult meg, érettebb lett, illetve láthatóan sokkal nyugodtabban kezeli a szituációkat. Annyi oldalát ismertem és régen volt egy pont, ahol megfogadtam, nem lepődök meg többet semmin vele kapcsolatban. Erre csak rácáfolt. Megint. Hihetetlen.
Jongdae
Miután gyakornok lettem, arra aztán meg végképp nem volt időm, hogy haza is járkáljak, ráadásul Lay nélkül nem is akartam menni, így csak évekkel később vettem észre, hogy ott maradt a gitárja a szobámban. Kibaszottul fájt amúgy is a szívem minden egyes rohadt pillanatban, de amikor megláttam a hangszert… Egy másodpercre azt hittem, kibaszom a zárt ablakon és én is utána ugrok. De tudtam, hogy utólag megbánnám, mint ahogy a milliónyi képünk esetében is tettem.
- Egy részem… Egy részem mindig is reménykedett benne, hogy lehetőségem lesz visszaadni neked - motyogtam csöndesen. Esetlenül markoltam felsője szélébe és közelebb léptem hozzá. - Mindent… Megtartottam - folytattam összeszorult torokkal. Féltem, mit fog erre mondani. Neki vajon megvannak még az ajándékok?
Gyengéden simított végig arcomon hüvelykujjával, azután fülcimpámon, végül a fekete fülbevalónál torpant meg. Elvörösödve kaptam oda és kulcsoltam kezére a sajátomat. Mindjárt meggyulladok, baszki. Francokat! Elégek zavaromban!
- Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen szentimentális is vagy valójában - suttogta ajkaimhoz hajolva, majd lágyan megcsókolt, én pedig elvesztem az érzésekben, s az emlékekben.
Néhány hete ránézni sem bírtam arra az ócska ládára, amiben - többek között - a Lay-től kapott évfordulós ajándék is volt. Egy pár fekete fülbevaló. A testemet éltető szerv legalább olyan hevesen ver most is, mint akkor, amikor odanyújtotta a parányi bársony dobozt benne az aprósággal. Sosem voltam egy szakértő az ékszerekben, az általam adott kapcsán is hónapokig szenvedtem, mi a fasz legyen, azonban most már valamennyire értettem a dologhoz és basszus, asszem kurva sokat költhetett rá, főleg a vésettel együtt.
- Ezt pont te mondod? - kérdeztem vissza és átkaroltam a nyakát egy további csók reményében, ám csalódnom kellett. Elmerengve vizslatott gyönyörű íriszeivel, azt követően óvatosan válaszolt az egyébként költői kérdésnek szánt mondatomra, mire ketyegőm csődöt mondott.
- Nálam is itt vannak - pillantott oldalra a táskájára. Ez most halálkomoly? Anyám, tuti mazochista, ha ezekkel sétafikál…
Yixing
Lassan forgattam az ujjaim között a káprázatos ezüstgyűrűt, tekintetem révetegen bámult előre, a dohányzóasztalra fektetett gitárra, illetve a rá helyezett pengetőre. Nem voltam biztos benne, hogy elő fogom venni őket, de Chen… Sosem gondoltam volna, hogy ilyen bátran kimondja.
- Sajnálom - hallottam meg hangját közvetlenül mellőlem, s ezzel egy időben puhán ráfonta kezét az enyémre. Kábán sandítottam rá, fel se tűnt, mikor ült le mellém a kanapéra. - Nem azért vettem fel őket, mert… Mert azt várom, hogy te is… Visszavedd őket. Én csak… - hirtelen elnémult, lenézett a markomban csillogó tárgyra, aztán nagyot nyelt és folytatta. - Én még mindig… Én… Bassza meg!
Feszülten pattant fel és, mint egy félőrült, kezdett száguldozni a nappali közepén. Aggódva figyeltem, amint rohan jobbra-balra és ujjait tördeli, majd fürgén elkaptam a csuklóját és visszahúztam magam mellé. Volt egy halvány sejtésem afelől, mit is szeretett volna mondani nekem, ám gőzöm sem volt, hogy ez jó ötlet lett-e volna. És szerintem ezzel ő is így volt. Korai lett volna.
Kedvesen fürkésztem az ezernyi érzelemmel teli fekete szempárt, azután belefúrtam arcom nyakába és csak hallgattam, milyen sebesen kapkodja a levegőt. A tenyeremben szorongatott ékszer felforrósodott, akárcsak Chen bőre ott, ahol fogtam továbbra is. Nem álltam készen arra, hogy felvegyem sem a gyűrűt, sem a pengetőt.
- Tudom, hogy… Tudom, hogy én basztam el - szólalt meg halkan, megtörten. Mellkasom kínzóan szorult össze az elkeseredett bariton hatására, mégsem vágtam közbe, mert… Tényleg így éreztem én is. - Rengeteget vártál rám és, mikor végre együtt voltunk, én akkor sem… Annyira akartam, hogy büszke legyél rám azért, amit elértem, hogy észre se vettem először, hogy… Hogy ez igazából szétszakít minket. Addig én eskü azt hittem, a zene a közös pontunk. Hogy az, bármi lesz is, együtt tart minket - Oh, Chen, mikor lettél ennyire nyílt az érzéseid kapcsán?
Jongdae
Sírni vágytam mondandóm végén, ugyanis Lay kussban maradt. Még mindig nekem dőlve alig hallhatóan szuszogott és semmi… Egy kibaszott reakció sem jött tőle. Még egy nyikkanás, vagy mélyebb lélegzetvétel sem. Meghalt, vagy mi a faszom? Kiöntöm a lelkem, a… Mindenem! És baszik kinyögni bármit is?
- Nemcsak a várakozás - elhúzódott tőlem és összekapcsolta pillantásunk. - Én… - egy pillanatra lehunyta szemeit, azt követően ismét rám nézett. - Fájt. Együtt voltunk, de valójában már… Már nem voltál az enyém - lehelte erőtlenül. De, de igen. A szívem a tiéd volt, Lay. Az csak a tiéd volt.
- Te sem az enyém - csúszott ki belőlem akaratlanul, mire Lay összevonta szemöldökét és értetlenül pislogott rám. Frusztráltan haraptam alsó ajkamba és tudtam, innen nincs visszaút. Ezt nagyon nem kellett volna felhoznom. Feldúltan ráztam meg a fejem és gondoltam, felállok, hogy ne rontsak tovább a dolgon, azonban nem engedte.
- Mégis miről beszélsz? Sosem… Én sosem-
- Szerinted? - mordultam fel ingerülten és újból megpróbáltam felugrani, ám nem sikerült ezúttal sem. - Chanyeolról, bassza meg! - fakadtam ki és dühömben még a combomra is ráütöttem.
- Ez most komoly, Chen? Még mindig itt tartasz? - vádlón vizslatott sötétbarna íriszeivel és érzékeltem némi lenézést is. Ami cseszettül irritált. - A számát sem tudom, hányszor mondtam már neked, hogy sosem szerettem Chanyeolt - A francba is, persze, hogy tudom, hogy sosem szerette, de ettől még…
- Miért… Miért tudott kivinni első nap az ügynökségről? - kérdeztem elszoruló torokkal. Tudnom kellett, hogy… - Én miért nem… Azt hittem, belehalok, hogy ő csak úgy… Kisétált veled, én meg… Még csak hozzád sem érhettem! - csattantam fel rohadt idegesen és kész voltam földhöz baszni a lassan már muzeális értékű gitárját mérgemben, amikor is odahajolt, s átölelt. Hát, őszinte leszek, úgy gondoltam, mostanra ő is kitér a hitéből a téma miatt és inkább ordibálni fog.
Yixing
Chen hangjából tisztán kihallatszódott a keserűség a hetekkel ezelőtti esemény miatt. Én is szarul éreztem magam utána, ugyanakkor nem akarok hazudni, az egész Chanyeol-dolog rohadtul idegesített. Na, ez az a szituáció, amiben egy cseppet sem változott. Még ennyi idő után sem volt képes ezen továbblépni? Ismer. Mindkettőnket ismer. Tudja, hogy soha az életben nem csinálnánk ilyet a háta mögött. Bár én megtettem Chanyeollal, mindazonáltal őt nem szerettem.
- Bárki… - megakadtam és erőt kellett gyűjtenem, hogy kimondjam a következő szavakat. Mindjárt rosszul leszek. - Bárki, bármit csinálhatott volna velem azokban a percekben, Chen. Szinte nem is voltam magamnál. Nem is tudom, hogy hogyan hozott el onnan - suttogtam. Rosszul vagyok. A fájdalmas emlékek ellenére én voltam az, aki az ő hátát simogatta megnyugtatásképpen, s nem fordítva.
Csönd telepedett ránk és már kezdtem azt hinni, itt be is rekedt a mi kis őszinte beszélgetésünk, mikor óvatosan viszonozta ölelésem, sőt közelebb is simult. A zihált szőke hajkorona puhán siklott végig arcomon, belsőmben nyugalom áradt szét, ahogy ő is végigsimított gerincem mentén. Ez az a fajta nyugalom volt, amit csak is mellette tapasztalhattam meg eddig.
- Segíteni fogok neked - súgta a fülembe gyengéden, majd kissé elhúzódott és lágyan félresöpörte pár tincsemet, miközben ujjbegyei végigszántották orcám. Chen ezen tettei, valamint szavai mindig zavarba hoztak, s bár nem sűrűn esett meg vele, hogy ilyen legyen, piszkosul jólesett, amikor mégis. Már nem lepődtem meg a gyengéd, s figyelmes Chenen. Mert ez az a Chen, akit oly nagyon szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése