Sziasztok :) A hétvégén közzétett, új történetem első fejezetét hoztam
nektek. Tudom, talán kissé furcsa, bennem is csak most, pár rész után körvonalazódik,
mi is lesz végül. Kissé aggódom is, először próbálkozom hosszabb történeten
keresztül vinni a tőlem megszokott hangulatot, bízom benne, hogy sikerülni fog.
Ha nem… Hát ciki, ez van. Remélem, a hangulata ellenére tetszeni fog nektek,
kellemes olvasást ^^
1. Fejezet
Fokozatosan váltott a gyönyörű, napos tavaszi égbolt
szürkébe, majd ijesztően sötétbe, ahogy egyre csak közeledett a város felé egy
hatalmas vihar. Az első villám ismét világosba borította Edinburgh utcáit, ám
az azt követő óriási mennydörgés rögtön észhez térített mindenkit, itt igazán
nagy zuhé lesz perceken belül. Az égi áldás nem is váratott sokáig magára, még
egy lenyűgöző, szemet kápráztató villanás és már hullottak is a kövér kis
cseppek.
Egy fiatal lassan pislogva kémlelte a festői tájat;
lélegzetelállítónak találta a homály, a zivatar s a kihalt kis városrész
hármasát. Ujjai között pihent egy esernyő, felkészült volt, de nem érezte
szükségességét annak, hogy kinyissa. Élvezte arcának csapódni a frissítő esőt
és bár a testére tapadó ruhát kényelmetlennek vélte, igazán az sem izgatta.
Hosszasan, mozdulatlanul figyelte a komótosan egyre csak arrébb vonuló méretes
felhőt, néha megremegett, mikor ismételten felhangzott egy-egy dörgés, azonban
ennél több reakciót nem mutatott.
Váratlanul igencsak közel csapott be egy villám, mire
ijedten rándult össze. Vigyázva lépett előrébb néhány lépést, majd kitekintett
az egyik legszélső ház kerítésének oldalán a főútra. Nehezen látott bármit is
és a vihar csak az egyik ok volt; a kétsávos út másik felén lévő erdőt szinte
már észre sem tudta venni a ködfátyol miatt. Elázott cipőivel még csoszogott
kicsit, hát ha javul valamelyest látása, ám nem járt sikerrel, így inkább egy
hátra arccal megindult visszafelé.
Az esőtől nehéz szempillák mögött megbúvó sötét szemek
riadtan kerekedtek el, mikor a természet dühöngése közben felhangzott egy autó
fülsértő dudaszója, majd egy erőteljes, csikorgó hang, végül egy hangtalan, ám
abban a helyzetben igencsak hangos puffanás. Reszketve fogott rá a sötétzöldre
mázolt vasra és bár agya minduntalan üvöltötte, mozdulj meg, képtelen volt akár egyetlenegy lépést is tenni.
Elképzelése sem volt, meddig nem csinált semmit se. Az
idő lelassult, a vihar hangjai oly távolinak tűntek, mintha egy üvegen
keresztül hallotta volna őket, a világ színei összefolytak, egyedül egy
villódzó lámpa fényét látta. És egy testet, amiről az aprócska esőcseppek
visszaverődtek a gyors hullás következtében, végül összekeveredtek az aszfaltot
borító vörös foltokkal.
Várt, hát ha valaki felbukkan, esetleg pont a járműben
ülő személy méltóztat legalább egy mentőt hívni, de úgy tűnt, nem érdekli. Sőt.
A motor felbőgött, majd eszeveszett tempóban elhajtott. Egyszerűen csak úgy
otthagyta az elgázolt alakot a saját vérében fürödve, alighanem félholt
állapotban.
Hangosan csapódott a járda kövének nehéz, könyvekkel
teli táskája, mikor végre képes volt megmozdulni. Ismeretlen, fájdalmas mégis
valamiért ismerős érzés száguldott végig gerince mentén, ahogy egyre közelebb
ért a földön fekvő illetőhöz, majd térdre esve sebesen kutatni kezdett
telefonja után, hogy segítséget kérjen.
Tompa sajgás hasított szívébe, amikor tekintete a
sápadt, hófehér orcákra tévedt és nem is bírt pár másodpercnél több időt
szentelni az egyébként markáns, férfias arcnak. Rémülten figyelte az egyre
lassabban mozgó mellkast, majd a kitekert, vérben úszó jobb lábra pillantott,
mire gyomra felkavarodott s szégyen, nem szégyen, elhányta magát a látványra.
Zihálva, összeszorított pillákkal próbált valamit
kinyögni a vonal túlsó végén lévő nőnek, de akárhogy igyekezett, néhány
értelmetlen szónál nem tudott többet összehozni. Döbbenten eszmélt fel arra,
hogy könnyei folynak, holott nem is ismerte a férfit, aminek hatására csak még
összeszedetlenebb lett beszéde. Végül halkan elmotyogta, hol vannak, aztán
remegő kezeiből kiesett a mobilja.
Ujjai óvatosan, lágyan érintették a szintén ázsiai
alak homlokát, ahogy félresöpörte szemeiből fekete haját, majd közelebb hajolt,
hogy megbizonyosodjon arról, él még, ugyanis a mellkas mozdulatlansága a
legrosszabbról árulkodott. Mikor gyenge, erőtlen szuszogás ütötte meg fülét,
megkönnyebbült sóhaj csúszott ki ajkain, ám megnyugodni képtelen volt, ötlete
sem volt, miként segíthetne. Leblokkolt.
Csöndes zokogás bukott ki belőle és akaratlanul is, de
az összetört test felé kúszott, mintha csak abban reménykedett volna, ott jobb
lesz. Gyengéden simította félre azokat a hajszálakat, amik ismét
visszaszemtelenkedtek a férfi íriszeibe, azután puhán a jéghideg arcra
csúsztatta tenyereit, hogy felmelegítse azt, végül mellé feküdt. Nem értette
tettei okát, de ezzel ideje sem volt foglalkozni; váratlanul egy fagyos
érintést vélt felfedezni hátán, majd egy rekedt, megviselt, ugyanakkor igencsak
csábító hang ütötte meg fülét.
- Ne sírj. Még
találkozunk, Sehun.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése