Alea iacta est [SeXing] 2. Fejezet

Sziasztok :) Vizsgáim előtt úgy gondoltam, hozok még egy részt Nektek az új SeXing történetből, elvégre egyébként sem túl hosszú egy-egy fejezet. Valószínűleg ezzel csak még több kérdőjelet hagy maga után a történet, de ne felejtsétek; ez dráma és nem fantasy fic. Kellemes olvasást hozzá, remélem, hogy tetszeni fog ^^

2. Fejezet

Június első hetéhez képest szörnyes perzselő volt a Nap fénye Szöulban, főleg a betonrengeteg kellős közepén sétálva. Sehun tekintete lopva mérte végig a hatalmas épületek sokaságát, a szinte hullám módjára hömpölygő emberáradatot, aztán saját, nagyon is kirívó ruháját tévedt pillantása.

Az Egyesült Királyságban még nyáron sem nagyon volt huszonöt foknál több, Edinburgh városában meg még annyi sem, így hozzászokott a melegebb anyagokhoz, ám itt ez eléggé elütött a többiek stílusától. Hallotta az óvatlanul elejtett félhangos megjegyzéseket maga mögött, amitől csak még inkább úgy érezte, hiba volt hazajönnie az egyetem mellett bérelt kis lakásból, csakhogy a szüleivel is töltsön némi időt a nyáron.

Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes lesz rá, gondolatai kilencvennyolc százalékát azon a szörnyű napon elgázolt férfi tette ki, akarva-akaratlanul is. Mást sem látott lelki szemei előtt, mint a mentőautó villogó fényeit, a fekete lepellel letakart testet. A förtelmes szagra, amikor a kezeiről próbálta lemosni a vért már otthon, nem is akart emlékezni.

Számtalan dolog rémlett arról az estéről Sehunnak, többek között az a kávézó, ahol egy beadandót írt igen lelkesen, vagy az a lány, aki számos alkalommal felé küldött egy mosolyt, viszont őt ez egyáltalán nem érdekelte. Derengett valami olyasmi is neki, hogy először nem is arrafelé tervezett hazamenni, hanem másfelé a heves esőzés miatt, ám valamiért mégis a szokott úton indult el. Aztán az a temérdek eset, mikor a haldoklás közben is vadító hangra gondolt, amint a nevét motyogja. Undorító, mik nem jutottak eszébe.

Vigyázva lökte be a szürkés tömbház egyszerű, fekete ajtaját, majd komótosan a lifthez gyalogolt, hogy természetesen a legfelső emeleten lévő lakásig nyomorogjon a kicsiny helyiségben három másik emberrel. Óriási fintorral ajkain simult hozzá a láthatóan új üveghez, hogy minél messzebb lehessen a többi alaktól, de nagy sikerrel nem járt, mert így még beljebb húzódtak azok is.

Keserű szájízzel pillantott fél szemmel magára a tükörben; íriszei fénytelenül, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan izgatottsággal pislogtak vissza rá. Várt, de nem tudta, mire. Nem, ez nem igaz. Pontosan tudta, mire várt. “Még találkozunk, Sehun.” Mikor? Egyáltalán mégis hogy értette? Hiszen… Meghalt. Ott, a főút kellős közepén, gyötrelmes fájdalmak közepette, hiába. Ha a sofőr nem lép le egy mentő hívása nélkül, ha Sehun nem szerencsétlenkedik, talán még mindig élne.

Halkan fordította el a zárban a kulcsokat, majd miután belépett a tágas lakásba, rögtön levette pulóverét és egy hideg innivaló után indult a konyhába. Mohón kortyolta a vizet, közben elmélázva pásztázta az ablakon keresztül a megannyi fényforrás elképesztő játékát, ahogy a város szép lassan világosba borult a felkapcsolódó lámpáktól az időközben megérkező este miatt. A láthatáron már fellelhető volt egy igen nagy zivatar első jele, amitől Sehunban ismét felrémlett az edinburgh-i vihar.

Elgondolkozva támaszkodott rá a pultra, miközben pohara csöndesen koppant és csak figyelte a sötét felleget, ahogy egyre közelebb ér. Mikor az első esőcsepp az üvegnek ütközött, tért csak magához, de akkor sem tett többet, mint nézett. Komoran szemlélte beesett arcát, barnás hajszálait, amik a homlokára tapadtak a meleg miatt, még kint. Semmi sem volt a férfihoz képest. Ő még halála pillanatában is tökéletesebben festett, mint bárki, akit valaha látott, holott koszos, sáros, véres s vizes volt.

Ijedten rezzent össze, amikor elfojtott hangokat hallott meg a lakás egyik végéből, ám hamar elmúlt félelme, ahogy felfedezte, az egyik biztosan édesapja. Sehun pillanatok alatt összetette, hogy valószínűleg a dolgozószobájában volt valakivel megbeszélni valója. Gyorsan elmosta a használt poharat, majd csípőjével a fának dőlt és várta, hogy felbukkanjon a két alak a folyosón.

Furcsa, ugyanakkor egyáltalán nem rossz érzés kúszott végig gerince mentén, mikor felcsendült egy kellemes, mély bariton az apjáé mellett. Érdeklődve kukkantott ki, ugyanis a papucsok csattanása egyre közelebbről jött és már kész volt illedelmesen köszönni az idegennek, ám torkán akadt a szó. Homloka oldalán egy nagyobb izzadtságcsepp indult útnak, ahogy felismerte az illetőt a telefonáló szülője mellett sétálni.

Igéző, sötét szempár villant rá, majd egy lehengerlő mosoly és Sehun nem tudott megmozdulni, megszólalni, de még csak gondolkodni sem. Ilyen nem létezik. A három hónapja elütött férfi ott állt előtte, teljes életnagyságban, élve. Kíváncsian fürkészte szépséges íriszeivel, valami megmondhatatlan birtoklási vágy egyvelegével fűszerezve.

- Édesapád már rengeteget mesélt rólad. Sehun, igaz?