Vihar után szivárvány [LayChen] 1. Fejezet

Sziasztok :) Megjöttem a Vihar után szivárvány első fejezetével. Tőlem megszokottan nagyon lassan indulnak be a dolgok, de nézzétek el, meg kell ismerni Jongdae-t és a helyzetét, az unalmas mindennapjait, nem lehet csak úgy belecsapni a közepébe. Tele van leírással, bocsi ezért is, de Jongdae jelenleg antiszoc xD Időben a prológus előtt vagyunk jóval, de szép lassan csoszogunk majd afelé az időpont felé. Kellemes olvasást hozzá, remélem, azért tetszeni fog Nektek így, izgalommentesen is.

1. Fejezet 

A szeptember végi, kellemes kis szellő finoman borzolta sötétbarna, már-már fekete hajamat, miközben szemeim néhány hangosan kacagó gyereket pásztáztak. Keserű szájízzel figyeltem őket a játszótér egyik betonasztalánál ülve, nagyon is jól szórakoztak szüleikkel. Kihasználták az utolsó napok adta lehetőséget, hiszen a következő hetekre nagyon rossz időt mondott az időjós - tudtommal. Végül akár máshogy is alakulhatna.

Ujjaimon megfeszült a bőr, kidudorodtak az erek kézfejemen, ahogy összeszorítottam kezeimet, nehogy valami őrültséget csináljak még, majd félbehagyott könyvemre pillantottam, s folytattam. Bárhogy próbálkoztam, tekintetem minduntalan oldalra tévedt, képtelen voltam koncentrálni az olvasásra. Idegesen vágtam be, az egyébként igencsak izgalmas olvasmányt, felpattantam és megindultam vissza, a nem messze lévő épületbe.

Ijedten húztam be nyakamat, mikor egy óriásit dörrent az ég. Félve kémleltem körbe az időközben besötétedő felleget, majd pár mély sóhaj után, megkönnyebbülten fújtam ki azt, mi tüdőmben rekedt. Sok-sok év telt el, de én még mindig elmondhatatlanul irigy voltam azokra, akiknek megadatott, hogy családjuk legyen. Szörnyen fájt a szívem, ha arra gondoltam, nekem nem volt. Se szülő, se testvér, se nagybácsi, se nagymama. Senki. Még egy barát sem.

Lassan, komótosan sétáltam végig a kitaposott földúton egészen a bejáratig, majd ráfordultam a járdára, amin keresztül egyenes út vezetett vissza, az árvaházhoz. Elnyűtt cipőm halkan kopogott az aszfalton, táskám rejtekében lévő régi, használt könyveim néha megrezdültek, ahogy igazítottam az anyagon néha egy-egy dobással.

Alig volt tíz perc séta az egész, mégis elmondhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam a rám szegeződő pillantások miatt. Annyira szembetűnő volt, honnan jöttem, hova megyek és ettől égett is rendesen az arcom. Nem voltam hiú, nem úgy nőttem fel, de igenis rettentően zavart, amikor úgy néztek rám, mintha csak holmi utcagyerek lennék. Ezért sem jártam ki sulin kívül, csak nagyon ritkán, ám most én is szerettem volna élvezni az utolsó napsütötte órákat.

Ahogy ujjaim az ósdi, kicsit rozsdás kilincsre kulcsolódtak, fellélegeztem. Tudtam, hogy az árvaházban senki nem fog úgy vizslatni, mint kint az utcán. Vagyis… Ez nem teljesen igaz. Tizenhat éves létemre még mindig itt voltam, ami nagy ritkaságba ment, legalábbis itt, nálunk. Az utánam korban legközelebb álló is nyolc éves volt csupán, nem több. És még csodálkoznak az iskolában, hogy kissé antiszociális vagyok. Évek óta nem beszéltem rendesen velem egykorúval.

Hangosan nyikordult az ódon kapu, mikor óvatosan belöktem, majd ráérős tempóban az ősrégi, barokk stílusú épület felé csoszogtam. Hajdanán (mármint tényleg nagyon régen) templom volt, aztán elhagyatottá vált, végül árvaházzá alakították, de annak is már vagy ötven-hatvan éve, úgyhogy nem meglepő, milyen állapotban van már. Ráférne egy renoválás, habár majdhogynem biztos voltam abban, hogy erre sosem fog sor kerülni.

Vigyázva kerülgettem a kőből kirakott, itt-ott már igencsak hiányos kis utacskát, ami a számomra mindig is otthonként szolgáló építmény felé vezetett, majd az ajtón belépve, elfintorodtam, megcsapott a vacsora illata.

Korgó hasamra szorítottam vékony kezemet, s felsóhajtottam; ebből sem fogok enni, ahogy általában a heti kaja nyolcvan százalékából sem. Nem voltam válogatós, nem lehetettem, nem tehettem, de egyszerűen képtelen voltam már elviselni azt, hogy hetente ugyanazt kell enni. Régen bármit, tényleg bármit, amit csak elém tettek magamba tömtem, de ma már… Nem mintha nem lennék elég idős ahhoz, hogy eldönthessem magam, mit és mennyit akarok megenni.

Tekintetem oldalra vándorolt, a fafogasra, ami most üres volt, hiszen még nem volt szükség rá, majd mögötte a falon logó, a gyerekek által kicsit megtépázott naptárra pillantottam. Szeptember 29, péntek. Egy hete volt a szülinapom és bár nem rajongok érte, ha rágondolok, hogy ismét nem volt senki, akivel ünnepelhettem volna, valamiért fájdalmasan szorul össze a szívem.

Elmélázva néztem a piros karikát huszonegyedike körül, az jelezte, hogy valakinek, valamije lesz. Mint mindenki, én is kaptam egy tortát, ami elismerem, nem volt a legjobb, de tudtam, hogy a konyhás néni szívesen csinált bárkinek, a saját pénzéből, ha eljött az idő. És ez bőven kárpótolta az ízét.

Elmosolyodtam, ahogy felrémlett előttem a sok kölyök felcsillanó szemei, mikor letette elém Sojung a vacsora után. Voltaképp én egy falaton kívül nem is tudtam többet enni belőle, de mindegy is volt. Pedig csokis volt és azt imádom, ráadásul mi nem sűrűn jutunk ugyebár ilyesmihez. De a srácokért bármit. Mint említettem már, én voltam a legidősebb s bár sosem lett kimondva kerek-perec, úgy éreztem, felelősséggel tartozok értük, így igyekeztem a kedvükben járni, vigyázni rájuk.

- Jongdae! - összerezzentem, mikor felhangzott a kiáltás mögöttem, az öreg épület elég jól vezette a hangokat. Érdeklődve fordultam az árvaház vezetője felé, majd kissé meghajoltam üdvözlésképp.

- Igen, asszonyom? - Kang Chohee idestova húsz éve volt itt igazgató és áldottam az eget azért, mert őhozzá kerültem. Nem volt merev, holott megjelenése alapján az ember egy karót nyelt nőnek hihette volna. Szoros konty, ízléses kosztüm és igen, kinézetéhez hozzátartozott egyfajta szigorú arc is, de ha közelebbről megismerjük, rájöhetünk, hogy valójában mindenkinek a jót akarja.

- Összeszednéd kintről a gyerekeket? Vacsoraidő van, illetve hallottam egy dörgést is és félek, esni fog. Nem szeretném, ha bárki is elázna, aztán megbetegedne. Van elég bajunk így is - aprót bólintottam, majd megindultam a hátsó ajtó felé, ami mögött egy hatalmas, az ősz színeiben pompázó kert volt.

Elnéző mosollyal szemléltem, ahogy néhány fiú egy szakadt labdával focizott, valljuk be, irtó szabálytalanul, majd a lányok felé pillantottam. Egy hinta körül álltak páran, alighanem a sorra kerülésre vártak, valamit egy ócska kötéllel játszottak még öten. Ügyet sem vetettek a szürkülő égboltra, boldog vigyorral és döbbenetes aranyossággal cserélgették egymást, hogy mindenkinek lehetősége legyen mindennel szórakozni kicsit.

Halk sóhajt hallatva ballagtam közelebb a kicsikhez, minél lassabban, ugyanis nem akartam elrontani a kedvüket. Szívem nagyot dobbant, mikor az egyik kislány, Haneul, észrevett és óriási gyorsasággal felém futott. Nevetve guggoltam le, majd tártam szét karjaimat, hogy fogadhassam őt, végül felkaptam őt és megpörgettem.

- Ez a nap legjobb része - motyogta csöndesen nyakamba, ahogy tőle telhetően a lehető legnagyobb erővel magához ölelt. Alig egy hónappal ezelőtt érkezett hozzánk, a szülei egy repülőgép-szerencsétlenség áldozatai lettek és a nagyszülei már nem voltak olyan állapotban, hogy vigyázhassanak rá, így sajnos ide került. Én voltam az, aki igyekezett felvidítani, míg Mrs. Kang a papírokat intézte. Eleinte elég csöndes volt, de sikerült elérnem, hogy keresse a többiek társaságát, amire iszonyat büszke voltam.

- Vacsoraidő van, gyertek! És ne hagyjatok kint semmit se! - szólaltam meg viszonylag hangosan, holott nem nagyon szerettem megemelni a hangomat, még egy egészen aprót sem, de ilyenkor muszáj voltam, mert különben egyik fülükön be, a másikon meg ki.

Vigyázva letettem Haneult, majd az ő kezét, illetve Jiminét megragadva meglódultam vissza az épületbe. Néha hátralestem jönnek-e, de szerencsére elégszer csináltam már ezt ahhoz, hogy megtanulják, ha elindultam, nekik is kell, vagy kizárom őket. Oké, nyilván sosem hagytam volna kint őket, de na, valahogy rá kellett szoktatnom őket erre, vagy könyöröghetnék életem végig, úgy se jönnének. Így is lesz elég gond majd a lefekvés idején...

Mosolyogva hallgattam az egész házat megtöltő lármás, soha véget nem érő beszélgetéseket és közben készségesen válaszoltam a nekem feltett kérdésekre. Még akkor is, amikor ugyanaz hatodszor is felhangzott. Ugyanazon gyerek szájából.

Kitártam a fürdőszoba ajtaját, mire természetesen az összes kölyök egyszerre akart bemenni, ami persze nem jött össze nekik, de csak magamban nevetve figyeltem őket, alkalomadtán felszólalva, mikor egy-egy el akarta sumákolni a kézmosást. Ügyelve a többiekre odasomfordáltam Jiminhez az óriási tömegben, majd gyengéden derékon fogtam és felemeltem, hogy ő is megtisztíthassa a homoktól koszos kezeit, majd az egyik törölközővel meg is szárítottam őket.

Jimin alig múlt három éves, szótlan volt, s mindig csak a környező világot szemlélte, sosem avatkozott közbe semmibe sem. Bevallom, kicsit magamra emlékeztetett. Annak idején én sem csináltam mást, mint ültem a homokozó kellős közepén és gyártottam a kastélyokat, miközben mindenkit analizáltam magamban.

Óvatosan karjaimba vettem, ő pedig rögtön körém fonta aprócska karjait, s lábait, majd a gyerekeket az ebédlő felé próbáltam terelgetni, ám nem igen jött össze, aminek nyilvánvaló oka az volt, hogy magam előtt igyekeztem navigálni őket, de sajnos ahányan voltak, annyi irányba futottak. Morogva siettem be a helyiségbe, Jimint letettem az egyik székre, aztán már sprinteltem is a többi után, szerencsére Jiminnek nem kellett instrukciókat hagynom, ő szó nélkül hallgatott rám.

- Miért van ez mindig? - motyogtam magam elé a folyosón rohanva, közben pedig az agyam sebesen dolgozott, hogy kitalálja, mégis hogyan szedjek össze vagy húsz gyereket a következő öt percben. Mákom volt, a megoldás a három nevelő képében érkezett. A kicsik lassan csoszogva lépkedtek utánuk és megértettem őket, pontosan tudtam, milyen félelmetesek is. Mármint az ő szemükkel. Annak idején én is féltem tőlük, holott nekem nem volt okom rá. Legalábbis azért nem, mint nekik.

Sokáig nem értettem, miért tekintenek rám úgy, ahogy és nem csak ők, mindenki. Az akkori idősebbek pillantása is tele volt utálattal, illetve gúnnyal. Olyan volt, mintha azt akarták volna éreztetni velem, megérdemeltem azt, amit kaptam. Akkoriban, miután megnőttem kicsit, szörnyen rosszul esett, hiszen egy négy-öt éves elképzelni sem tudja, miért gúnyolják suttogva, de úgy, hogy hallja, miért nem játszanak vele is. És bár a felnőttek sosem mondtak semmit sem, elégszer volt rossz nekem ahhoz, hogy észrevegyem, ők is így vélekednek rólam. Ez a mai napig nem változott, csak már nem érdekel.

Szemeim érzelemmentesen követték végig, míg mindenkit az ebédlő felé parancsoltak, majd ahogy az utolsó nő is eltűnt hátam mögött, megfordultam és én is utánuk mentem. Halkan léptem be az evőeszközök, illetve a fecsegés által igencsak hangos helyiségbe, ám az ajtónál tovább nem mentem. Nekidőltem a félfának és csak bámultam előre a gyerekre.

Meghúzódtam a sötétben, így nem vettek észre, egyedül az egyik nevelőnő, Subin, méregetett nem éppen a legszebb nézésével, de mint említettem, magasról tettem rá. Néhány percig figyeltük a másikat, majd elfordultam és inkább a házzal egyetemben szintén leharcolt ebédlőt kezdtem el szemlélni. Nem volt különlegesebb más ebédlőnél és nem is kellett neki. Miért kéne?

Egy hosszú - nagyon hosszú - asztal kapott helyet benne padokkal, valamit a fal szélein sok-sok polccal, amiről az itt lakók levehették a szükséges tányérokat, evőeszközöket. Az ajtótól balra, ahol én is álltam, volt a konyha bejárata, ahova csak felnőtt mehetett be. Meg én, titkon, mikor Sojungnak segítettem. Ő volt az egyetlen, aki sosem nézett rám máshogy, mindig is egy normális srácot látott bennem. Oké, távolról sem voltam az, de… Sokat jelentett. Ez is.

Lesütöttem íriszeimet és a kopott, itt-ott karcos padlót kezdtem el vizslatni, majd egy szomorú szipogás után a szobám felé indultam. Nem terveztem enni, de mostanra már nem is voltam éhes, csak az ágyam, s takaróm védelmére vágytam. Szükségem volt egy kis magányra, hogy megnyugodhassak, ám tudtam, ez nem fog bekövetkezni.

A ház feletti sötét égboltnak már csak egy utolsó löket kellett; egy villám ketté szelte és megvilágította azt, majd hangosan dörrent egyet, végül az eső is esni kezdett. Ez voltam én, Kim Jongdae.