Vihar után szivárvány [LayChen] 2. Fejezet

Sziasztok :) Íme itt is a második fejezete a LayChennek, sajnos még mindig nem túl izgalmas, de remélem, ugyanúgy tetszeni fog Nektek, mint az első :3 Kellemes olvasást ^^

2. Fejezet 

Elmélázva szemléltem az ablakpárkányra támaszkodva a kint tomboló vihart. Magamat becsaphattam, ám a természet elég világosan a szemembe vágta, hogy igenis, pocsék kedvem van és bármit csinálok, ez nem változik, hacsak nem leszek vidámabb. Szerettem volna, de… Sosem voltam az a boldog srác. Inkább közönyös, ami elég volt ahhoz, hogy ne kelljen az embereknek minden egyes nap villámokkal karöltve sétálniuk dolgozni.

Visszataszítónak találtam magamat, a létezésemet. Nem is értettem az okát. Így születtem? Talán kísérleteztek rajtam? Valószínűleg, sőt biztos voltam benne, hogy ezért van az, hogy az iskolában kimerült az érdeklődésem a természettudományi tantárgyakban. Már általánosban tudtam, genetikát fogok tanulni, amikor végre eljön az az idő, hogy egyetemre járjak. Tudnom kell, hogy… Hogy mi vagyok.

Óvatosan nyomtam le az ablakkilincset, majd kitárva az ablakot, kihajoltam kissé. A szakadó eső pillanatok alatt nedvessé tette hajamat, ami így még inkább a szemembe lógott. Gyengéden söpörtem félre azt a néhány bosszantó tincset, utána tenyeremet kinyújtva, csak élveztem, ahogy kövér kis cseppekkel telik meg. Elgondolkodva méregettem markom tartalmát és lehet így is maradok, fázok meg végül, ha nem hallom meg a halk, síró hangokat.

Rögtön az ajtó felé siettem, nem foglalkoztam a nyitva maradt ablakkal sem, pedig kellett volna, hiszen már nem fogta fel testem a befelé kíváncsiskodó esőt, így az azonnal eláztatta nyikorgó íróasztalomat, s egy-két papírt. Aggódva futottam át a szemben lévő szobába, ahol Jimin, illetve még öt másik srác volt elszállásolva. Lágyan öleltem magamhoz őket, amikor megláttam csöndesen sírdogáló, összebújt alakjukat az egyikük ágyán, megijedtek a vihartól. Ha tudnák, tőlem is így félnének.

- Nincsen semmi baj. Itt vagyok - suttogtam megnyugtatásképpen, ám nem sokat segített, továbbra is hullottak könnyeik. Megpróbáltam felkelni, hogy fényt varázsoljak a helyiségbe, de nem engedtek el, így inkább ott maradtam velük a fekhelyen, míg valamennyire lenyugodtak.

Összevont szemöldökkel néztem a kislámpát az asztalnál állva, miután sikerült kiszabadítanom magam, valami csodára vártam, ugyanis nem működött. Csúcs... Aggodalmaskodva pillantottam át vállam fölött, vajon látnak-e engem, majd mikor rájöttem, nem, odahajoltam a tárgyhoz és finoman hozzá érintettem mutatóujjamat.

Furcsa, recsegő-ropogó hangokat kezdett el kiadni, sőt égett szagot is árasztott magától, amitől kissé megrémültem. Az kéne még, hogy tényleg lángra kapjon valami vagy valaki… Hirtelen gyulladt fel fénye, mire a kölykök rögvest odasiettek hozzám, átölelték lábaimat és aranyosan hálálkodtak egymás szavába vágva. Kuncogva emeltem fel őket egymás után, s tettem vissza ágyaikba őket, hogy végre aludjanak.

Szándékosan Jimint hagytam utoljára, aminek meg lett a böjtje; csuklón fogott és amennyire tőle tellett, szorított. Láttam könyörgő szemeiben, mit szeretne, hogy maradjak vele, azonban ezt nem lehetett. Még nekem sem szabadott a szobámon kívül tartózkodom ilyenkor, hiába voltam már tizenhat éves, bármikor jöhetett volna egy nevelőnő. Na, nem mintha érdekelt volna egy kicsit is. Ez is.

Felsóhajtottam, majd némi belső vesződés meg siránkozás után - miszerint Jimin túl édesen tud nézni -, félretúrtam a takarót és befeküdtem mellé. Vigyázva öleltem magamhoz vékonyka testét, lágyan simogattam sötétbarna tincseit, közben halkan dúdoltam egy altatót, hogy minél előbb elaludjanak mind a hatan. Tervem sikerrel járt, hangom hamar elnyomta az őrjöngő vihart számukra, sőt, az én lelkem is megnyugodott, aminek hatására el is állt valamikor hajnal tájt a dörgés, s villámlás. Egy szemhunyásnyit sem pihentem, de az a lényeg, hogy velük minden rendben volt.

- Egész éjjel itt voltál? - érdektelenül pillantottam az ajtó irányába, mikor meghallottam az egyik nevelőnőt, Subint, valamikor reggel hat körül, majd nemtörődöm módon vállat vontam. - Ugye tudod, hogy ennek következményei lesznek? - elhúztam számat a gúnyos hangnem miatt, de nem mondtam semmit sem inkább. Felesleges lett volna. A szabály az szabály volt, én pedig megszegtem. Joga volt hozzá, hogy megbüntessen.

Vigyázva másztam ki Jimin mellől, majd a nő után indultam, aki tippem szerint a mosodaként szolgáló, eléggé hátborzongató pince felé lépkedett, s nem is tévedtem, amikor ráfordultunk a lépcsőhöz vezető folyosóra már biztos voltam benne, hogy oda megyünk. Fintorogva pillantottam a nem túl szívderítő helyiség ajtajára, amit fél másodperccel később ki is tárt előttem.

Igyekeztem nem foglalkozni azzal a ténnyel, mennyire igazságtalan az, hogy szombat hajnalban ezt kellett csinálnom, reggeli, mosakodás, de még csak egy ruhacsere nélkül, ám Subint ezek egy kicsit sem érdekelték. Csak az, hogy nyilván így nem neki kell ezekkel a teendőkkel törődnie. Röhejes…

- Gondolom, tudod, mit kell tenned - vigyorgott rám összes fogával kárörvendve, mire ismét elfintorodtam, de aztán gyorsan bólintottam is egyet, mert nem akartam bajt. Íriszeiben idegesség lobbant és bár nem féltem tőle, magamtól igen. Rettegtem attól, hogy még valami hülyeséget csinálok egy ingerült pillanatomban.

Lassan sétáltam oda a legnagyobb ruhakupachoz, majd szép komótosan nekiálltam szétválogatni őket, közben tekintetem néha oldalra tévedt, oda, ahol a nevelő állt. Nem sokáig maradt, tisztában volt azzal, hogy úgysem hagyom abba, így körülbelül tíz perc és két másik rakás után, elment.

Rövid, ám számomra mégis hosszú ideig meredtem a becsapott ajtóra, ami szintén ugyanolyan állapotban volt, mint bármi más ebben az épületben, majd visszairányítottam pillantásomat az előttem lévő, igencsak büdös halomra. A rengeteg gyerekruha között alkalomadtán találtam egyet-egyet a sajátjaim közül is, ami meglepett, hiszen direkt mindig külön tettem őket, hogy ne kelljen az enyémet keresni folyton. A kölyköknek úgy igazán nem volt “saját” ruhájuk, csak külön lány, illetve fiú, egyébként többnyire azt hordák, ami épp jutott nekik. Jó, nyilván valamilyen szinten szortírozva volt, egy három éves mégsem vehette fel egy nyolc éves gönceit, de na.  Mondjuk, az enyémet is nehéz megtalálni, nemhogy annyi gyereknek még különválogatni…

Halk sóhajok közepette sétáltam oda a négy mosógép egyikéhez, majd kezdtem el megtömni fehér cuccokkal, s mikor maradt még a következőt is. Meg a következőt is. Már majdnem bekapcsoltam a harmadikat, mikor ránéztem világos felsőmre, ami még tegnapról maradt rajtam, majd azt is begyömöszöltem és csak aztán nyomtam rá a gombra, hogy elindítsam. Az utolsó gépet már színes ruhákkal pakoltam tele, de az természetesen nem volt elég, így tudtam, hogy még lesz legalább egy köröm, ugyanis azokból sokkal több volt.

Bevágtam egy fejet, mikor az óriási kupacból kiszedtem egyik koszos, sötét pólómat, de muszáj voltam, valamiben ugyanis fel kellett mennem a szobába, hogy összekaparjam fáradt valómat és elfogadható külsőt varázsoljak magamra. Nem voltam beképzelt vagy akármi, de igenis szükségem volt egy gyors zuhanyra, hajfésülésre meg egy váltás ruhára. Minimum.

Nyikorogva záródott be hátam mögött az ajtó, miután elindultam vissza kis helyiségembe, megviselt papucsom csöndesen csattant neki a padlónak minden egyes lépésemnél. Bármennyire is zavart az, milyen körülmények között éltem, voltaképp annyira nem is. Sosem tapasztaltam mást, így nekem az volt a normális, mégis bármit megadtam volna azért, hogy… Kicsit… Jobb legyen.

Imádtam a kölykökkel a poros épület falai között játszani, a molyrágta szekrényből előszedni őket egy-egy bújócskázás alkalmával, a hatalmas, kissé kiszáradt kertben futkározni velük. Szerettem én lenni a “nagy testvér”, de vágytam egy másfajta társaságba. Velem egykorúak közé, olyanok közé, akik nem ítélnek el azért, ahonnan jöttem. A középiskolába, ahová jártam, mindig ez volt. Nem voltak márkás ruháim, nem voltam naprakész minden híresség aktuális botrányával kapcsolatban, nem volt vadiúj telefonom sem. Csak egy ősrégi, amit még Sojung adott nekem, mert az unokájának már nem kellett.

Tekintetem a sötétbarnás, már-már inkább megkopott, világosbarnára emlékeztető falakra tévedt, amiket jó néhány festmény tett színesebbé, bár már azok sem maiak voltak, így nagyon szín nem volt bennük, de a célnak megfelelt, volt mit nézni útközben. Fáradt sóhajjal csúsztattam ujjaimat a csigalépcső korlátjára, majd lassan felcsoszogtam a sok fokon, végül egyenesen át, a folyosó túloldalára mentem, aminek az egyik leghátsó szobája volt az enyém.

A helyiség sokban nem különbözött az árvaház többi részétől, ugyanolyan ezeréves volt és semmi figyelemreméltó nem volt benne. Egy igazán dallamosan nyikorgó ágyon, egy épphogy csak szét nem eső, négyrészes komódon, illetve a már említett íróasztalon kívül semmi más. Ja, bocs, még egy háttámla nélküli szék is helyet kapott. Bár nem tudom, mit rinyálok itt, panaszra okom nem lehet, hiszen legalább egyedül vagyok.

Unott arccal húztam ki a fiókos szekrényemet és túrtam ki belőle néhány olyan ruhadarabot, amit a nap hátra lévő részébe hordani fogok, majd gyorsan besprinteltem a folyosó másik végén lévő fürdőszobába, mielőtt még a kicsik megtöltenék. Pillanatok alatt ledobtam koszos ruháimat, aztán beálltam az egyik kabinba, hogy lemossam magamról a tegnap mocskait, na meg a ma reggelit, de sokáig nem áztattam magam. A langyos, inkább már hideg víz csontomig hatolt, istentelenül fáztam, ezért sem terveztem órákat ácsorogni a zuhanyrózsa alatt.

Kedvtelenül tekertem derekam köré egy halványkék törölközőt, majd a mosdóhoz sétálva, belepillantottam a tükörbe, miután letöröltem róla a párát. Sötét hajam az égnek meredt, ahogy félresöpörtem még zuhanyzás közben, hogy ne legyen nagyon vizes, fekete szemeim bármely érdeklődést, s fényt nélkülözve bámultak vissza rám. Arcom szokás szerint beesett volt, sápadt, kissé talán beteges is, bár ez nem volt meglepő, gyakran előfordult, főleg ősszel, illetve télen, hiszen a vitamin szintem kb a béka segge alatt volt.

- Öcsém, de szarul nézel ki! - motyogtam halkan, miközben a mosdókagylóra rátámaszkodva közelebb hajoltam a tükörhöz. Tüzetesebben is végigmértem magam többször is, bár ötletem se volt, minek, változni úgysem fog semmi sem, ám mikor satnya felsőtestemre tévedt tekintetem, inkább elfordultam és sebesen megtörölköztem, végül felöltöztem. Egy utolsó pillantás után, összeszedtem a mosásra váró cuccokat ebből a helyiségből is, majd gyorsan levittem és az egyik színes halomra hajítottam őket a pincében. Ellenőriztem, mennek-e még a gépek, aztán, ahogy realizáltam igen, a konyha felé vettem az utamat.

Aggódva néztem körbe, mielőtt még beléptem volna, nem akartam ismételten büntetést kapni, aztán mikor rájöttem, egyedül vagyok, halkan kitártam az ajtót. Sojung kedves mosollyal fogadott és bár rengeteg dolga volt a reggeli miatt a kölyköknek, rögvest velem kezdett el foglalkozni.

- Jaj, istenem Jongdae! Már megint úgy nézel ki, mint aki-

- Tudom-tudom - suttogtam zavartan, közben íriszeim az asztalon lévő ételek felé terelődtek. Nem igazán szerettem volna belemenni abba, hogy egy hathetes hulla jobban fest nálam, ahogy általában minden reggel és szerencsére ezt Sojung sem forszírozta, így nyugodt szívvel álltam neki, hogy segítő kezet nyújtsak. Ahogy általában minden reggel.

Csöndben készültünk, majd mikor mozgolódás hallatszódott, kimentem és inkább megterítettem, mielőtt még tényleg bajba kerülök. Komótosan jártam körbe újra s újra az asztalt, mindent precízen elhelyeztem, nem siettem, tudtam, hogy a kölykök még vagy fél óráig nem bukkannak fel, egyelőre még csak ébredeztek. De tévednem kellett. Páran hatalmas hangzavarral rohantak lefelé a lépcsőkön és alig fél pillanattal később már hárman rajtam lógtak, ketten óriási hévvel, egymás szavába vágva áradoztak nekem valamiről, további három pedig éppen lerombolni készült a művemet. És ez még csak a reggel volt. Mi lesz velem estig? Ha tudtam volna…