Vihar után szivárvány [LayChen] 4. Fejezet

Sziasztok :) Megjöttem a LayChen legújabb részével és ezúttal már némileg beszédesebb, illetve reményeim szerint izgalmasabb fejezettel érkeztem számotokra. Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást ^^

4. Fejezet

Sötét szemeim megfontoltan mérték végig többször is a mahagóni bútorokkal körbevett szobában ülő kínai férfi alakját. Elővigyázatos akartam lenni vele kapcsolatban, ugyanis úgy éreztem, valami nagyon nincsen rendben, leülni is csak Mrs. Kang sokadik felszólalására voltam hajlandó. Tekintetem kicsit sem titkolva követte minden mozdulatát, belsőmben kíváncsiság lobbant, mikor elővette mobiltelefonját és villámgyorsan írt egy üzenetet.

- Tehát, mint mondtam Mrs. Kang, szeretném elvinni Mr. Kimet. Nagyon régóta kutatok már utána - a nő pillantása azonnal rám villant az ismeretlen szavai után, így kérdezte az én véleményemet. Jogilag igazából teljesen mindegy volt, a férfi megtehette, hogy aláír néhány, az örökbefogadásommal kapcsolatos papírt és már az övé is voltam. Jó, nyilván volt beleszólásom nekem, illetve Mrs. Kangnak is, de nem úgy tűnt, hogy ez érdekli a helyiségben tartózkodó harmadikat. Nem, nem ment volna azért ilyen egyszerűen, de szerintem megoldotta volna.

Hatalmasat nyeltem, gerincen mentés kellemetlen érzés száguldott végig, ugyanakkor szörnyen tudni akartam, ki ez és mit keres itt. Mármint engem, de… Mi az, hogy régóta kutat utánam? Óvatosan pillantottam végig fekete, igencsak márkás, jó anyagú zakója, majd nadrágja mentén, aztán végre belenéztem egyenesen a sötétbarna szemekbe. Tekintete mohón vizslatott, izgatottan várta, mit fogok mondani, reményei szerint igent.

- Ki maga? - kérdeztem végül csöndesen, ám határozottan. Ujjaimon megfeszült a bőr, ahogy összeszorítottam ökleimet, vékony kezeimen ezáltal feltűnően kidudorodtak az erek. Halántékomon a hűvös idő ellenére útra kelt egy kövérke kis izzadtságcsepp, ami szintén aggodalmam egy felettébb idegesítő megtestesítője volt. Az idegen alak pillái megrebbentek, követték testem reakcióit, és tudtam, sejti, mennyire is rettegek tőle valójában. Tudta és élvezte.

- Zhang Yimin a becses nevem és a Huang Akadémia egyik tanára, illetve igazgatóhelyettese vagyok - felelte készségesen rögvest, még mindig nem szakítva a szemkontaktust, amitől ismételten nyelnem kellett. A kertben érzékelt fenyegető aurájából mit sem veszített, úgyhogy egy kicsit sem nyugodtam meg, de igyekeztem higgadt maradni. - Biztos hallott már-

- Mit akar itt? - szegeztem neki azonnal a következő kérdést, meg sem várva további szavait, mire érdeklődve, s talán némileg jól szórakozva húzta fel bal szemöldökét.

- Mondtam, téged - hirtelen váltott tegezésre, amitől meg aztán tényleg minden idegszálam megrémült, túlságosan közvetlen volt ez a hangnem. Váratlanul fordult kissé felém ültében, sőt, még közelebb is csúszott hozzám, amit már képtelen voltam válasz nélkül hagyni; felugrottam. Idegesen, s félve léptem hátrébb, jobb lábam megbotlott a székben, így kis híján el is estem, de szerencsére sikerült talpon maradnom.

- Még egy ilyen és kint találja magát! - szólalt fel élesen Mrs. Kang, miközben felállt és elém sétált. Védelmezően torpant meg előttem, pár másodpercig méregette a férfit, aztán rám pillantott és kedvesen végigsimított hajamon. Elmondhatatlanul hálás voltam ezekért a szavakért, illetve tettéért, ha nem lett volna itt, azt se tudom, mit csináltam volna.

- Elnézést kérek a fogalmazásomért, de igaz. Azért jöttem, mert el szeretném vinni Mr. Kimet a Huang Akadémiára - ijedten húzódtam még messzebb az idegentől, hiába intézte szavait a nőhöz, még mindig engem vizslatott. Teljesen kivert a víz tőle, hajszálaim már totál a homlokomhoz, tarkómhoz tapadtak, ujjaim idegesen gyűrögették elnyűtt, sárgás, hajdanán még fehér, hosszú ujjú pólóm szélét, hogy valamivel le tudjam foglalni magam, ám nem segített. Talán még sosem féltem annyira, mint most.

Elfordultam, megráztam a fejem, majd amilyen gyorsan csak képes voltam, kirohantam a helyiségből és meg se álltam a szobám magányáig. Frusztráltan túrtam sötét tincseim közé, próbáltam valami értelmet találni a férfi mondandójában, de akárhogy igyekeztem, nem bírtam. Nem értettem semmit sem. Honnan tudta, ki vagyok? Miért akart elvinni és… Miért mentem volna oly szívesen, holott a hideg rázott tőle?

Halkan nyikordult meg az ágy, ahogy ledobtam magam rá, közben íriszeim a félig nyitott ablakra tévedtek. A kertben történt események hatására megjelenő ijesztő felhők továbbra is elsötétítették az égboltot és biztos voltam benne, ma már nem látom a naplementét, addig biztos nem tűnnek el. Türelmesen várakoztak, alighanem a következő lépésemre. Vagyis inkább a következő kifakadásomra.

Összerándultam, amikor az ajtón kopogás hallatszódott, pedig nem volt túlságosan hangos, de akkor, abban a pillanatban nagyon is az volt számomra. Hevesen dobogó szívvel figyeltem, ahogy félelmetes lassúsággal kinyílt az öreg falap, reszkető kezeimet szürkés nadrágom zsebeibe rejtettem. Meglepődve bámultam Sojung kedves alakjára, majd felpattantam, odasiettem hozzá és szorosan átöleltem alacsony, törékeny testét.

- Jongdae - szólított meg csöndesen, miközben gyengéden eltolt magától. - Eszedbe se jusson azzal a férfival menni. Semmilyen körülmények közepette! Nem… Ő nem… Szeretném, ha távol maradnál tőle. Rendben? - még sosem hallottam őt ilyen ijedtséggel és aggódással beszélni az irányomba. Mindig is vigyázott rám, jobban féltett az első általános, majd középiskola napomon, mint bárki más. Még nálam is jobban nyugtalankodott, pedig nekem kellett, illetve kell bemennem azok közé az emberek közé, nem neki.

Aprót bólintottam, mire megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, aztán puhán kézen fogott és meg sem állt velem a konyháig. Fürgén lépkedett, ha először találkozom vele, el is csodálkoztam volna, de ismerve őt, nem. Mióta az eszemet tudom, mindig ilyen volt. Döbbenten néztem szét a félbehagyott vacsora előkészületei között, mikor lenyomott az egyik félreeső székre a helyiségben, majd elém tett egy szelet süteményt. Szörnyen hálás voltam neki, ma tálán jobban, mint eddig bármikor.

- Ha az egyik nevelő esetleg nem venné jó néven, hogy itt vagy, majd kihajítom - kacsintott rám vidáman, ám gesztenyebarna szemeiben ott volt a féltés és sejtettem, hogy ez nem tűnik el egyhamar. Hallgatagon fogyasztottam el az elém helyezett tányérról mindent, majd ismét kipillantottam, hogy továbbra is az égboltot szemléljem. Ha Sojung nem akarja, nem fogok menni. Kizárt. Nincs semmi, amiért mennék.

Fülsértően csikorgott a szék, ahogy hátratoltam, mire zavartan vakartam meg tartómat, aztán beálltam segíteni a vacsorához és ezúttal Sojung nem ellenkezett. Egy szempillantás alatt készen lettünk, mindennemű probléma nélkül, így szép lassan megkezdtük kihordani az ebédlőbe a kölyköknek az ételeket. Már bent voltak a nevelőkkel együtt, akik nem túl kedves tekintetekkel méregettek azért, mert a konyhán voltam, ám nem ők érdekeltek. A kínai férfi, illetve az igazgatónő is ott volt, az ajtóban álltak és láthatóan rám vártak.

- Nem áll szándékomban menni! - jelentettem ki szinte hangtalanul, de eltökélten, amikor eléjük értem. Mrs. Kang rögtön bólintott, ajkait egy röpke sóhaj hagyta el; csak úgy, mint Sojung, ő is megkönnyebbült, viszont a mellette, könnyedén a falnak dőlt alak nagyon nem örült a döntésemnek.

- A Huang Akadémia igencsak rangos iskola, vétek lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget - közelebb lépett hozzám, mire én ismételten hátráltam, s közben hevesen ráztam a fejemet. Nem beszélt hangosan, parancsolóan, vagy élesebben, ugyanolyan egyszerűen mondott mindent, mint eddig, de ettől csak még inkább megijedtem. A nyugodtsága mögött biztos lapult még valami.

Nem akartam többet hallani tőle, így óvatosan, ám fürgén kislisszoltam az ajtófélfa, s közte és meg sem álltam az utcára néző, nagyjából a belső udvar negyedével megegyező kertig. Tanácstalanul néztem szét a szürkeségben, a lámpákat még nem kapcsolták fel, azonban a sötét felhők miatt nem volt éppen világos. Esetlenül csoszogtam el az egyik rozoga padig, majd dobtam le rá magamat és csak bámultam előre a homályba.

A szívem egy nagyon kicsi és rejtett része reménykedett abban, hogy igent mondok a férfi invitálására, ugyan a testem minden sejtje tiltakozott ellene. Zsigereimbe éreztem, hogy nem jó ötlet, óriási hiba lenne, mégis… Vágytam valahova máshova. Látatlanban, ismeretlenül is húzott magához a hely, ugyanakkor taszított is. Nem mehetek. Sojung sem akarja, a kölyköket sem hagyhatom el és itt biztosabb az életem. Még ha rosszabb is nyilvánvalóan.

- Jobb lenne, ha magától jönne - karomon felállt a szőr, ketyegőm kihagyott néhány ütemet; a félelmet kedves ismerősként köszöntettem újfent, mikor meghallottam a Zhang Yimin mély baritonját nem messze tőlem. Fejem akaratlanul is a hang irányába dőlt, izgatottan vártam, hogy megtudjak valamit, aminek hatására végleg leteszek arról, hogy menni akarjak. - Sok kérdést szülne, ha ezt elmondanám. De… Rendben. Ahogy óhajtja. Kérdezősködni fog, remélem, tudja.

Összevont szemöldökkel próbáltam kivenni a sötétben a sziluettjét, ám nem igazán jártam sikerrel, ellenben egy gondterhelt sóhajt érzékeltem, ami azért mégis több volt, mint a semmi. Beharaptam szám szélét, majd halkan feltápászkodtam, azonban a pad sem mai darab volt már, így csúnyán elárult nyikorgásával. Ijedten rándultam össze, habár nem sokáig játszottam az rémültet, megembereltem magamat és egy torokköszörülés után odasétáltam hozzá a lehető leglazábban. Abban a pillanatban, hogy elé értem, a hely világosba borult a felkapcsolódó lámpáknak hála, így tekintetünk összekapcsolódott.

- Miért van még itt? - kérdeztem szinte némán. - Azt hiszem, elég világosan fogalmaztam; nem megyek magával! - amilyen csöndesen és harmatgyengén indult mondandóm, olyan hangos és éles lett a végére. Meglepődve lépett hátra egy fél lépést a hangnemem miatt, ám hamar észre vette magát, s rendezte vonásait.

- Tényleg egy rendkívüli lehetőség, ne hagyd ki! Tudom, furcsa és félelmetes, hogy egy ismeretlen csak így beállít, hogy elvigyen, de-

- Pontosan! - vágtam a szavába ingerülten, majd oldalra mozdulva megkíséreltem bemenni az épületbe és rávágni az ajtón, azonban meghökkentő gyorsasággal fogott rá csuklómra, mire megrogytak lábaim. Nem, ennyire nem rezeltem be, de… Egy másodpercre, amíg ujjai körém kulcsolódtak, úgy éreztem, minden erő kimegy belőlem.

Lihegve zuhantam neki az árvaház ódon falának és onnan meredtem rémülten a férfira, akin látszódott a sajnálat, ám mondani nem mondott semmit sem, csak figyelt sötétbarna íriszeivel. Eddig is féltem tőle, de most… Már nem volt szükség semmilyen külső beavatkozásra, a lábaim maguktól mondták fel a szolgálatot, s ott, az épület bejáratánál, seggre ültem és meredtem felfelé, mert mást nem tudtam csinálni.

Hirtelen csapott le egy villám, ami egészen más szemszögből világította meg az előttem állót és habár egy elég hatalmas, illetve erőteljes égi csapás volt, ő meg sem rezdült, hanem bámult rám továbbra is. Elmondhatatlanul rettegtem abban a pillanatban, talán még sosem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak, s kicsinek, pedig régen, az általános iskolában, rengetegszer voltam célpont, játékszer mások szórakoztatására.

- A szüleid végtelenül büszkék lennének, ha ugyanoda járnál, mint ők, nem gondolod? - elmém teljesen elkábult szavaira, fel sem fogtam először, hogy… Hogy a szüleimet említi, csak, mikor ismét lecsapott egy óriási villám és megláttam várakozó arcát. A szüleim is odajártak? Nem, nem akartam igent mondani, de erre hogy mondhattam volna nemet?