Vihar után szivárvány [LayChen] 6. Fejezet

Sziasztok :) Ezúttal a Vihar után szivárvány történetem egy újabb részével érkeztem, amiben Jongdae fél, nézelődik, megismerkedik valakivel, majd megint fél. Kellemes olvasást hozzá ^^

6. Fejezet

Pilláim nehézkesen rebbentek meg, mikor megéreztem egy hűvösebb fuvallatot a bőrömön, de viszonylag hamar képes voltam összeszedni magam és körbenézni a helyiségben, ahol tartózkodtam. Rögtön tudtam, egy betegszobában lettem elszállásolva, alighanem egész éjjel, tekintve, hogy a kinti világosság egyértelművé tette számomra, már másnap van. Vagy még később. Csak nem. Szédelegve ültem fel, ám a várttal ellentétben más fájdalmat nem tapasztaltam, pedig… A kezeim is megégtek kissé kiakadásom után.

Zavartan pillantottam körbe ismételten, kerestem valakit, azonban senki nem volt a szobában, legalábbis első látásra úgy tűnt. Fojtott beszélgetés hangjai ütötték meg füleimet, mire megpróbáltam kikelni az ágyból és igaz, négyszer kellett nekifutnom, de a végére csak összejött a dolog. Esetlenül csoszogtam kicsit kijjebb, miután sikerült némi szerencsétlenség után arrébb tolnom az egyik elválasztó függönyt, majd ügyelve, nehogy zajt csapjak, az ajtóhoz simultam és az apró résen át hallgatóztam.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottad - azonnal felismertem Zhang Yimin hangját, ami most meglepően gyengéd, s féltő volt, több érzelmet ismertem fel benne, mint mikor velem beszélt. Na, nem mintha érdekelt volna, hogyan is csevegett szerény személyemmel.

- Az ilyesmit nem kell megköszönni, szívesen teszem, tudod jól - a lágy, kedves bariton hatására szívem furcsán dobbant meg, testem önkéntelenül is közelebb húzódott a fához, hogy minél jobban hallhassam őt. Ujjaim a kilincsre kulcsolódtak, talán annak a reményében, hát ha megpillanthatom gazdáját, ám felcsendült egy harmadik, mély, illetve igencsak ijesztő hang, minek eredményeképpen jobban kivert a víz, mint Zhang Yimin esetében.

- Nem lenne gyümölcsöző számunkra, ha bármi baja esne, hiszen… Voltaképp ez az első napja itt - agyam rögtön jelzett, pedig tudtam, holtbiztos voltam benne, nem ismerem az alakot, de halálra rémültem tőle. Remegve hátráltam egyre hátrébb, mígnem csípőm egy gurulós kocsinak nem ütközött, amitől szintén megijedtem, s levertem néhány dolgot róla.

Hangos csattanások adták tudtára szerintem legalább a fél épületnek, hogy valaki bizony olyan kétballábas volt, mint előtte senki, ám ez engem nagyon nem izgatott. Sebesen rohantam vissza az ágyhoz, hogy úgy tehessek mint, aki még mindig alszik, hiába voltam tisztában azzal a ténnyel, rajtam kívül más nem csinálhatta a rumlit, úgyhogy rögvest le fogják vágni, ki tette. Visszafojtott lélegzettel vártam, mi lesz, közben tekintetem a mellettem lévő kisasztalra tévedt és mielőtt gondolkoztam volna, lelöktem róla mindent.

- Talán rémálma van, megkeresem Hyoyeont, hogy adjon neki valamit - még magától az ötlettől is rosszul lettem, nem akartam, hogy bármiféle cuccot belém nyomjanak, ám volt előnye a helyzetnek, felszívódott mindenki. Villámgyorsan pattantam fel, majd indultam meg az ajtó felé, hogy eltűnjek erről a helyről. Kína vagy sem, kizárt, hogy itt maradjak, ha kell, gyalog megyek vissza az árvaházba!

Elég volt csak kilépnem az ajtón, s rájöttem, teljesen elvesztem. Már maga az intézmény is hatalmas volt; magasztos falak, hosszú-hosszú folyosók, az ablakon túl tágas park, mesébe illő, az ősz színeiben pompázó fákkal, mértani pontossággal körbevágott bokrokkal, aprócska, több részből álló kertek virágokkal. Lélegzetelállító volt az egész hely és egy pillanatra, de tényleg csak egy másodpercre úgy voltam vele, nincs az a pénz, amiért kihagynék egy ilyen lehetőséget, ennek ellenére aztán mégis találomra futni kezdtem az egyik irányba.

Minden tele volt fényképekkel, hol emberek voltak rajtuk, hol tájak, hol csak valami absztrakt dolog, de végeláthatatlannak tűnt nekem az egész. Megannyi polc foglalt alattuk, mellettük, vagy felettük helyet, azokon számtalan darab szobor és, ahol egyik sem volt, ott vitrinek kerültek elhelyezésre töménytelen mennyiségű régiséggel. Ősöreg, ugyanakkor káprázatos festmények, rongyos, igencsak megviselt könyvek, olyan szobrok, amiken látszódott, nem iskolások készítették, hanem tényleg a múlt nagy művészei.

Ahogy a folyosókat róttam egyre lassulva, úgy vonták el minduntalan a figyelmemet ezek a tárgyak, s mire feleszméltem, teljesen megálltam egy, talán az eddig látott legszebb festménynél. Íriszeim apránként mérték végig a meseszép, padlótól plafonig érő kép minden négyzetmilliméterét. Elkábultam a fenséges látványtól, pedig a vihar, amit ábrázoltak, könyörtelenül csapott le, mégis valahogy… Egyszerűen csak… Gyönyörű volt.

- Mit keresel itt? - ijedten ugrottam meg, mikor meghallottam egy fiú akcentusos hangját, majd némi röhejes forgás után, meg is pillantottam őt azon folyosó túloldalán, amelyiken én is voltam. Barna, kissé göndören meredező haja alól néhány izzadságcsepp bukkant fel, a vállán pihenő sporttáska, illetve ruhája alapján nem volt nehéz megállapítanom, valamilyen edzése lehetett. - Ebben az épületrészben csak az igazgatóhoz jöttek, tanárok, vagy betegek lehetnek.

- Az utóbbiba tartozom. Elájultam - lassan közelebb sétáltam hozzá, mikor felfedeztem egy kötést vádliján, s térdén, ami egyértelművé tette, ő rá is az utolsó kategória vonatkozik. Arcán tisztán kivehető volt a fájdalom, furcsán, egész testsúlyával a bal lábára nehezedve állt, jobb keze remegett, alighanem attól, hogy próbálta elfojtani a kínt.

Rémülten kaptam utána, amikor egyszer csak összecsuklottak tagjai, majd elveszetten néztem körbe, senki sem volt se közel, se távol és ha igaz, amit mondott, itt nem sűrűn járnak emberek. Halvány gőzöm sem volt, mit csináljak, hogy segíthetnék neki. Ha elindulok is, biztos nem találnék vissza ide. Esetlenül dobtam át nyakamon jobbját, miután félretoltam táskáját - az a legkevesebb, maximum visszajön érte olyan, aki ismeri a helyet-, és felegyenesedtem vele. Lihegve zuhantam a hideg falnak, mivel nem volt magánál, nekem kellett fognom az egész testét, de az esélytelen volt, én szörnyen gyenge voltam.

Halk nyöszörgés ütötte meg fülemet, mire rögtön adtam neki pár gyengéd pofont, hát ha magához tér és szerencsém volt. Kábán nézett körbe, majd ahogy realizálta a helyzetet, nekiveselkedett, hogy arrébb lökjön, azonban nem engedtem el. Tudtam, nem bírja egyedül megtartani magát, ráadásul nem akartam, hogy annál is rosszabb legyen neki, mint amilyen most volt.

- Mégis mit csinálsz? - mordult rám idegesen, kezével a mellkasomnak feszülve. Tisztában voltam vele, hogy az embereknek, különösen a férfiaknak, van egy úgynevezett túlságosan is erős büszkeségérzetük - ez rám is vonatkozott -, de azért ez mégis csak sok volt.

- Segítek, szerinted? - kérdeztem vissza hasonlóan kedvesen, majd igazítottam karján nyakam körül. Fekete íriszei dühösen villantak rám, és esküszöm, eddig tényleg nem esett le, de japán volt a srác. - Merre van az orvosi? - érdeklődtem csöndesen és bár nem akaródzott oda visszamenni, mégsem hagyhattam itt, ki tudja, mikor téved erre valaki.

Mély levegőt vett, majd arra mutatott, ahonnan ő is érkezett, aztán beletörődően hagyta nekem, hogy végigvezessem a folyosókon, viszont arcát tüntetőleg elfordította tőlem, ami egy tökéletesen érthető jelzés volt, úgyhogy nem faggatóztam, pedig szerettem volna az iskolát illetően. Milliónyi kérdésem lett volna a tanárokról, a diákokról, az órákról, magáról a helyről. Hihetetlennek találtam azt, hogy ide nem is jöhetett tanuló, csak kivételes esetben. Mégis akkor hol tartják az órákat? Tényleg van még ezen kívül másik épület?

Megkönnyebbült sóhaj csúszott ki ajkaimon, mikor belépve az orvosiba - megjegyezném, közelebb volt, mint hittem -, nem volt ott egy teremtett lélek sem. Vigyázva, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak a fiúnak, leültettem az egyik ágyra, lefeküdni neki már nem segítettem, nem akartam, hogy újfent rám ripakodjon, vagy isten tudja. Kisebb bajom is nagyobb volt annál, minthogy egy ilyen gyerekre pazaroljam időmet.

- Nem mész? - elhúztam számat flegma stílusára, nagyon nem tetszett nekem ez a hangnem. Nem is ismert mégis úgy beszélt, viselkedett velem, mintha… Szép kis első benyomás mondhatom…

- Nem tudok hova menni - jelentettem ki hallgatagon, még számomra is meglepően bánatosan, holott… De, igaz volt. Meghökkenve meredt rám a hófehér lepedőn feküdve, sötét íriszei hatalmasra tágultak, ajkai elnyíltak, sőt, még valami fura nyikkanásszerű hangot is produkált, mire csak felvontam szemöldökömet. Tekintete szomorúvá változott, megvillant benne egyfajta megértés, amit viszont én nem értettem, azonban nem foglalkoztam vele, ám bevallom, jólesett.

A fagyos légkör, bár nem tűnt el, ellenben mérséklődött, elviselhető lett és ennek örültem. Hiába pihentem néhány órát, fáradt voltam, vagyis inkább megviselt, semmi erőm nem volt arra, hogy veszekedjek és el is mentem volna, ha lett volna hova. Tényleg óriási lehetett a hely, ha ebben a részben nem volt sem kollégium, sem egy tanterem, noha elfért volna. De még mennyire!

Kulcscsörömpölés törte meg a némaságot, majd egy elcsodálkozó, halk kiáltás is megütötte fülünket, az ajtó pedig sebesen vágódott ki, ezzel felfedve egy sötétszőke nő karcsú alakját mögötte. Villámgyorsan termett mellettünk, orvosi köpenye csak úgy lebegett, s nem kímélve a sérült srácot, tarkón vágta, amin rendesen meghökkentem, aztán fürgén keresgélni kezdett az egyik szekrényben, gondolom gyógyszer, esetleg ismét kötszer után. Mivel úgy voltam vele, megtettem, amit lehetett, feltápászkodtam, hogy kimenjek, ám megakadályoztak benne.

- Jobbra, majd a folyosó végén balra, aztán egyenesen. A nagy ajtó mögött vár az igazgató - döbbentem pislogtam előre a nőre, de ő nem nézett vissza, továbbra is kitartóan kutatott. Hangja kedves volt, nem hallottam semmi ellenszenvet benne, ugyanakkor valamiért mégsem éreztem úgy, hogy megnyugtat, ami azt illeti, inkább még idegesebb lettem szerintem.

Szinte hangtalanul záródott be az ajtó a hátam mögött, holott teljes csöndesség honolt mindenhol és ez szintén nem segített a lelkivilágomon. Még rosszabb lett. Lassú, vontatott léptekkel indultam meg abba az irányba, amit mondott a doktor, közben pillantásom akaratlanul is kifelé tévedt az ablakon. Messze a távolban többen is lovagoltak, fociztak, kosárlabdáztak és… Golfoztak. Értetlenül torpantam meg, s úgy bámultam azokat, akik eme labdajátékkal játszottak, mintha még nem láttam volna soha ilyet. Végülis élőben még nem.

Nyirkos kezeim megremegtek, amint meghallottam a közelben egy ajtócsapódást, tekintetem rögtön keresni kezdte, ki az, azonban nem találtam, amin nem lepődtem meg. Pár mély sóhaj után folytattam utamat és ezúttal már nem hagytam, hogy bármi is elvonja a figyelmemet, még a gyönyörű művészeti tárgyak sem, így gyorsan rábukkantam arra az úgynevezett nagy ajtóra. Nos, nem volt különösképp orbitális méretű, csak a megszokott, úgyhogy először nem hittem el, hogy jó helyen járok. Kétszer kellett nekifutnom a kopogásnak, ugyanis az első annyira harmatgyengére sikeredett, hogy még én sem hallottam meg, nemhogy a bent lévő illető.

Szívem kihagyott néhány dobbanást, mikor felcsendült az a hang, amit felébredésemkor harmadikként érzékeltem, s észre se vettem, de szép lassan elhátráltam a fától. Reszketve mustráltam végig a környező tér minden pontját, menekülő út után kajtattam, miként tűnhetnék el egy pillanat alatt akár a föld színéről is, ám nem leltem. Kihalt volt az egész, nem… Itt még csak egy fénykép sem került ki a falra. Szó szerint totál üres volt.

- Áhh, Mr. Kim Jongdae, már vártam! Jöjjön csak be! - Miért… Mégis miért visel itt minden férfi sötét, méregdrága öltönyt? Tényleg nincs más?