Vihar után szivárvány [LayChen] 7. Fejezet

Sziasztok :) Ma új résszel bővül a LayChen történet, megérkeztem a hetedik fejezettel ^^ Jongdae megtud pár dolgot múltjáról, illetve meglátogatja új szobáját is :D Remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

7. Fejezet

Hangosan csapódott be az ajtó mögöttem, hátamon borzongás futott végig, ahogy tekintetem az épülethez hasonló szobát próbálta végigvizsgálni, de nem ment, mert pillantásom minduntalan az íróasztala mögött elhelyezkedő férfira tévedt. Tartása határozott volt, hihetetlen erőt sugárzott magából, hiába nézett viszonylag kedvesen rám. Szörnyen aprónak éreztem mellette magam. Aprónak, jelentéktelennek, s kiszolgáltatottnak.

Ujjait összefűzte, miközben rákönyökölt a fára, fekete zakója feljebb csúszott, mire íriszeim egy gyönyörű, ezüst karkötőt pillantottak meg, de épphogy egy másodpercig élvezhetem a lélegzetelállító csillogást, ugyanis döbbenetes gyorsasággal eltakarta azt előlem. Fekete szemei rám villantak, majd egy mosolyt követően hellyel kínált. Remegő lábakkal tettem eleget a ki nem mondott szavaknak, s ültem bele a bőrfotelbe, amibe szinte azonnal el is süppedtem. Kényelmetlen volt az egész szituáció, a csönd, mégis… Valami olyat tapasztaltam, amit még sosem. Talán…? Majdhogynem otthonos volt. De nem a férfi miatt.

- Huang Sheng vagyok, én vezetem az iskolát - szólalt meg egy jó pár perces bámulás után, majd kissé előrébb dőlt. Testem automatikusan hátrébb igyekezett húzódni, bár sok értelme nem volt. Mégis hova tudtam volna menni? - Gondolom, milyen rémisztő lehet ez az egész és sajnálom, ha Yimin túlságosan nyers, vagy… Nos, némileg ijesztő volt, ő sajnos ilyen.

Őszintén bevallva, ettől az alaktól jobban féltem, mint az említett személytől. A hideg rázott tőle, képtelen voltam tartani a szemkontaktust néhány pillanatnál tovább, önkéntelenül is, de többször néztem az asztalra, vagy éppen ki az ablakon, mint rá. Jóindulatúnak tűnt, semmi olyat nem csinált, amivel ezeket a reakciókat érdemelte volna tőlem, azonban nem bírtam másképp tenni, rettentően pánikoltam, akárhányszor csak meghallottam a hangját.

- Miért… Hogy lehetek itt? - kérdeztem halkan végül azt, ami leginkább foglalkoztatott. Sok mindent szerettem volna tudni, ám ez izgatott legjobban. Az se érdekelt, ha ezért bunkónak hisz a továbbiakban, de tisztában akartam lenni azzal, miért kerestek ennyit.

- Yimin biztos említette, hogy az Akadémia mennyire nagyra becsült, illetve rangos iskola - aprót bólintottam szavaira, közben észre se vettem, kicsit közelebb csúsztam hozzá, nehogy véletlenül ne halljak meg valamit. - Aki ide jár, az a világ legjobb egyetemire mehet tovább, egyenes az út egy nagyon jó állás felé és mindeközben életre szóló kapcsolatokat köthet olyanokkal, akik ugyanígy tesznek. Elég régi az iskola, én is ide jártam, a szüleim is, az ő szüleik is és még sorolhatnám. Az említett kapcsolatok révén került ide.

Kábán billent meg a fejem, miszerint értem, holott nem vágtam, miről beszél, vagyis... Hogyne értettem volna, azonban annyira hihetetlennek tűnt az egész. Agyam sebesen dolgozott, hogy felfogjam a dolgokat és mindig egy bizonyos részletnél állt le.

- Ismerte a szüleimet - nem kérdeztem, kijelentettem. Furcsán csillantak meg íriszei, majd egy bánatos, illetve komor pillantással elnézett a távolba. A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, barátok voltak, ennek ellenére nem tettem, mert nem voltam biztos abba, ez igaz.

- Nagyon is jól. Sajnálom, ami történt - ajkaim összepréselődtek, amint felismertem bűnbánó hangját, szívem kínzóan hagyott ki néhány ütemet, ahogy realizáltam, nem épp szép halálban lehetett része a szüleimnek. - Sajnálom, hogy nem-

- Mi történt velük? - szakítottam félbe modortalanul, ugyanakkor nem sok erő volt bennem, bármennyire is tűnt úgy. Tudni akartam, hogy mi zajlott azon a tizenhat évvel ezelőtti éjszakán és úgy látszott, neki megvan minden tudása róla, ám nem szólalt meg, csak figyelt sötét szemeivel. Ujjai csuklójára, pontosabban mondva a karkötő köré kulcsolódtak, vállai megereszkedtek és pusztán egy szempillantás alatt, mintha vagy húsz évet öregedett volna, azonban csöndben maradt továbbra is.

Pilláimat lehunytam, ahogy megéreztem a könnyeket gyűlni, s félrefordítottam fejemet, hogy semmiképp se láthasson így a férfi. Tenyeremet idegesen töröltem bele elnyűtt nadrágomba, a vékonyka felsőm most hirtelen túl vastagnak érződött, rosszul lettem. Hatalmasat nyeltem, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot, ám ez nem segített, sőt, még a hányinger is meglátogatott, amitől meg aztán tényleg teljesen kivert a víz.

- Ha tényleg… Ha tényleg ilyen elismert, illetve befolyásos ez az iskola, nem fogok tudni itt tanulni. Nem tudnám finanszírozni - erőtlenül leheltem a szavakat a lenyűgöző, barna bútorokkal körberakott helyiségbe, majd megkíséreltem felállni, hogy befejezettnek tekintsem ezt az egészet, ám az igazgató elém helyezett egy dossziét. Kíváncsiság lobbant bennem, rögtön érte nyúltam, ahogy észrevettem a gyöngybetűkkel írt nevemet rajta és gyorsan kibontottam.

A szemeimben felhalmozódott könnyek kicsordultak, amikor megpillantottam egy igazolvány fekete-fehér másolatának képét benne, rajta egy férfival. Az édesapámmal. Néztem őt, kerestem a hasonló vonásokat, de nem sokat találtam, mondhatni csak egyet; tőle örököltem szám két végének mosolyba görbülő alakját. Semmi másban nem hasonlítottunk, azonban így el tudtam képzelni édesanyámat, legalábbis valamilyen szinten. Villámsebességgel pörgettem a lapokat, nem izgatott, mi van egyikre-másikra nyomtatva, egyedül az érdekelt, róla van-e egy fénykép.

- Ni… - hangom elcsuklott, s még vagy háromszor neki kellett futnom, hogy sikerüljön feltennem a kérdést, de a végén csak összejött. - Nincs esetleg az anyámról is egy képe? - még akkor is reménykedve tekintettem rá, mikor már a fejét rázta, miszerint nem, nincs neki.

- Elégtek. Ez is azért van meg, mert mindent rád hagytak és kellett hozzá az egyikük jóváhagyása. Bár ekkor már az édesanyád… - hirtelen hallgatott el, ám igazából mindegy volt, így is tökéletesen értettem, amit mondott, azt, hogy már tegezett, pedig fel se vettem. Meghalt az anyám, majd az apám is, miután rám íratta mindenünket.

Pillantásom újra a papírokra tévedt és ezúttal már neki is fogtam, hogy elolvassam őket, aztán rájöttem, tulajdonképpen milliomos vagyok. Tizenhat év alatt az amúgy sem kicsi családi vagyon rendesen megsokszorozódott a kamatoknak hála, sőt, pár részvényről is láttam adatokat, amik szintén nem kevés pénzt hoztak. Nem mintha tudnék mit kezdeni ezzel. Sosem volt egy fityingem se, most sem kell.

Rengeteg minden volt a hatalmas borítékban a különféle pénzügyi lapokon kívül, főleg újságcikkek egy olyan tűzesetről, aminek nem találták a kiváltó okát, illetve egy eltűnt férfiról is sokat írtak, akinek egy alig néhány órás gyerekkel veszett nyoma. Apám és én. Hangos zokogás bukott ki belőlem, amikor szemeim két halotti bizonyítványt pillantottak meg; édesanyám a szülésbe halt bele, másik szülőm meg alig két nappal azután. Elvitt az árvaházba, de miért? Miért nem… Ehhez a férfihoz vagy egy barátjához?

Az eddig érzett viszolygásom a velem szemben ülővel kapcsolatban tényleg elérte a maximumot, rettegve vizslattam arca vonásait, az agyam szinte mindenen átrágta magát, ami az elmúlt időben elhangzott. Egy szavát se hittem el. Nem hihettem. Mégis miért vitt volna el az apám Koreába, ha volt itt állítólag egy csomó barátja? Magamhoz szorítottam a kissé rongyos dossziét, közben igyekeztem úgy tenni mint, aki nem akar a következő mozdulattal kirohanni innen, aztán halkan megszólaltam.

- Mi van, ha visszautasítom az ajánlatot? - végülis már megtudtam, amit akartam, bár jobb volt, amíg abban a hitben éltem, a szüleimnek szép halála volt.

- Semmi - jelentette ki egyszerűen, majd nekidőlt a szék támlájának. Akármilyen könnyedén beszélt, biztos voltam benne, zavarná, ha nem maradnék és ezt mi sem bizonyította jobban annál, minthogy tartása kissé feszültebb lett. Idegesen birizgálta egyik kezével az előtte lévő kulcscsomót, a másikkal néha arrébb tett egy-két dolgot, ugyan ennél több nem árulkodott nyugtalanságáról, ám ez is elég volt ahhoz, hogy megerősítsen, jobb, ha nem maradok itt. - Viszont azt hiszem, elég jól járnál ezzel a hellyel. Ha egy kicsit is hasonlítasz a szüleire belülről is, nem csak kívülről, tökéletesen kamatoztatni fogod tudni itt a tudásodat.

Felvontam szemöldökömet szavaira, rettentően különösen hangzott és erre csak rátett a hangsúlya; valami határozottan nem volt rendben itt. Kevés dolog érdekelt igazán az életben, nem voltam egy kíváncsi típus, legalábbis, ha nem valamilyen tudományos témára kattantam éppen rá, de ez az egész, minden félelmem ellenére, felcsigázott. Tudtam, éreztem, hogy nem mond igazat és rá akartam jönni, miben, s mennyit hazudott.

- Nos, ha már itt vagyok és megengedhetem magamnak, miért ne? - lazán rántottam meg vállaimat, talán túlságosan is. A sötét szemek rám villantak, majd végigmértek, mire halántékomon egy izzadtságcsepp indult útnak, ami idegességemet árulta el szokás szerint. A férfi ujjai közt pihenő kulcscsomó megcsörrent, ahogy felemelte, aztán felém nyújtotta azt, s alig fél pillanattal később már a markomban is pihent.

- Örülök, hogy így döntöttél. Tényleg kár lenne érted - nagyot nyeltem, amikor megszólalt mély baritonja, azonban továbbra is próbáltam higgadt maradni és egy mosoly félét produkálni. Szerintem nem jött össze. - A huszonegyes a szobád. Ne aggódj, minden van benne, amire csak szükséged lehet.

Kábán bólintottam, közben testem is vele együtt dőlt, hogy meghajoljak, majd nagyon halkan, ám döbbenetes gyorsasággal köszöntem el és siettem ki a helyiségből, holott gőzöm sem volt arról, merre is található a kollégiumi rész, de nem akartam többet már szobában lenni. Így is sok volt. Vagy inkább sokk.

Halk, megkönnyebbült sóhaj csúszott ki ajkaimon, mikor a becsukott ajtónak simult hátam, ugyan nem sokáig maradtam nyugodt, tekintetem végigsiklott az üres folyosón és ismét félelem költözött szívembe. Fürgén szedtem lábaimat, minél előbb ki szerettem volna jutni innen, de újfent elvesztem. Biztos voltam benne, hogy a hely nem lehetett olyan nagy, mint éreztem, mégis valamiért olyan volt, mintha egy útvesztőben lettem volna, s kijáratot nem is készítettek hozzá, így… Nos, kiugrottam az ablakon. Nem volt épp életem legjobb döntése, de szükséges volt.

Fájdalmas jajgatások közepette próbáltam rájönni arra, miként volt lehetséges az, hogy pont egy igencsak terebélyes bokorban értem földet és nem tört el semmim, holott a másodikról léptem meg. Arra viszont gondolni sem mertem, hogy voltaképp egy lépcsőt sem láttam sehol az egész épületben bolyongásaim alatt. Egyszer sem.

Aggodalmasan pillantottam körbe, kerestem valakit, ám hihetetlen, de tényleg nem volt egy teremtett lélek sem, se közel, se távol. Persze nap közben voltunk, ugyanakkor vasárnap volt, tehát órák biztos nem voltak. Vagy igen? Azért hétvégén nem terveztem tanulni… Esetlenül csoszogtam előre, fejem jobbra-balra forgott, s végül egy kitaposott utat találtam, amin aztán útra keltem, abban a reményben, hogy egy élő emberrel is össze fogok futni valamikor.

Varázslatos látvány tárult a szemem elé, ahogy egyre beljebb sétáltam; a fák lombjai az ősz színeiben pompáztak a bokrokéval együtt, a fű még mindig gyönyörű volt, egy hangyányit sem veszített zöldességéből és, ami az egészet megkoronázta, az a hatalmas szökőkút volt. Bármennyire is azt akartam rá mondani, sznobos, illetve ízléstelen volt, nem tudtam, mert igazából káprázatos, s kissé talán mesébe illő volt, mégis...  Most kivételesen nem zavart a fényűző látvány.

Alighanem ez a hely lehetett a közepe az egész területnek, mert az időközben betonná változott földút, rengeteg irányba folytatódott. Tanácstalanul néztem ismét körbe, ötletem se volt, merre tovább, aztán kb fejen vágtam magam, mikor a szökőkút közepén észrevettem a táblákat egy szoborból kiállni. Gratulálok, Kim Jongdae… Szemeim gyorsan siklottak egyik szóról a másikra, míg meg nem találtam azt, ami nekem kellett, a kollégiumok feliratot. Sebesen futottam, közben a karjaim közt szorongatott mappát erősen öleltem magamhoz, jelenleg úgy éreztem, ez a legdrágább számomra. Valóban az volt.

Lehetőségem lett volna körbekémlelni még, ám nagyon nem izgatott a táj, sőt, maga az épület sem, másra sem vágytam, minthogy végre a szobám magányában elrejtőzhessek, azonban ezen álmom abban a pillanatban megdőlt, amikor hangokat hallottam meg kiszűrődni a bizonyos huszonegyes számmal ellátott ajtó mögül. Rögtön kettőt is. És nem valami szépen beszéltek. Nesze neked hosszú keresés. Értelme aztán sok volt...

Kezem remegve feszült a kilincsre, nem mertem lenyomni, nem akartam még csak látni sem azokat, akik a fa túloldalán voltak. Képtelenség, hogy pont két ilyen személy legyen a szobatársam. Mégis hogy nevelték őket? De időm sem volt arra, hogy hátra arcot csináljak és inkább máshova menjek, a kilincs lenyomódott, én pedig szembe találtam magam azzal a japán sráccal, akinek segítettem a minap.

- Istenem, követsz, vagy mi a franc? - Képtelenség. Ilyen nincs. Hihetetlen.