Töredezett való [SeHo]

Sziasztok ^^ Ezúttal egy rövidke kis SeHo történetet hoztam. Az elmúlt írásmentes idő alatt sem változott az ízlésem, így tőlem megszokottan angst, bocsi :D Eredetileg a Grey Suit album megjelenése kapcsán szerettem volna hozni, de sajnos nem volt időm befejezni. Ezt sem. Na, mindegy, remélem, tetszeni fog Nektek a hangulata ellenére is. Kellemes olvasást ^^

 

Cím: Töredezett való

Páros: SeHo / HunHo

Szereplők: Kim Joonmyun (Suho) és Oh Sehun

Műfaj: angst

Korhatár: nincs

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem

Megjegyzés: szokás szerint név nem hangzik el benne.

 

Az éjjel feltűnésmentesen érkezett meg a hóviharral együtt. Az a néhány ember, aki még ilyenkor is kint tartózkodott, igyekezett fedelet találni, hazatérni, ám nem mindenki vélekedett így. A szövetkabát hevesen örvénylett a haragos égi áldás hatására a magas alak körül, azonban az nem foglalkozott vele.

 

A fiatal férfi céltudatosan, ugyanakkor aggódva sietett végig a szűk utca mocskos kövein; nem érdekelte a látását zavaró aprócska, ellenben rengeteg hópehely, továbbá a számtalan, hatalmas tócsa, vagy a szemernyi, saras hókupac sem. Félt, sőt rettegett. Szívének oly kedves, s mélyen őrzött szerelme nem volt a szokott találkozóponton, sem otthon. Nem ez volt az első alkalom, mégis a pánik irdatlan erővel szorította össze tüdejét, mert máshol sem lelte.

 

Fáradtan emellett nem titkolt kétségbeeséssel küszködve hunyta le egy másodpercre szempárját, közben ujjai idegesen szántották végig nedves, sötét tincseit. Elveszetten kémlelt körbe a kiterjedt úthálózaton, miután kiért a házak közül; sebesen fürkészte a monumentális épületeket, s tépelődött, mi tévő legyen. 

 

Túlontúl sok óra telt már el, és bár a férfi szerinte csekély mennyiségű helyre látogatott volna el nélküle, ahova igen, ott az elmondások alapján nem bukkant fel a délután folyamán. A testét éltető szerv fájdalmasan facsarodott össze, amint felrémlett előtte a tél miatt sivár, noha elbűvölő piciny park, ahol minden nap végén élvezték az együtt töltött időt, ugyanis a másik ma nem jött el. Ez volt az egyetlen stabil pont életükben. Aminek meg kellett történnie, akármi is legyen.

 

Reményvesztetten, illetve tanácstalanul fordult le balra és csak tette egymás után lábait. Leverten veselkedett neki, hogy ismét tárcsázza azt a számot, amit álmából felkelve is tudna, visszafelé, holott biztos volt benne, esélytelen a válasz. Dühösen morgott az éjszakába, mikor sejtelme valósággá vált, majd elrejtette a készüléket a zsebében kezeivel együtt. 

 

Az évszak hűvössége hamar inkább fagyossá, dermesztővé változott, míg az utcákon kóborolt, és jóllehet volt egyfajta hangulata, a fiatal bármit megadott volna azért, hogy kettesben legyen választottjával egy kellemes kis helyen. Fázósan ölelte át saját magát, miközben egyre csak nézelődött hol erre, hol arra; íriszei sietve mustrálták végig a boltokat, házakat, udvarokat. Semmi.

 

Kedvtelenül, valamint feltűnésmentesen tévedt be abba az apró parkba, ahol a találka lett volna. Bakancsa alatt hangosan ropogott a hó, ráadásul meg mert volna rá esküdni, még be is ázott, mindazonáltal annyira át volt már hűlve egész valója, hogy nem is izgatta. Tekintetét elhomályosította néhány parányi csepp; a rémületnek már nyoma sem volt, helyette színtiszta aggodalom maradt.

 

Bár látása a sötét, illetve a könnyek miatt eléggé korlátozott volt, hallása továbbra is tökéletes volt, így rögtön a hang irányába kapta pillantását, mihelyst megütötte fülét kedvese derűs baritonja. Belsőjében forróság áradt szét, amint az idősebb elé ért és azonnal átkarolta. Az eddig a szemeit égető gyöngyök kicsordultak, ugyan nem a bánattól, hanem a megkönnyebbüléstől, s boldogságtól. Azonban az öröm egykettőre tovaszállt.

 

A férfi lelkesen nyújtotta felé a vékony ujjai között szorongatott virágcsokrot, aztán puha csókot lehelt a fiatalabb jeges kézfejére, végül vidáman boldog első évfordulót kívánt. Felhőtlen pillanat kellett volna, hogy legyen, de nem volt az. Mert nem az első volt, még csak nem is a második, ám a másik nem emlékezett az együtt töltött, hosszú időre.

Vihar után szivárvány [LayChen] 28. Fejezet

Sziasztok ^^ Meghoztam a következő LayChen fejezetet. A hét elején szerettem volna, de sajnos nem volt időm átnézni és feltölteni, így erre a hétvégére csúszott. Jongdae ezúttal bővíti a tudását egy-két dologgal kapcsolatban a különös kis társaság kapcsán, illetve kiderül, ki volt az előző rész végén megjelent alak. Bár nem sok lehetőség maradt, már csak ketten nem bukkantak fel :D Kellemes olvasást a részhez, remélem, tetszeni fog Nektek ^^

 

28.Fejezet

 

Az Akadémia ebédlője számomra eddig nem tapasztalt izgalommal telt meg, és ahogy az egyszeriben csak felbukkant férfi közeledett a díszes bagázs asztalához, egyre lelkesebb lett mindenki. És hangosabb. A suttogásoknak már nyoma sem volt, simán ki tudtam volna venni, ki mit mond, ha odafigyeltem volna, azonban képtelen voltam. 

 

Az összes érzékszervem a gyorsan emellett határozottan közeledő alakra koncentrált. A festett, szőke hajkorona a sebes tempó ellenére is úgy tűnt, meg se moccant, a barna szempár dühösen villant, hol az egyik, hol a másik társamra, egyedül a mögöttem álló illetőt fürkészte máshogy. Nehezemre esett volna körülírni miképpen, de volt valami megmagyarázhatatlan a sötét szemekben, miközben őt nézték. Hát ez csodás… Úgy érzem, megint valami röhejes szituációba fogok kerülni…

 

Elgyötörten hunytam le pilláimat, miután tekintetem végigmérte a drága, fekete öltönyt, illetve a részemről valószínűleg kimondhatatlan márkájú cipőt. Nem is értem, minek veszem ezeket még észre. Itt ez a megszokott.

 

A vállamon pihenő kezek váratlanul erősen belém martak, mire halk nyögés csúszott ki a számon, ám ez láthatóan senkit nem érdekelt, az időközben megérkező személyen kívül. A magas, szörnyen magas, kínai férfi lazán állt meg a kis csapatunk előtt, majd hetykén zsebre csúsztatta tagjait. Mégis milyen “csapatunk”? Elment az eszem? Nincs semmilyen “mi”!

 

- Joonmyun, kérlek, engedd el az új barátunk vállát, nehogy a végén még… Baleset történjen. Itt. Azt senki sem akarja, nem igaz? - a fiatal karjai azonnal lehullottak rólam, bőven a mondat befejezése előtt, ami azért kissé… Aggasztó volt. Szóval Joonmyun. - Mr. Kim Jongdae, ha nem tévedek.

 

Hirtelen siklottak rám íriszei, s bár mindig igyekeztem megadni az idősebbeknek a tiszteletet, ezúttal ez elmaradt; nem álltam fel, csupán egy bólintásra futotta. Lábaim nem engedelmeskedtek, féltem. Mikor az előbb megjelent Joonmyun, úgy érzékeltem, ő az, akitől mind ódzkodik, ellenben most… Ki az isten ez, hogy Joonmyun is így tart tőle? Csodálom, hogy a többiek ez idáig nem iszkoltak el…

 

- Baekhyun, szeretnék veled beszélni az órán történtekről - barátságosan veregette meg az említett felkarját, és ugyan senki nem mozdult eme cselekedetére, a légkör ijesztően hamar megfagyott. Vagyis… Felforrósodott. Zavartan sandítottam először Yixingre, elvégre talán tőle kaptam volna választ rögvest, viszont ő Chanyeolt kémlelte igencsak nyugtalanul. Ahogy mindenki.

 

Feszülten igazítottam meg nyakkendőmet, holott nem is volt rá szükség, majd bosszúsan töröltem le a homlokomon megjelenő aprócska izzadtságcseppeket, végül megpróbáltam hangtalanul kicsusszanni a székből, amíg mindenki a másik oldalra meredt. Nem sikerült.

 

Sehun hosszú, vékony ujjai remegve kulcsolódtak csuklóm köré, és noha az ábrázatáról továbbra sem tudtam semmit sem leolvasni, biztos voltam benne, hogy retteg. Filmbe illő lassúsággal fordult a feje felém, aztán közelebb hajolt, egészen a fülemig, s belesuttogott. Bár ne tette volna!

 

- Halál - lehelte csendesen. - Halál szaga van - az agyam abban a pillanatban teljesen leállt, nem érdekelt, ezt innen hogyan állapította meg, sőt úgy általánosságban az egész… Képessége. Tuti összefügg a kettő, de teszek rá. El kell tűnnöm ezektől minél előbb. 

 

Tervemből nem lett semmi, túl sok minden történt egyszerre; Chanyeol az asztalra csapott, mire Minseok azon nyomban felpattant és védekezően lépett Baekhyun mellé, akárcsak Yixing. Joonmyun ismét visszahelyezte rám karjait, azonban úgy éreztem - kivételesen -, ezt ő is óvó szándékkal csinálta, Sehun pedig előrébb dőlt, s egyik kezét fenyegetően a fára rakta. Ez hihetetlen, lottóznom kéne, tényleg megint valami képtelen szituba kerültem…

 

A helyiség villámgyorsan némaságba borult; egy egészen kicsi beszédfoszlány sem ütötte meg füleimet, még egy tányér, vagy evőeszköz csörömpölés sem. A rémület fokozatosan kúszott egyre feljebb gerincem mentén és szerintem nem csak én voltam ezzel így. Még a diákok is aggódtak. 

 

A legfurcsább valamint a legrémisztőbb az egészben az volt, hogy nem az új alak miatt viselkedett így a különös társaság, hanem… Chanyeol miatt. Nagyot nyelve pillantottam az elkomorult szempárba, mondhatni lángolt a tekintete. Az asztalon felejtett kezei ökölbe szorultak, s hajszálerek hálózata bontakozott ki, olyan erővel nyomorgatta tagjait. 

 

Orromat égett szag csapta meg, majd szemeim elkerekedtek, amint észrevettem a tenyerei alól lomhán gomolyogni egy-egy apró füstfelhőt. Szóval tűz. Nos, már értem, miért nem jövünk ki egy fikarcnyit sem. Ha ő maga is olyan, mint a képessége, akkor vele a legtöbb embernek nehéz lehet.

 

- Chanyeol… - Baekhyun hangja gyengének érződött, ám mégis volt benne valami, amitől sütött belőle az erő. Egyenes háttal ült, jobbját figyelmeztetően simította a fiú kézfejére, aztán kitolta a széket és a férfi felé fordult. - Természetesen, tanár úr.

 

Íriszeim meglepődve mustrálták végig a megszólítottat, ezzel a tudással némileg más szemekkel néztem rá, noha még így is képtelen voltam felidézni, melyik órámat tartja ő. Elismerem, kihagytam egyet, kettőt - valószínűleg többet is -, de még a folyosóról sem rémlett. Vagy bárhonnan. Csak látnom kellett valamikor valahol!

 

Elgondolkozva bámultam a két személy után, miközben idegesen rágcsáltam alsó ajkam. Baekhyun ezúttal nem használta a botját, a tanár átkarolta a vállát és úgy irányította őt, bár azok után, amiket megtudtam a srácról, gondolom erre amúgy nem volt szüksége. Ahogy haladtak, a tanulók újfent sugdolózni kezdtek, illetve úgy vizslatták őket, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Mondjuk, ki tudja, lehet.

 

- A francba már! - Chanyeol dühösen próbált meg rávágni az asztalra, azonban Yixing megállította. A kínai keze hangosan koppan a fán, mert a lendülő ököl alá tette azt. Arcom megrándult, ugyanakkor igyekeztem nem foglalkozni vele, holott legszívesebben megráncigáltam volna a vöröset, amiért ilyenre késztette a fiút. - Hagyj már, Yixing! Tudom, mit szándékozol elérni, de erre most nem vagyok vevő!

 

Összevontam szemöldökömet és kész voltam tényleg odamenni, mikor a magas gyerek félreütötte Yixing karját, ám megelőztek. Joonmyun egy szempillantás alatt termett kettejük között és jéghideg tekintete azonnal Chanyeolba fojtott minden további szót, s cselekedetet. Hmm, érdekes.

 

Hosszasan méregették egymást, azon sem csodálkoztam volna, ha éppen a dominanciáért vívtak volna szótlan párbajt, mindazonáltal akármi is zajlott le közöttük, Joonmyun került ki győztesen. A colos idegbeteg módjára viharzott ki az ebédlőből és, aki az útjába került… Nos, az megbánta, az biztos. Nem értem, mire fel ez a viselkedés, nem hiszem, hogy Baekhyun valóban védelemre szorulna, erősebb ő annál.

 

- Jól vagy, Yixing? - Joonmyun baritonja döbbenetesen lágy volt, s közben a kínai felé fordult. A dermesztő szempárnak pedig nyoma sem maradt, melegen kémlelte a másikat. Zavartan lestem oldalra, nem vágytam látni ezt a jelenetet, mégis pont elkaptam, amint gyengéden hozzáér a fiatalabb karjához. Lehunytam pilláimat, megkíséreltem rögtön elfelejteni a látottakat, jóllehet tudtam, egy életre belém égtek. Tisztában vagyok vele, miért bosszant ez ennyire, de… Továbbra sincs rendjén.

 

- Persze - a válasz suttogva érkezett, és bár nem akartam felnézni, nem bírtam megállni. Yixing ajkain egy kedves mosoly pihent, ahogy a koreaira pillantott, viszont az érintéstől elhúzódott. Nadrágja zsebeibe csúsztatta kezeit, majd óvatosan a vele szemben állóra sandított. - Tudod, hogy én mindig jól  vagyok.

 

- Félek, hogy ezek csak szavak. Túl sokat törődsz másokkal, magaddal pedig keveset - frusztráltan billent hátra a fejem és engedtem ki egy ingerült sóhajt. A  társalgás túlontúl belsőségesnek érződött ráadásul  őszintén szólva, nem is értettem. 

 

Mikor legelőször bukkant fel Joonmyun, ott kint az esőben, a szökőkútnál, úgy tűnt Yixing és ő nincsenek jóban. Sőt! Persze akkor sem volt egyértelmű, milyen viszony van közöttük, az idősebb kimért volt, ellenben érzelmes a másikkal, Yixing ennek dacára ijedtnek, illetve dühösnek mutatkozott. Várjunk csak! Az eltűnt víz a poharamban. A hirtelen jött, aztán elállt eső. Ennek a Joonmyun srácnak vízzel kapcsolatos képessége van!

 

Morcosan vizslattam az egymás pillantásában elmerült párost és agyamban lassan körvonalazódni látszódott, az a bizonyos viszony. Röhejes, lehet tényleg jó szavakat használtam rájuk. Páros és viszony.

 

- Khm… - érdeklődve, ugyanakkor magamban szüntelenül zsörtölődve kukkantottam át lenőtt tincseimen keresztül Minseokra, amikor az megköszörülte a torkát. - Tudom, jelenleg… Más jár a fejedben, Joonmyun, de meg kell vitatnunk, ami… Történt - felhúztam bal szemöldökömet, hiszen már a mondandó is felettébb érdekesen hangzott, nem még a tekintetek, amivel a végén megajándékoztak mind. Miért zavar, hogy nem mondják ki kerekperec, mi van? Eddig másra sem vágytam, minthogy eltűnjek a radarjaikról, most meg…

 

- A szokott helyen, a szokott időben - kíváncsivá tett Joonmyun azonnali reagálása. Ábrázata, akárcsak a többieké, nagyon gondterhes lett, tartásában változás állt be, a fenyegető helyett, inkább… Nos, olyan vezetői lett. Ezt pedig a jelenlévők is megerősítették, mert rögvest bólintottak. Még Sehun is, ami azért roppantul döbbenetes volt. Azt hittem, ő, ha tudomásul is vesz valamit, nem jelez vissza ilyen gyorsan, valamint nyíltan.

 

Összeszorítottam ajkaimat, mihelyst észrevettem, hogy Joonmyun végigsimított Yixing felkarján, illetve egy mosolyt is küldött felé, aztán Minseokra pillantott és az ebédlő ajtaja felé bökött fejével. Elmerengve fürkésztem a két diák egyenruhába bújtatott hátát; még ebből a szögből is érzékelhető volt a heves gesztikuláció, amit a beszélgetés váltott ki. Biztos, az elmúlt pár percről szól a diskurzus, de bármennyire is érdekel a dolog, ennél jobban nem folyhatok bele. Semmi közöm hozzá és nem is akarom, hogy legyen. Nem akarhatom.

 

- Osztálytársak - bambán néztem a hang irányába; Yixing elfoglalta Baekhyun helyét velem szemben és onnan szólt hozzám. - A férfi pedig, Wu Yifan. A matektanár. Úgy hallottam, Baekhyun nem készült órára. Gyanítom, emiatt szeretne vele beszélni. Semmi komoly. 

 

Zavartan nevetett fel, miközben kissé megborzolta a tarkóján a hajat, majd az asztalra fektette tagjait. Nyugtalanul tördelte ujjait, aminek hatására nemigen hittem el azt az utolsó két szót és ezt ő is érzékelte, ugyanis hamar a fa alá rejtette őket. Hazudott nekem. Bevallom, rosszul esett. Bár ő sem válaszolt mindig a felé intézett kérdéseimre, viszont, ha igen, tudtam, igazat mondott.

 

- Az az én hibám - jelentettem ki halkan. - Nekem segített. Kölcsönadta a cuccait, rendbe kell hoznom - kapkodva felálltam és már indultam is volna megkeresni a tanár irodáját, azonban Sehun elkapta a karom és visszarántott a székre. 

 

- Megoldja, nincs szüksége segítségre - a legfiatalabb csöndes baritonja ismét érzelemmentesen csendült fel, noha szemei aggódva csillogtak szemüvege mögött. Egyszerűen képtelen vagyok kibogozni, milyen kapcsolat van közöttük. Mintha nem jönnének ki egymással, ám közben mégis olyan szoros lenne a kötelékük, mint soha másoknak.

 

Finoman lefejtettem magamról Sehun jobbját, majd egy lemondó sóhaj után a kínaira sandítottam. Némán ült előttem és elmélázva leste a tanulók sokaságát. Amint Chanyeol is elhagyta a helyiségét, újfent megtelt hangzavarral a tér, már sehol sem volt az izgatott, suttogó diáksereg, mindenki a maga dolgával törődött. Remélem, ilyen láthatatlan maradok a nap további részére. Elég volt a bámulásokból mára.

 

- Egyébként - ahogy Sehun közömbös hangja felcsendült, egyszerre fordultunk felé, aztán együtt is vörösödtünk el, mikor a fiú folytatta. - Miért viseled Yixing ruháit? Nála aludtál? - Édes istenem, ez komoly?

 

Vihar után szivárvány [LayChen] 27. Fejezet

Sziasztok ^^ Meghoztam a következő LayChen fejezetet, amiben Jongdae csak eltölti azt az ebédet a furcsa társaság tagjaival. Már nagyon vártam, hogy ezt a részt írhassam, s feltegyem, remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^

27. Fejezet

Lassan, megfontoltan lépkedtem az Akadémia ebédlőjének kövein, tekintetem, illetve agyam igyekezett mindent kizárni, ám testem azért elárult; a kezeimben szorongatott tálca remegett, ujjaim elfehéredtek az erős fogástól. Matek után a különös társaság egyik tagja sem jött oda hozzám, sőt az órák után sem, még Baekhyun sem a könyvéért. Szóval momentán rettegtem, betalálnak-e valamivel.

 

Halk sóhaj szakadt fel belőlem, fejem önkéntelenül kissé felfelé billent, mire összevontam szemeimet, a helyiség intenzív fénye bántotta őket. Világfájdalmas ábrázattal sandítottam jobbra; egy éppen ebédelő csapat fülsértően felröhögött. Őszintén szólva, semmi energiám nem volt ilyen közegben lenni, nyugalomra, csöndre vágytam, azonban ennem muszáj volt. Mikor is jártam erre utoljára? Reggelizni tuti nem voltam.

 

Megszaporáztam lépteimet, rendületlenül haladtam ahhoz a félreeső asztalhoz, ahová eddig is mindig leültem, viszont keresztülhúzták terveimet. A vállaimat körülölelő határozott, ugyanakkor gyengéd kar egy másik irányba kezdett terelni. Pilláim megrebbentek, amint orromat megcsapta Yixing semmivel sem összetéveszthető illata, majd megpillantottam őt magát is. Mondjuk, jelenleg magamon viselem az illatát, úgyhogy... Miket beszélek? Jézusom…

 

Morogva veselkedtem neki, hogy visszatérjek eredeti útvonalamhoz, de a kínai szívós volt, magabiztosan sétált velem ahhoz az asztalhoz. Ami az övék. Nyílt a szám, bár bevallom, nem tudtam, mit akartam hozzávágni, ám inkább néma maradtam. Az étkezde alapzaja elhalt, ahogy a fiú megindult velem. Orcáim vörösödni kezdtek zavaromban és ismét megpróbáltam szabadulni, holott egy részem már sejtette, ez vesztett ügy. Én tényleg azt hittem, Yixing türelmesen megvárja, hogy én üljek le hozzá, ha szeretnék.

 

Csalódottan lestem át pillantásomat takaró tincsek között a fiatalra, mire a barna szempárban megbánás villant, s közben a markolás enyhült, végül tagja lecsúszott rólam. Szótlanul meredtünk egymásra, érzékeltem a diákok kíváncsi tekintetét is, viszont ennek - kivételesen - nem kerítettem nagy feneket. Yixing hirtelen mozdult, tüdőmben bennrekedt a levegő, mert tenyerét puhán a hátamra simította, majd lágyan megtolt arra, amerre eredetileg is terveztem menni.

 

Nyeltem egyet, íriszeim a tányéromra tévedtek, aztán vettem egy mély lélegzetet és sehova se nézve meglódultam az asztal felé. Összeszorítottam fogaimat, amint füleimet megcsapták a pusmogások, ennek ellenére igyekeztem higgadtan viselkedni, továbbá nem foglalkozni vele. Csak enni jöttem, villámgyorsan bedobom és már itt sem vagyok. Tíz perc nyugalmat óhajtottam semmi többet.

 

- Úgy látom, Yixing szeretne veled ebédelni - szinte éreztem, ahogy a lelkem egy darabja távozik a testemből. Fokozatosan pásztáztam végig Minseok alakját a lábaitól kezdve a fejéig, csakhogy minél később kelljen belenéznem a szemeibe. Ez komoly? Tíz rohadt percet kértem!

 

A hűvös, mindazonáltal ezúttal nem félelmet keltő szempár elgondolkodva méregetett, azután egy hatalmas vigyorral megragadott és mondhatni elvonszolt az asztalukhoz. Köpni nyelni sem tudtam, pislogni is elfelejtettem, csak akkor eszméltem fel, mikor letette helyettem markom tartalmát a fehérre mázolt fára, engem pedig lenyomott arra a székre, ami Baekhyunéval átellenben volt. Egy életre megjegyeztem, melyik az övé.

 

- Minseok! - Yixing baritonja figyelmeztetően, illetve élesen hasított a suttogásokkal teli helyiségbe, s jóllehet nem szerény személyem ellen irányult a hanghordozás, mégis én voltam az, aki összerándult. Viszolyogva bámultam magam elé, szívem kihagyott legalább egy dobbanást, de lehet többet is; a koreai leült mellém az asztalfőre. Ha nem hányom ki a semmit, már nyert ügyem van.

 

Ölemben pihenő kezeim először ökölbe szorultak, majd belemarkoltak a szürke nadrág finom anyagába. Nem akartam mutatni, mit váltott ki belőlem a srác, ugyan biztos voltam benne, látta rajtam. Legalább valamennyire rejteni szándékoztam a dolgot, így sietve zsebre próbáltam tenni tagjaimat, ám Yixing váratlanul rákulcsolta a jobbját a balomra. Belsőmben azonnal békesség áradt szét, s ezúttal eszem ágában sem volt felróni neki, mit művel. Már megint megmentett.

 

- Na de Yixing! Ország-világ előtt? - Minseok felkuncogott és megrázta fejét, miközben íriszeiben huncut fény csillant. - Persze engem nem zavar, sőt! Szívem repes, hogy végre nyilvánosan is felvállalod - frusztráltan kaptam pillantásom az említett felé és igyekeztem rájönni, ezt mire érti a legidősebb; arra, hogy itt és most használta a kínai a képességét, vagy arra, hogy… Megfogta a kezem.

 

Elpirultam, illetve megkíséreltem kiszabadítani magam, de nem sikerült, Yixing erősen fogott. Néhány másodperc múlva fel is adtam, mert szörnyen furcsán nézett ki az egész kívülről, s csak ültem csöndben, valamint reménykedtem benne, hogy megnyílik alattam a föld. Vagy becsap egy meteor és senkit nem fog érdekelni, mi zajlik éppen hármunk között. Teszem azt, végül is én is csinálhatnék valamit. Istenem, teljesen elment az eszem! Mégis mit gondolok?

 

Van az a szituáció, amikor az ember azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet. Aztán lesz. Nos, ez nálam mióta Zhang Yimin felbukkant az árvaházban, az életemben, hatványozottan jellemző. Reméltem, hogy Yuta és Jin után nem fogok rosszabb alakokkal találkozni, erre belefutottam Chanyeolba meg Baekhyunba. Bár utóbbival nem tudom, hányadán állok. Na meg Minseok… Inkább hagyjuk is.

 

Félig szerintem már ájult voltam, mikor felcsendült Baekhyun botjának ritmusos kopogása, aztán szemem sarkában már láttam is őt, illetve Chanyeolt kedélyesen sétálni az irányunkba, végül az előttem lévő szék kihúzódott a helyéről, hogy tulajdonosa elfoglalja azt. Nem bírom. Ez nem velem történik. Képtelenség, hogy én ezekkel egy asztalnál üljek most.

 

A csuklómat gyengéden tartó kéz egyszeriben csak lágyan végigsimított száraz bőrömön, mire tekintetem rögvest belefúrtam gazdája gyönyörű szempárjába, a külvilág pedig megszűnt létezni számomra. Yixingnek szépséges sötétbarna íriszei voltak, ámbár pillanatnyilag az ebédlő lámpái alatt világosbarnának tűntek. Ennek ellenére továbbra is káprázatosnak véltem őket. Nincs ez így rendjén.

 

- Khm, Jongdae… - Baekhyun halk, óvatos, talán már-már félő hangja visszarántott a valóságba. Figyelmem rögtön az övé lett, ugyan egy részem még mindig a mellettem ücsörgőre koncentrált, pontosabban mondva, az ujjakra, amik puhán simogatták csuklóm belső oldalát. - Sa-Sajnálom, ami… Ne haragudj! - Döbbenetemen túl hamar harag gyúlt bennem; egyrészt, mert velem éppenséggel ő nem csinált semmit, így tőlem nem neki kéne bocsánatot kérnie, hanem a jobbomon ülőnek. Másrészt… Yuta miatt. Tudja egyáltalán, mit tett vele?

 

A düh, amilyen gyorsan jött, úgy távozott is, alighanem Yixing miatt. Szóvá akartam tenni, de - miután a fiú megrázta a fejét - nem tettem. Nem kívánta megzavarni az amúgy is eléggé képlékeny harmóniát. Mondjuk, amilyen szerencsém van, pillanatok kérdése is tovatűnik.

 

- Lépjünk tovább - suttogtam csendesen, miközben lenéztem ebédemre. - Ami megtörtént, megtörtént - a szavak fájtak, hiszen… Nem szeretnék tovább lépni. Legszívesebben igazságot követeltem volna azok után, ami Yutával tett.

 

Felpillantottam Baekhyunra, ám hatalmas napszemüvege miatt, nem bírtam megítélni, vajon hogyan is fest. Hogy néz rám. Ajkai apró, hálás mosolyba görbültek, így ennyivel beljebb voltam, mégis úgy gondoltam, a szemeiből többet lettem volna képes kiolvasni. Valódiságot.

 

Pillantásom a mellette terpeszkedőre siklott, mikor az egy energikus mozdulattal magához rántotta a vak srác tálcáját és fürgén nekiállt feldarabolni a húst. Az élénkvörös haj majdhogynem már rózsaszínnek hatott ebben a fényben, a nyakán lezseren átdobott, fekete nyakkendő lecsúszott helyéről, azonban Baekhyun egy tizedmásodperc alatt megigazította. Nem foglalkozom vele. Tudom, hogy… Valahogy lát. Istenem, ez nagyon bizarr…

 

Megadóan hunytam le pilláimat, ahogy Chanyeol és Minseok is enni kezdett és már nyúltam én is az evőeszközökért, csakhogy akkor leesett; Yixing nem hozott magának semmit. Zavartan rágcsáltam szám szélét, majd egy szinte hangtalan sóhaj után, nekiveselkedtem, hogy elmenjek neki valamiért, addig is szabadulva ebből az abszurd helyzetből, de akkor egy leheletnyi érintést érzékeltem vállamon. Komolyan lehet még ennél is röhejesebb ez a kajálás?

 

- Ma nem felhő illatod van - a mondat, továbbá a tárgyilagos, érzelemmentes hang bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Sehun feje feltűnt arcom jobb oldalán, ahogy behajolt a személyes aurámba, aztán újfent vett egy mély lélegzetet. - Ma tisztaság illatod van - Mi a halál? Olyan szag létezik? Mégis miről beszél ez? Tisztítószer szagom van, vagy mi?

 

Nagyon lassan fordultam kissé oldalra, szigorúan annyira, hogy még pont ne érintkezzenek orcáink és nem titkolt iszonnyal vizslattam a hófehér ábrázatot. Minseok visszafogottan - szerencsére - felvihogott, közben szórakozottan összekapcsolta egy pillanatra íriszeinket. Furcsa képességek ide vagy oda, ezek amúgy se normálisak!

 

- Úgy érti, Yixing illatod van - elvörösödve kaptam tekintetem Baekhyun felé, miután kiejtette a szavakat, majd a balomon, eddig némán ülőre sandítottam. Yixing elmélázva bámulta Chanyeol tányérját, hüvelykujja azóta is bőrömet simogatta megállás nélkül. - Sehun szerint Yixingnek… Tisztaság és… Jóság illata van - Jézusom… Minseoknak milyen lehet akkor? Halál? Romlás?

 

A társaság egyetlen kínaija váratlanul rám kapta pillantását és elmosolyodott, mire talán még jobban elpirultam. Minden előzmény nélkül Sehun ellépett tőlem és éreztem, amint megkönnyebbülök, ugyan fellélegzésem nem tartott sokáig; hirtelen átölelt hátulról, homlokát hajamba fúrta. Tüdőmben bennrekedt az oxigén, először a cselekedet miatt, utána a tarkómon tapasztalt fagyos érintés miatt. 

 

A dermesztő érzés nem jó emlékeket ébresztett bennem, így sebesen elrántottam a testem a fiútól, kezem pedig Yixingtől. Félig lecsúsztam a székről, s zihálva lestem át tincseimen a fiatalabbra, ám rövidesen realizáltam ijedelmem okát. Sehunnál varázslatosan csillogott egy, a többiekéhez hasonló, különleges gyűrű, bár ezúttal egy ezüstláncon, a nyakában. Valahol már sejtem, miért, de ez akkor is tiszta szektának tűnik így…

 

- Hozok valamit Sehunnak és magamnak, addig… Kérlek, viselkedjetek! - aggódva kémleltem Yixing alakját, miközben egyre távolodott tőlünk. Sajnos nem voltam benne biztos, hogy tartani fogjuk magunkat ehhez. Mármint én nem kerestem a bajt, az talált meg engem. Az ő személyükben.

 

Bevallom, meglepődtem, a díszes kis társaság nemcsak, hogy nem művelt semmit, még csak megjegyzést sem tett. Hallgatagon fogyasztották el az ételt, ugyanakkor észleltem egyfajta idegességet közöttük, amit addig, míg Yixing itt volt, nem éltem át. Esetleg őket is ő nyugtatta meg? 

 

Minseok feltűnően sokszor ivott a poharából, holott szerintem már rég el kellett volna fogynia, Chanyeol mutatóujja izgatottan dobolt a fán. Baekhyun többször is feljebb tolta a szemüvegét, pedig kizárt, hogy erre szüksége volt. Egyedül Sehunon nem látszódott semmi, csak meredt maga elé. Yixing helyén.

 

Az Akadémián eltöltött napjaim megmentője rövid időn belül visszatért, s egyetlen szó nélkül lehelyezte a legfiatalabb elé a jól megpakolt tálcát, nem mondott semmit arra, hogy elfoglalták a helyét. Lesütöttem szemeimet, mert engem igenis zavart a dolog, viszont jobbnak láttam, erre sem reagálni és inkább úgy döntöttem, követem Minseok példáját, úgyhogy ittam. Vagyis próbáltam.

 

Összevont szemöldökkel pásztáztam poharam alját; egy csepp víz sem volt benne, noha szilárd meggyőződésem volt arról, hogy megtöltöttem és még csak nem is kortyoltam belőle. Beletörődve sóhajtottam fel, nem szerettem volna vitába, vagy annál is rosszabba keveredni, de tudni akartam, ezt most miért kellett. Meg egyáltalán ez melyik volt? Minseok csinál dolgokat a vízzel, nem? Remek… Ez jó lesz…

 

Gondolataim szereplője felé fordultam, azonban torkomon akadt már az első szó is, mikor két tenyér simult vállaimra. Megviselten szuggeráltam üres tányéromat, megszámoltam minden egyes aprócska morzsát, ami rajta maradt, csakhogy tuti ne boruljak ki. Mégis ki az isten lehet az még? Jongin?

 

Elgyötörten hunytam le egy tizedmásodpercre pilláimat, majd összeszedtem magam és nekirugaszkodtam, hogy megnézzem, ki az, ám ahogy felpillantottam, csak rémült tekinteteket láttam, amik mögém meredtek. Egyik sem érdekelt, egyedül Yixing elsápadt alakja Chanyeol mellett. A gyönyörűséges szempár holtra váltan, pislogás nélkül bámulta az illetőt. Ha ezek mind félnek attól, aki mögöttem van, én halott vagyok.

 

- Ugye nem keresitek ismét a bajt a reggeli, hmm… Események után, fiúk? - agyam szélsebesen dolgozta fel és azonosította be a szituáció ellenére lágy, kedves baritont. A fiú az esernyővel. Akin nem fogott az eső. Akitől Yixing… Tartott. Tart. Még mindig tart.

 

Meg szándékoztam fordulni, vagy felállni, akármi, de megakadályoztak benne, pontosabban mondva, elterelték a figyelmemet; az ebédlő váratlanul felbolydult, heves suttogások, széktologatások kezdődtek. Értetlenül kutattam a kiváltó ok után, és csakhamar megleltem; egy öltönyös férfi sétált befelé a helyiségbe céltudatosan. Felénk. Hova máshova… Na, most vajon ki és mibe keveredett? Bár ezekből én bármit kinézek…