Vihar után szivárvány [LayChen] 28. Fejezet

Sziasztok ^^ Meghoztam a következő LayChen fejezetet. A hét elején szerettem volna, de sajnos nem volt időm átnézni és feltölteni, így erre a hétvégére csúszott. Jongdae ezúttal bővíti a tudását egy-két dologgal kapcsolatban a különös kis társaság kapcsán, illetve kiderül, ki volt az előző rész végén megjelent alak. Bár nem sok lehetőség maradt, már csak ketten nem bukkantak fel :D Kellemes olvasást a részhez, remélem, tetszeni fog Nektek ^^

 

28.Fejezet

 

Az Akadémia ebédlője számomra eddig nem tapasztalt izgalommal telt meg, és ahogy az egyszeriben csak felbukkant férfi közeledett a díszes bagázs asztalához, egyre lelkesebb lett mindenki. És hangosabb. A suttogásoknak már nyoma sem volt, simán ki tudtam volna venni, ki mit mond, ha odafigyeltem volna, azonban képtelen voltam. 

 

Az összes érzékszervem a gyorsan emellett határozottan közeledő alakra koncentrált. A festett, szőke hajkorona a sebes tempó ellenére is úgy tűnt, meg se moccant, a barna szempár dühösen villant, hol az egyik, hol a másik társamra, egyedül a mögöttem álló illetőt fürkészte máshogy. Nehezemre esett volna körülírni miképpen, de volt valami megmagyarázhatatlan a sötét szemekben, miközben őt nézték. Hát ez csodás… Úgy érzem, megint valami röhejes szituációba fogok kerülni…

 

Elgyötörten hunytam le pilláimat, miután tekintetem végigmérte a drága, fekete öltönyt, illetve a részemről valószínűleg kimondhatatlan márkájú cipőt. Nem is értem, minek veszem ezeket még észre. Itt ez a megszokott.

 

A vállamon pihenő kezek váratlanul erősen belém martak, mire halk nyögés csúszott ki a számon, ám ez láthatóan senkit nem érdekelt, az időközben megérkező személyen kívül. A magas, szörnyen magas, kínai férfi lazán állt meg a kis csapatunk előtt, majd hetykén zsebre csúsztatta tagjait. Mégis milyen “csapatunk”? Elment az eszem? Nincs semmilyen “mi”!

 

- Joonmyun, kérlek, engedd el az új barátunk vállát, nehogy a végén még… Baleset történjen. Itt. Azt senki sem akarja, nem igaz? - a fiatal karjai azonnal lehullottak rólam, bőven a mondat befejezése előtt, ami azért kissé… Aggasztó volt. Szóval Joonmyun. - Mr. Kim Jongdae, ha nem tévedek.

 

Hirtelen siklottak rám íriszei, s bár mindig igyekeztem megadni az idősebbeknek a tiszteletet, ezúttal ez elmaradt; nem álltam fel, csupán egy bólintásra futotta. Lábaim nem engedelmeskedtek, féltem. Mikor az előbb megjelent Joonmyun, úgy érzékeltem, ő az, akitől mind ódzkodik, ellenben most… Ki az isten ez, hogy Joonmyun is így tart tőle? Csodálom, hogy a többiek ez idáig nem iszkoltak el…

 

- Baekhyun, szeretnék veled beszélni az órán történtekről - barátságosan veregette meg az említett felkarját, és ugyan senki nem mozdult eme cselekedetére, a légkör ijesztően hamar megfagyott. Vagyis… Felforrósodott. Zavartan sandítottam először Yixingre, elvégre talán tőle kaptam volna választ rögvest, viszont ő Chanyeolt kémlelte igencsak nyugtalanul. Ahogy mindenki.

 

Feszülten igazítottam meg nyakkendőmet, holott nem is volt rá szükség, majd bosszúsan töröltem le a homlokomon megjelenő aprócska izzadtságcseppeket, végül megpróbáltam hangtalanul kicsusszanni a székből, amíg mindenki a másik oldalra meredt. Nem sikerült.

 

Sehun hosszú, vékony ujjai remegve kulcsolódtak csuklóm köré, és noha az ábrázatáról továbbra sem tudtam semmit sem leolvasni, biztos voltam benne, hogy retteg. Filmbe illő lassúsággal fordult a feje felém, aztán közelebb hajolt, egészen a fülemig, s belesuttogott. Bár ne tette volna!

 

- Halál - lehelte csendesen. - Halál szaga van - az agyam abban a pillanatban teljesen leállt, nem érdekelt, ezt innen hogyan állapította meg, sőt úgy általánosságban az egész… Képessége. Tuti összefügg a kettő, de teszek rá. El kell tűnnöm ezektől minél előbb. 

 

Tervemből nem lett semmi, túl sok minden történt egyszerre; Chanyeol az asztalra csapott, mire Minseok azon nyomban felpattant és védekezően lépett Baekhyun mellé, akárcsak Yixing. Joonmyun ismét visszahelyezte rám karjait, azonban úgy éreztem - kivételesen -, ezt ő is óvó szándékkal csinálta, Sehun pedig előrébb dőlt, s egyik kezét fenyegetően a fára rakta. Ez hihetetlen, lottóznom kéne, tényleg megint valami képtelen szituba kerültem…

 

A helyiség villámgyorsan némaságba borult; egy egészen kicsi beszédfoszlány sem ütötte meg füleimet, még egy tányér, vagy evőeszköz csörömpölés sem. A rémület fokozatosan kúszott egyre feljebb gerincem mentén és szerintem nem csak én voltam ezzel így. Még a diákok is aggódtak. 

 

A legfurcsább valamint a legrémisztőbb az egészben az volt, hogy nem az új alak miatt viselkedett így a különös társaság, hanem… Chanyeol miatt. Nagyot nyelve pillantottam az elkomorult szempárba, mondhatni lángolt a tekintete. Az asztalon felejtett kezei ökölbe szorultak, s hajszálerek hálózata bontakozott ki, olyan erővel nyomorgatta tagjait. 

 

Orromat égett szag csapta meg, majd szemeim elkerekedtek, amint észrevettem a tenyerei alól lomhán gomolyogni egy-egy apró füstfelhőt. Szóval tűz. Nos, már értem, miért nem jövünk ki egy fikarcnyit sem. Ha ő maga is olyan, mint a képessége, akkor vele a legtöbb embernek nehéz lehet.

 

- Chanyeol… - Baekhyun hangja gyengének érződött, ám mégis volt benne valami, amitől sütött belőle az erő. Egyenes háttal ült, jobbját figyelmeztetően simította a fiú kézfejére, aztán kitolta a széket és a férfi felé fordult. - Természetesen, tanár úr.

 

Íriszeim meglepődve mustrálták végig a megszólítottat, ezzel a tudással némileg más szemekkel néztem rá, noha még így is képtelen voltam felidézni, melyik órámat tartja ő. Elismerem, kihagytam egyet, kettőt - valószínűleg többet is -, de még a folyosóról sem rémlett. Vagy bárhonnan. Csak látnom kellett valamikor valahol!

 

Elgondolkozva bámultam a két személy után, miközben idegesen rágcsáltam alsó ajkam. Baekhyun ezúttal nem használta a botját, a tanár átkarolta a vállát és úgy irányította őt, bár azok után, amiket megtudtam a srácról, gondolom erre amúgy nem volt szüksége. Ahogy haladtak, a tanulók újfent sugdolózni kezdtek, illetve úgy vizslatták őket, mintha egy másik bolygóról jöttek volna. Mondjuk, ki tudja, lehet.

 

- A francba már! - Chanyeol dühösen próbált meg rávágni az asztalra, azonban Yixing megállította. A kínai keze hangosan koppan a fán, mert a lendülő ököl alá tette azt. Arcom megrándult, ugyanakkor igyekeztem nem foglalkozni vele, holott legszívesebben megráncigáltam volna a vöröset, amiért ilyenre késztette a fiút. - Hagyj már, Yixing! Tudom, mit szándékozol elérni, de erre most nem vagyok vevő!

 

Összevontam szemöldökömet és kész voltam tényleg odamenni, mikor a magas gyerek félreütötte Yixing karját, ám megelőztek. Joonmyun egy szempillantás alatt termett kettejük között és jéghideg tekintete azonnal Chanyeolba fojtott minden további szót, s cselekedetet. Hmm, érdekes.

 

Hosszasan méregették egymást, azon sem csodálkoztam volna, ha éppen a dominanciáért vívtak volna szótlan párbajt, mindazonáltal akármi is zajlott le közöttük, Joonmyun került ki győztesen. A colos idegbeteg módjára viharzott ki az ebédlőből és, aki az útjába került… Nos, az megbánta, az biztos. Nem értem, mire fel ez a viselkedés, nem hiszem, hogy Baekhyun valóban védelemre szorulna, erősebb ő annál.

 

- Jól vagy, Yixing? - Joonmyun baritonja döbbenetesen lágy volt, s közben a kínai felé fordult. A dermesztő szempárnak pedig nyoma sem maradt, melegen kémlelte a másikat. Zavartan lestem oldalra, nem vágytam látni ezt a jelenetet, mégis pont elkaptam, amint gyengéden hozzáér a fiatalabb karjához. Lehunytam pilláimat, megkíséreltem rögtön elfelejteni a látottakat, jóllehet tudtam, egy életre belém égtek. Tisztában vagyok vele, miért bosszant ez ennyire, de… Továbbra sincs rendjén.

 

- Persze - a válasz suttogva érkezett, és bár nem akartam felnézni, nem bírtam megállni. Yixing ajkain egy kedves mosoly pihent, ahogy a koreaira pillantott, viszont az érintéstől elhúzódott. Nadrágja zsebeibe csúsztatta kezeit, majd óvatosan a vele szemben állóra sandított. - Tudod, hogy én mindig jól  vagyok.

 

- Félek, hogy ezek csak szavak. Túl sokat törődsz másokkal, magaddal pedig keveset - frusztráltan billent hátra a fejem és engedtem ki egy ingerült sóhajt. A  társalgás túlontúl belsőségesnek érződött ráadásul  őszintén szólva, nem is értettem. 

 

Mikor legelőször bukkant fel Joonmyun, ott kint az esőben, a szökőkútnál, úgy tűnt Yixing és ő nincsenek jóban. Sőt! Persze akkor sem volt egyértelmű, milyen viszony van közöttük, az idősebb kimért volt, ellenben érzelmes a másikkal, Yixing ennek dacára ijedtnek, illetve dühösnek mutatkozott. Várjunk csak! Az eltűnt víz a poharamban. A hirtelen jött, aztán elállt eső. Ennek a Joonmyun srácnak vízzel kapcsolatos képessége van!

 

Morcosan vizslattam az egymás pillantásában elmerült párost és agyamban lassan körvonalazódni látszódott, az a bizonyos viszony. Röhejes, lehet tényleg jó szavakat használtam rájuk. Páros és viszony.

 

- Khm… - érdeklődve, ugyanakkor magamban szüntelenül zsörtölődve kukkantottam át lenőtt tincseimen keresztül Minseokra, amikor az megköszörülte a torkát. - Tudom, jelenleg… Más jár a fejedben, Joonmyun, de meg kell vitatnunk, ami… Történt - felhúztam bal szemöldökömet, hiszen már a mondandó is felettébb érdekesen hangzott, nem még a tekintetek, amivel a végén megajándékoztak mind. Miért zavar, hogy nem mondják ki kerekperec, mi van? Eddig másra sem vágytam, minthogy eltűnjek a radarjaikról, most meg…

 

- A szokott helyen, a szokott időben - kíváncsivá tett Joonmyun azonnali reagálása. Ábrázata, akárcsak a többieké, nagyon gondterhes lett, tartásában változás állt be, a fenyegető helyett, inkább… Nos, olyan vezetői lett. Ezt pedig a jelenlévők is megerősítették, mert rögvest bólintottak. Még Sehun is, ami azért roppantul döbbenetes volt. Azt hittem, ő, ha tudomásul is vesz valamit, nem jelez vissza ilyen gyorsan, valamint nyíltan.

 

Összeszorítottam ajkaimat, mihelyst észrevettem, hogy Joonmyun végigsimított Yixing felkarján, illetve egy mosolyt is küldött felé, aztán Minseokra pillantott és az ebédlő ajtaja felé bökött fejével. Elmerengve fürkésztem a két diák egyenruhába bújtatott hátát; még ebből a szögből is érzékelhető volt a heves gesztikuláció, amit a beszélgetés váltott ki. Biztos, az elmúlt pár percről szól a diskurzus, de bármennyire is érdekel a dolog, ennél jobban nem folyhatok bele. Semmi közöm hozzá és nem is akarom, hogy legyen. Nem akarhatom.

 

- Osztálytársak - bambán néztem a hang irányába; Yixing elfoglalta Baekhyun helyét velem szemben és onnan szólt hozzám. - A férfi pedig, Wu Yifan. A matektanár. Úgy hallottam, Baekhyun nem készült órára. Gyanítom, emiatt szeretne vele beszélni. Semmi komoly. 

 

Zavartan nevetett fel, miközben kissé megborzolta a tarkóján a hajat, majd az asztalra fektette tagjait. Nyugtalanul tördelte ujjait, aminek hatására nemigen hittem el azt az utolsó két szót és ezt ő is érzékelte, ugyanis hamar a fa alá rejtette őket. Hazudott nekem. Bevallom, rosszul esett. Bár ő sem válaszolt mindig a felé intézett kérdéseimre, viszont, ha igen, tudtam, igazat mondott.

 

- Az az én hibám - jelentettem ki halkan. - Nekem segített. Kölcsönadta a cuccait, rendbe kell hoznom - kapkodva felálltam és már indultam is volna megkeresni a tanár irodáját, azonban Sehun elkapta a karom és visszarántott a székre. 

 

- Megoldja, nincs szüksége segítségre - a legfiatalabb csöndes baritonja ismét érzelemmentesen csendült fel, noha szemei aggódva csillogtak szemüvege mögött. Egyszerűen képtelen vagyok kibogozni, milyen kapcsolat van közöttük. Mintha nem jönnének ki egymással, ám közben mégis olyan szoros lenne a kötelékük, mint soha másoknak.

 

Finoman lefejtettem magamról Sehun jobbját, majd egy lemondó sóhaj után a kínaira sandítottam. Némán ült előttem és elmélázva leste a tanulók sokaságát. Amint Chanyeol is elhagyta a helyiségét, újfent megtelt hangzavarral a tér, már sehol sem volt az izgatott, suttogó diáksereg, mindenki a maga dolgával törődött. Remélem, ilyen láthatatlan maradok a nap további részére. Elég volt a bámulásokból mára.

 

- Egyébként - ahogy Sehun közömbös hangja felcsendült, egyszerre fordultunk felé, aztán együtt is vörösödtünk el, mikor a fiú folytatta. - Miért viseled Yixing ruháit? Nála aludtál? - Édes istenem, ez komoly?