Sziasztok ^^ Meghoztam a következő LayChen fejezetet, amiben Jongdae csak eltölti azt az ebédet a furcsa társaság tagjaival. Már nagyon vártam, hogy ezt a részt írhassam, s feltegyem, remélem, tetszeni fog Nektek, kellemes olvasást hozzá ^^
27. Fejezet
Lassan, megfontoltan
lépkedtem az Akadémia ebédlőjének kövein, tekintetem, illetve agyam igyekezett
mindent kizárni, ám testem azért elárult; a kezeimben szorongatott tálca
remegett, ujjaim elfehéredtek az erős fogástól. Matek után a különös társaság
egyik tagja sem jött oda hozzám, sőt az órák után sem, még Baekhyun sem a könyvéért.
Szóval momentán rettegtem, betalálnak-e valamivel.
Halk sóhaj szakadt fel
belőlem, fejem önkéntelenül kissé felfelé billent, mire összevontam szemeimet,
a helyiség intenzív fénye bántotta őket. Világfájdalmas ábrázattal sandítottam
jobbra; egy éppen ebédelő csapat fülsértően felröhögött. Őszintén szólva, semmi
energiám nem volt ilyen közegben lenni, nyugalomra, csöndre vágytam, azonban
ennem muszáj volt. Mikor is jártam erre utoljára? Reggelizni tuti nem voltam.
Megszaporáztam
lépteimet, rendületlenül haladtam ahhoz a félreeső asztalhoz, ahová eddig is
mindig leültem, viszont keresztülhúzták terveimet. A vállaimat körülölelő
határozott, ugyanakkor gyengéd kar egy másik irányba kezdett terelni. Pilláim
megrebbentek, amint orromat megcsapta Yixing semmivel sem összetéveszthető
illata, majd megpillantottam őt magát is. Mondjuk, jelenleg magamon viselem az
illatát, úgyhogy... Miket beszélek? Jézusom…
Morogva veselkedtem
neki, hogy visszatérjek eredeti útvonalamhoz, de a kínai szívós volt, magabiztosan
sétált velem ahhoz az asztalhoz. Ami az övék. Nyílt a szám, bár bevallom, nem
tudtam, mit akartam hozzávágni, ám inkább néma maradtam. Az étkezde alapzaja
elhalt, ahogy a fiú megindult velem. Orcáim vörösödni kezdtek zavaromban és
ismét megpróbáltam szabadulni, holott egy részem már sejtette, ez vesztett ügy.
Én tényleg azt hittem, Yixing türelmesen megvárja, hogy én üljek le hozzá, ha
szeretnék.
Csalódottan lestem át
pillantásomat takaró tincsek között a fiatalra, mire a barna szempárban
megbánás villant, s közben a markolás enyhült, végül tagja lecsúszott rólam.
Szótlanul meredtünk egymásra, érzékeltem a diákok kíváncsi tekintetét is,
viszont ennek - kivételesen - nem kerítettem nagy feneket. Yixing hirtelen
mozdult, tüdőmben bennrekedt a levegő, mert tenyerét puhán a hátamra simította,
majd lágyan megtolt arra, amerre eredetileg is terveztem menni.
Nyeltem egyet,
íriszeim a tányéromra tévedtek, aztán vettem egy mély lélegzetet és sehova se
nézve meglódultam az asztal felé. Összeszorítottam fogaimat, amint füleimet
megcsapták a pusmogások, ennek ellenére igyekeztem higgadtan viselkedni,
továbbá nem foglalkozni vele. Csak enni jöttem, villámgyorsan bedobom és már
itt sem vagyok. Tíz perc nyugalmat óhajtottam semmi többet.
- Úgy látom, Yixing
szeretne veled ebédelni - szinte éreztem, ahogy a lelkem egy darabja távozik a
testemből. Fokozatosan pásztáztam végig Minseok alakját a lábaitól kezdve a
fejéig, csakhogy minél később kelljen belenéznem a szemeibe. Ez komoly? Tíz
rohadt percet kértem!
A hűvös, mindazonáltal
ezúttal nem félelmet keltő szempár elgondolkodva méregetett, azután egy
hatalmas vigyorral megragadott és mondhatni elvonszolt az asztalukhoz. Köpni
nyelni sem tudtam, pislogni is elfelejtettem, csak akkor eszméltem fel, mikor
letette helyettem markom tartalmát a fehérre mázolt fára, engem pedig lenyomott
arra a székre, ami Baekhyunéval átellenben volt. Egy életre megjegyeztem,
melyik az övé.
- Minseok! - Yixing
baritonja figyelmeztetően, illetve élesen hasított a suttogásokkal teli
helyiségbe, s jóllehet nem szerény személyem ellen irányult a hanghordozás,
mégis én voltam az, aki összerándult. Viszolyogva bámultam magam elé, szívem
kihagyott legalább egy dobbanást, de lehet többet is; a koreai leült mellém az
asztalfőre. Ha nem hányom ki a semmit, már nyert ügyem van.
Ölemben pihenő kezeim
először ökölbe szorultak, majd belemarkoltak a szürke nadrág finom anyagába.
Nem akartam mutatni, mit váltott ki belőlem a srác, ugyan biztos voltam benne,
látta rajtam. Legalább valamennyire rejteni szándékoztam a dolgot, így sietve
zsebre próbáltam tenni tagjaimat, ám Yixing váratlanul rákulcsolta a jobbját a
balomra. Belsőmben azonnal békesség áradt szét, s ezúttal eszem ágában sem volt
felróni neki, mit művel. Már megint megmentett.
- Na de Yixing!
Ország-világ előtt? - Minseok felkuncogott és megrázta fejét, miközben
íriszeiben huncut fény csillant. - Persze engem nem zavar, sőt! Szívem repes,
hogy végre nyilvánosan is felvállalod - frusztráltan kaptam pillantásom az
említett felé és igyekeztem rájönni, ezt mire érti a legidősebb; arra, hogy itt
és most használta a kínai a képességét, vagy arra, hogy… Megfogta a kezem.
Elpirultam, illetve
megkíséreltem kiszabadítani magam, de nem sikerült, Yixing erősen fogott.
Néhány másodperc múlva fel is adtam, mert szörnyen furcsán nézett ki az egész
kívülről, s csak ültem csöndben, valamint reménykedtem benne, hogy megnyílik
alattam a föld. Vagy becsap egy meteor és senkit nem fog érdekelni, mi zajlik
éppen hármunk között. Teszem azt, végül is én is csinálhatnék valamit. Istenem,
teljesen elment az eszem! Mégis mit gondolok?
Van az a szituáció,
amikor az ember azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet. Aztán lesz. Nos, ez
nálam mióta Zhang Yimin felbukkant az árvaházban, az életemben, hatványozottan
jellemző. Reméltem, hogy Yuta és Jin után nem fogok rosszabb alakokkal
találkozni, erre belefutottam Chanyeolba meg Baekhyunba. Bár utóbbival nem
tudom, hányadán állok. Na meg Minseok… Inkább hagyjuk is.
Félig szerintem már
ájult voltam, mikor felcsendült Baekhyun botjának ritmusos kopogása, aztán
szemem sarkában már láttam is őt, illetve Chanyeolt kedélyesen sétálni az
irányunkba, végül az előttem lévő szék kihúzódott a helyéről, hogy tulajdonosa
elfoglalja azt. Nem bírom. Ez nem velem történik. Képtelenség, hogy én ezekkel
egy asztalnál üljek most.
A csuklómat gyengéden
tartó kéz egyszeriben csak lágyan végigsimított száraz bőrömön, mire tekintetem
rögvest belefúrtam gazdája gyönyörű szempárjába, a külvilág pedig megszűnt
létezni számomra. Yixingnek szépséges sötétbarna íriszei voltak, ámbár
pillanatnyilag az ebédlő lámpái alatt világosbarnának tűntek. Ennek ellenére
továbbra is káprázatosnak véltem őket. Nincs ez így rendjén.
- Khm, Jongdae… -
Baekhyun halk, óvatos, talán már-már félő hangja visszarántott a valóságba.
Figyelmem rögtön az övé lett, ugyan egy részem még mindig a mellettem ücsörgőre
koncentrált, pontosabban mondva, az ujjakra, amik puhán simogatták csuklóm
belső oldalát. - Sa-Sajnálom, ami… Ne haragudj! - Döbbenetemen túl hamar harag
gyúlt bennem; egyrészt, mert velem éppenséggel ő nem csinált semmit, így tőlem
nem neki kéne bocsánatot kérnie, hanem a jobbomon ülőnek. Másrészt… Yuta miatt.
Tudja egyáltalán, mit tett vele?
A düh, amilyen gyorsan
jött, úgy távozott is, alighanem Yixing miatt. Szóvá akartam tenni, de - miután
a fiú megrázta a fejét - nem tettem. Nem kívánta megzavarni az amúgy is eléggé
képlékeny harmóniát. Mondjuk, amilyen szerencsém van, pillanatok kérdése is
tovatűnik.
- Lépjünk tovább -
suttogtam csendesen, miközben lenéztem ebédemre. - Ami megtörtént, megtörtént -
a szavak fájtak, hiszen… Nem szeretnék tovább lépni. Legszívesebben igazságot
követeltem volna azok után, ami Yutával tett.
Felpillantottam
Baekhyunra, ám hatalmas napszemüvege miatt, nem bírtam megítélni, vajon hogyan
is fest. Hogy néz rám. Ajkai apró, hálás mosolyba görbültek, így ennyivel beljebb
voltam, mégis úgy gondoltam, a szemeiből többet lettem volna képes kiolvasni. Valódiságot.
Pillantásom a mellette
terpeszkedőre siklott, mikor az egy energikus mozdulattal magához rántotta a
vak srác tálcáját és fürgén nekiállt feldarabolni a húst. Az élénkvörös haj
majdhogynem már rózsaszínnek hatott ebben a fényben, a nyakán lezseren átdobott,
fekete nyakkendő lecsúszott helyéről, azonban Baekhyun egy tizedmásodperc alatt
megigazította. Nem foglalkozom vele. Tudom, hogy… Valahogy lát. Istenem, ez
nagyon bizarr…
Megadóan hunytam le
pilláimat, ahogy Chanyeol és Minseok is enni kezdett és már nyúltam én is az
evőeszközökért, csakhogy akkor leesett; Yixing nem hozott magának semmit. Zavartan
rágcsáltam szám szélét, majd egy szinte hangtalan sóhaj után, nekiveselkedtem,
hogy elmenjek neki valamiért, addig is szabadulva ebből az abszurd helyzetből,
de akkor egy leheletnyi érintést érzékeltem vállamon. Komolyan lehet még ennél
is röhejesebb ez a kajálás?
- Ma nem felhő illatod
van - a mondat, továbbá a tárgyilagos, érzelemmentes hang bőven elég volt
ahhoz, hogy tudjam, ki áll mögöttem. Sehun feje feltűnt arcom jobb oldalán,
ahogy behajolt a személyes aurámba, aztán újfent vett egy mély lélegzetet. - Ma
tisztaság illatod van - Mi a halál? Olyan szag létezik? Mégis miről beszél ez?
Tisztítószer szagom van, vagy mi?
Nagyon lassan
fordultam kissé oldalra, szigorúan annyira, hogy még pont ne érintkezzenek
orcáink és nem titkolt iszonnyal vizslattam a hófehér ábrázatot. Minseok
visszafogottan - szerencsére - felvihogott, közben szórakozottan összekapcsolta
egy pillanatra íriszeinket. Furcsa képességek ide vagy oda, ezek amúgy se
normálisak!
- Úgy érti, Yixing
illatod van - elvörösödve kaptam tekintetem Baekhyun felé, miután kiejtette a
szavakat, majd a balomon, eddig némán ülőre sandítottam. Yixing elmélázva
bámulta Chanyeol tányérját, hüvelykujja azóta is bőrömet simogatta megállás
nélkül. - Sehun szerint Yixingnek… Tisztaság és… Jóság illata van - Jézusom… Minseoknak
milyen lehet akkor? Halál? Romlás?
A társaság egyetlen
kínaija váratlanul rám kapta pillantását és elmosolyodott, mire talán még
jobban elpirultam. Minden előzmény nélkül Sehun ellépett tőlem és éreztem,
amint megkönnyebbülök, ugyan fellélegzésem nem tartott sokáig; hirtelen átölelt
hátulról, homlokát hajamba fúrta. Tüdőmben bennrekedt az oxigén, először a
cselekedet miatt, utána a tarkómon tapasztalt fagyos érintés miatt.
A dermesztő érzés nem
jó emlékeket ébresztett bennem, így sebesen elrántottam a testem a fiútól,
kezem pedig Yixingtől. Félig lecsúsztam a székről, s zihálva lestem át
tincseimen a fiatalabbra, ám rövidesen realizáltam ijedelmem okát. Sehunnál
varázslatosan csillogott egy, a többiekéhez hasonló, különleges gyűrű, bár
ezúttal egy ezüstláncon, a nyakában. Valahol már sejtem, miért, de ez akkor is
tiszta szektának tűnik így…
- Hozok valamit
Sehunnak és magamnak, addig… Kérlek, viselkedjetek! - aggódva kémleltem Yixing
alakját, miközben egyre távolodott tőlünk. Sajnos nem voltam benne biztos, hogy
tartani fogjuk magunkat ehhez. Mármint én nem kerestem a bajt, az talált meg
engem. Az ő személyükben.
Bevallom, meglepődtem,
a díszes kis társaság nemcsak, hogy nem művelt semmit, még csak megjegyzést sem
tett. Hallgatagon fogyasztották el az ételt, ugyanakkor észleltem egyfajta
idegességet közöttük, amit addig, míg Yixing itt volt, nem éltem át. Esetleg
őket is ő nyugtatta meg?
Minseok feltűnően
sokszor ivott a poharából, holott szerintem már rég el kellett volna fogynia,
Chanyeol mutatóujja izgatottan dobolt a fán. Baekhyun többször is feljebb tolta
a szemüvegét, pedig kizárt, hogy erre szüksége volt. Egyedül Sehunon nem
látszódott semmi, csak meredt maga elé. Yixing helyén.
Az Akadémián eltöltött
napjaim megmentője rövid időn belül visszatért, s egyetlen szó nélkül
lehelyezte a legfiatalabb elé a jól megpakolt tálcát, nem mondott semmit arra,
hogy elfoglalták a helyét. Lesütöttem szemeimet, mert engem igenis zavart a
dolog, viszont jobbnak láttam, erre sem reagálni és inkább úgy döntöttem,
követem Minseok példáját, úgyhogy ittam. Vagyis próbáltam.
Összevont szemöldökkel
pásztáztam poharam alját; egy csepp víz sem volt benne, noha szilárd
meggyőződésem volt arról, hogy megtöltöttem és még csak nem is kortyoltam
belőle. Beletörődve sóhajtottam fel, nem szerettem volna vitába, vagy annál is
rosszabba keveredni, de tudni akartam, ezt most miért kellett. Meg egyáltalán
ez melyik volt? Minseok csinál dolgokat a vízzel, nem? Remek… Ez jó lesz…
Gondolataim szereplője
felé fordultam, azonban torkomon akadt már az első szó is, mikor két tenyér
simult vállaimra. Megviselten szuggeráltam üres tányéromat, megszámoltam minden
egyes aprócska morzsát, ami rajta maradt, csakhogy tuti ne boruljak ki. Mégis
ki az isten lehet az még? Jongin?
Elgyötörten hunytam le
egy tizedmásodpercre pilláimat, majd összeszedtem magam és nekirugaszkodtam,
hogy megnézzem, ki az, ám ahogy felpillantottam, csak rémült tekinteteket
láttam, amik mögém meredtek. Egyik sem érdekelt, egyedül Yixing elsápadt alakja
Chanyeol mellett. A gyönyörűséges szempár holtra váltan, pislogás nélkül
bámulta az illetőt. Ha ezek mind félnek attól, aki mögöttem van, én halott
vagyok.
- Ugye nem keresitek
ismét a bajt a reggeli, hmm… Események után, fiúk? - agyam szélsebesen dolgozta
fel és azonosította be a szituáció ellenére lágy, kedves baritont. A fiú az
esernyővel. Akin nem fogott az eső. Akitől Yixing… Tartott. Tart. Még mindig
tart.
Meg szándékoztam
fordulni, vagy felállni, akármi, de megakadályoztak benne, pontosabban mondva,
elterelték a figyelmemet; az ebédlő váratlanul felbolydult, heves suttogások,
széktologatások kezdődtek. Értetlenül kutattam a kiváltó ok után, és csakhamar
megleltem; egy öltönyös férfi sétált befelé a helyiségbe céltudatosan. Felénk.
Hova máshova… Na, most vajon ki és mibe keveredett? Bár ezekből én bármit kinézek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése