Sziasztok :) Megjöttem a LayChen negyedik
részével. Jongdae kitartóan "segít" Chanyeolnak azzal a bizonyos sráccal kapcsolatban, aminek következményei lesznek. Yixing meg menekül kb. Kellemes olvasást ^^
4. Fejezet
Yixing
A következő órámat nagyon vártam, hiszem gitározhattam
volna, de képtelen voltam kimenni a mosdóból. Remegve, könnyeimet törölgetve,
számra szorított kézzel ültem az egyik fülke padlóján. Miért nem tudok
megszabadulni az emlékektől? Miért kísértenek még itt is? Öt éve volt, már el
kéne felejtenem. Miért nem megy?
Nem tudom meddig maradtam bent, de egy idő után
sikerült feltápászkodnom a földről és a csaphoz lépve megmostam az arcomat,
hogy ne úgy nézzek ki, mint valami zombi. Lassan, szinte félig halott állapotban
vonszoltam magam a kollégium felé, hogy a mai nap többi részét ejtsem. Szép…
Első nap és már a nagy részében bent sem voltam. Gratulálok, Zhang Yixing...
- Hé! HÉ! - tátott szájjal, értetlenül néztem magam
mögé. Egy srác nagy hévvel rohant felém, és ahogy közelebb ért, felismertem. A
fiú a reptérről.
- Reptéri srác! - szólaltunk meg egyszerre, mire ő
elvigyorodott és azonnal magához ölelt. Mi a faszom?! Ez valami egyetemi
szokás, amiről én nem tudok? - El se hiszem, hogy itt vagy! - folytatta
tovább. Totál sokkosan meredtem a vállára, tekintve, hogy kurvára magas volt. Van,
akinek nincs mellette kisebbségi komplexusa?
- Figyu… Ne ölelgess már, ha megkérhetlek!
- Hogy? Ó! Bocsi. Ne haragudj, csak úgy megörültem
neked! El se hittem, hogy téged látlak zenetörin. Mintha csak a Sors lett volna
- éreztem, hogy a jobb szemem alja rángani kezd. Komolyan ő bámult
háromnegyed órán keresztül?
- Most, hogy bebizonyosodott, hogy tényleg én vagyok
az, mennék. Szia.
- M-Mi? De… Most miért vagy ilyen? - visszafordultam
felé és már jönni is akart valami nagyon nem szép a számon mikor megláttam
szomorú tekintetét. Mély levegőt vettem, majd közöltem vele a bajomat.
- Kinevettél.
- He? Én? Mikor?
- Még a reptéren. Nevettél rajtam.
- Nem rajtad nevettem. Édes voltál - mosolyodott el, én
pedig ezzel együtt vörösödtem el. Mi a franc?
Jongdae
Lyukas órámban útra indultam, hogy megtaláljam Krist,
ugyanis véletlenül tudtam, hogy neki is az van. Terveim között szerepelt
egy kellemes is órácska. Vagyis másfél óra, hogy pontos legyek. Nem volt nehéz
meglelnem, a szobájában volt. Egyedül. Vigyorogva ugrottam rá és nagy szemekkel
pislogtam a barna íriszekbe, mire ő is elvigyorodott.
- Nem is mondtad, hogy ugyanakkor van lyukas óránk.
- Kérdezted?
- Tipikus Kim Jongdae - tarkómra csúsztatta kezét
sunyin mosolyogva. Kellemes másfél órácska.
***
- Pofám leszakad. Komolyan megölelted?
- Jézusom - forgatta meg a szemét. - Úgy csináltok
mindketten mintha valami kurva nagy dolog lett volna…
- Az. Chanyeol… Talán még sosem mondták neked, de a
férfiak nem ölelkeznek csak úgy - szemöldökömet összehúzva néztem fel óriás
barátomra. Szerencsétlen…
- Az istenem szerelmére! Csak megörültem neki!
- Akkor se csinálj ilyet! Főleg ne egy tök
ismeretlennel. Mi van, ha titokban sorozatgyilkos és most nézi ki áldozatait?
- Te meg a horrorfilm függőséged…
Elég sokáig elvitatkoztunk még ezen a témán, konkréten
a következő órán is végig, ami azért elég hosszú idő volt. Egyszerűen nincs jó
érzésem a sráccal kapcsolatban és nem tetszik nekem, hogy Chanyeol csak úgy
nekiáll ismerkedni vele. Mi van, ha igazan van és valami nem okés vele?
- A rohadt életbe, szakadj már le a témáról - fakadt
ki végül az óra után és gyors léptekkel elviharzott. Csak próbállak megóvni
Chanyeol, hát ennyire nagy baj ez?
Yixing
Nem tudtam túl tenni magam a srácon. Park Chanyeolon.
Alig beszéltem vele tíz percet és már annyi idő alatt úgy éreztem, hogy ő
annyira lehet vidám, mint én búvalbaszott. Jó érzés volt a közelében lenni, úgy
éreztem, hogy engem is felvillanyoz. Jó lenne egy ilyen barát. Megtudtam
tőle, hogy nem csak évfolyamtársak, de osztálytársak is vagyunk. Legalább lesz
kitől elkérnem azt, amiről lemaradtam.
- Yixing! - érdeklődve néztem oldalra a folyosón és
amint realizáltam ki szólt utánam, elmosolyodtam. - Nagyon sajnálom, ami a
buliban történt - kezdett szabadkozni rögtön Minseok, de lelegyintettem.
- Semmi szükség rá. De… De most már elmondanád miért
viselkedtél így?
- Hogy? Öhm… Van egy srác, aki tetszik. És… Mással
volt. Rosszul esett. Persze nem is tudom mit vártam, már a gólyatábor alatt sem
lehetett szétválasztani őket. Csak… Szóval szarul esett.
- Talán féltékennyé akartad tenni? Velem?
- Mi? - kérdezett vissza döbbenten. - Nem, dehogy. Nem
is ismer téged. Engem se nagyon, szóval… - vont vállat szomorúan.
Sajnáltam szegényt olyan elveszetten nézett maga elé.
Elhatároztam, hogy segítek neki. Mégis csak ő az egyetlen barátom, úgyhogy meg
kell őt becsülnöm és segítő kezet nyújtani, ha szüksége van rá. És most nagyon
is kellett neki, ahogy elnéztem az arcát. Mégis mi van a srácban, hogy
ennyire belesett pusztán attól, hogy látta?
Jongdae
Hogy őszinte legyek sose zavart, ha valakit
megbántottam és nem beszélt velem. De Chanyeol nem ilyen személy volt. Ő
nyilván más kategóriába tartozott, mint mások és ezért kurvára bűntudatom volt.
Anyám, hagynom kellett volna, hogy lökje a rizsát a fiúról és közben
bólogatni, hogy biztos nagyon boldog lesz majd vele. De én hülye helyette
még védem és most meg haragszik. Ez amúgy tényleg az én hibám? Csak
vigyázni próbálok törékeny kis szívére.
- Chanyeol! Az istenit, nyisd ki ezt a rohadt ajtót! -
idegesen üvöltöttem a fának és még bele is rúgtam, mire az végre kitárult, de
nem barátom állt mögötte.
- Öhm… Segíthetek?
- Te mégis ki a fene vagy? - kérdeztem vissza nem túl
kedvesen. Az ismeretlen összevonta a szemöldökét, majd fogta és bemutatott.
- Most mondanám, hogy neked rohadtul nem tanítottak
illemet, de ezek után inkább nem. A haverod nincs itt, nem is volt és amilyen
dühösen viharzott el, gyanítom egy darabig nem is lesz. Viszlát! - és rám vágta
az ajtót.
Dühösen rohantam el a kollégiumi szoba elől, hogy
megkeressem valahol Chanyeolt, de aztán úgy döntöttem inkább nem. Mégis minek?
Ezek szerint még mindig haragszik rám. Majd lenyugszik magától, aztán úgy is
minden olyan lesz, mint előtte volt. Chanyeollal mi mindig barátok leszünk.
Yixing
Bár elhatároztam, hogy segítek Minseoknak igazából nem
tudtam, hogy ezt hogy tegyem meg. Én nem értek az ilyen dolgokhoz. Sosem volt
barátnőm, barátom meg pláne nem. Mondjuk múltamat tekintve ez nem meglepő, de
erre inkább gondolni sem akarok.
Gyors kitérőt tettem a szobámhoz, hogy magamhoz vegyem
a gitáromat és máris egy terem felé tartottam, hogy játsszak egy kicsit. Egész
nap erre vártam és így, hogy kihagytam az órát csak késő délután tudtam ezt
megtenni. Mondjuk isten tudja, hogy csináltak-e valamit első órán, de
tökmindegy, így jobb lesz majd a lelkemnek.
Ahogy beléptem az egyik nem túl közeli, de nem is túl
távoli terembe meglepődve vettem észre benne Park Chanyeolt. Ő nem vett észre
csak játszott a gitárján. Gyönyörűen szólt és a szívem szinte azonnal megtelt
boldogsággal. Szóval nem csak a személyisége ilyen, hanem a játéka is? Én
fogok valaha is így szólni?
Elvörösödtem, ahogy kinyíltak pillái és belenézett
egyenesen a szemeimbe. Úgy éreztem magam mint, akit valami olyanon kaptak, amin
nem szabadott volna, pedig csak meghallgattam, ahogy gitározott.
- Szia, Yixing - köszönt nekem azonnal kedvesen.
Lassan, aprót bólintottam viszonzásul.
- Én… Én nem akartalak megzavarni - motyogtam halkan,
de mégis a csöndben elég hangosnak hatott.
- Te sosem zavarsz - mérhetetlen zavarban éreztem
magam ettől a három szótól és esküszöm én nem tudom, hogy ezt mégis hogy
értette.
- Khm… Megtennéd, hogy nem mondasz ilyen félreérthető
mondatokat?
- Mindig megkérsz valamire. Én mikor kérhetlek meg
valamire? - értetlenül pislogtam rá, próbáltam feldolgozni, amit mondott. Ez
a gyerek tuti nem százas.
Akkor és ott tényleg úgy éreztem, hogy elég volt a mai
napból és egy határozott fordulással elindultam vissza a szobámba. Ez a srác
biztos, hogy nem normális, mégis olyan… Olyan kellemes érzéssel tölt el, ha a
közelében vagyok. De mégis miért?
Fáradt sóhajjal nyomtam le a szoba kilincsét és akkor
ért a következő sokk.
- Te mit keresel itt?
Jongdae
Végül - immár másodszor a nap folyamán - Kris mellett
kötöttem ki. Mármint két lábon állva a szabadban. Ráérősen sétáltunk az egyetem
körül és közben elmeséltem neki mi volt Chanyeollal.
- Nem kéne ennyire vigyáznod rá. Férfi. És ebből
adódóan nyilván van büszkesége. Téged nem zavarna, ha-
- Ha? - kérdeztem vissza mikor megakadt mondandója
közepén.
- Ha megmondanák vigyázz valakivel? Például velem.
- Nekem aztán senki ne mondjon ilyeneket! - fakadtam
ki azonnal és abban a pillanatban le is esett, hogy hogy érti. Chanyeol egy
húsz éves férfi volt. Rohadtul nincs szüksége arra, hogy én pátyolgassam. -
Bassza meg! Ezt elkúrtam, igaz?
- El. De Chanyeol biztos hamar megbocsát. Ő sose
haragszik senkire sokáig. Főleg nem rád - mosolyodott el. Ebben igaza volt és
bíztam is benne, hogy így lesz. Chanyeol volt a legjobb barátom, nem akartam,
hogy bármi is közénk álljon. Vagyis bárki. De gyűlölöm azt a srácot!
Valamivel jobb kedvel csoszogtam vissza a kollégiumba.
Bíztam benne, hogy Krisnek igaza lesz és Chanyeollal hamarosan minden rendbe
jön. Bármennyire is nem bírom a fiút, megpróbálok majd viszonylag kedvesebb
lenni vele. Legalább Chanyeol kedvéért.
Fáradtan dobtam le ruháimat és gyorsan elmentem
lezuhanyozni még a szobatársam megjövetele előtt, nehogy összeakadjunk bent. Anyám,
de jó volt, amíg egyedül voltam abban az egy hétben!
Pillanatok alatt kész lettem, és ahogy kiléptem a
fürdőszoba ajtaján, nyílt a bejárati ajtó is. Az agyam leblokkolt, ahogy
megláttam ki van mögötte, hirtelenjében azt se tudtam volna megmondani, hogy
lány vagy fiú vagyok.
- Te mit keresel itt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése