Sors, dögölj meg! [LayChen] 6. Fejezet

Sziasztok :) Kerek egy hét elteltével itt vagyok a hatodik fejezettel, ismét khm függővéggel. Bocsi :3 Úgy tűnik a két fő-főszereplő közelebb kerül, de hát Jongdae és a viselkedése… :D Kellemes olvasást ^^

6. Fejezet

Jongdae

Mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor vészhelyzetbe kerül, de nem tudja, hogy mit tegyen. Nekem az a pillanat volt mikor megláttam Yixinget valami hisztérikus állapotban. Hangosan sírt, nem is, zokogott és közben érthetetlenül ordítozott. Akkor képtelen voltam őt gyűlölni.

- Segíts… - ismételte meg a kérést Chanyeol és végre kapcsoltam. Összeszedtem magam és én is Lay mellé guggoltam, majd kiszedtem barátom karjai közül, hogy a sajátjaim közé zárjam őt.

- Shhh… - gyengéden simogattam hátát, miközben próbáltam nyugtatni őt. - Én vagyok az Lay, Chen. Ugye emlékszel rám? - felnyögött és éreztem, hogy erősen belemarkol a pólómba. Ezt jelnek vettem és vele együtt felálltam, majd megindultam lassan a szobánk felé.

Összeszorult a szívem a látványra; a holtsápadt arc, a könnyes, rémült szemek, a halk motyogás, az esetlen léptek, mind egy olyan embert mutattak, aki valami rettenetest él épp át belül. Yixing abban a pillanatban mindennek kinézett, csak a régi legjobb barátomnak nem. Mégis mi történt veled Lay, hogy már sehol sincs az a vidám, élettel teli mosoly, amit én régen annyiszor láttam?

Yixing

Ha tőlem valaki megkérdezné mi a legnagyobb félelmem, akkor azt mondanám, hogy a reggelek. Nem azért, amiért másoknak. Sosem zavart, ha korán kellett kelni valami miatt. Kivéve, ha az a valami a középiskola volt. Életem első két éve mondhatni tökéletes volt eme intézményben; jó tanuló voltam - nem a legjobb, de nem a legrosszabb -, sok barátom volt és bár hiányoltam az általános iskolai barátomat, Chent, nem szomorkodtam. Vidám voltam. Mindig.

Aztán ez megváltozott a tizenhetedik szülinapomon és azóta, ha egy rémálom után kinyitom reggel a szemem, félek. Rettegek, hogy mi lesz velem aznap, folyton a hátam mögé nézek vajon megtalált-e. Normális élet ez egy fiatalnak?

Olyan erősen sütött a nap, hogy azt hittem kiégnek a szemeim mikor kinyitottam őket. És mondhatnám, hogy emiatt lábadtak könnybe, de ez oltári nagy hazugság lett volna. Annyira próbáltam eltemetni az emlékeket, mégis egy ilyen után mindig frissnek éreztem őket és ilyenkor szégyen, nem szégyen, sírtam. Hosszú percekig itattam az egereket, de a szokotthoz képest hamar abbamaradt és mikor végre nem nehezítették meg a látást a könnyek, észrevettem Chent az ágya szélén ülve, ahogy egyenesen rám meredt.

- Mégis mi a franc volt ez az egész?

Jongdae

Azok után, hogy órákig néztem Lay-t, ahogy zokog, illetve próbáltam lefogni nehogy kárt tegyen magában, azt hiszem jogom van tudni mégis mi történt. Úgyhogy nem meglepő milyen ideges lettem mikor kérdésemre azt mondta, hogy nem tartozik rám. Nem, tényleg nem. De ha már jófej voltam igazán lehetne egy ilyen dologban őszinte.

- Kibaszott tizennyolc órán és - ránéztem a telefonomra - kilenc percen keresztül vigyáztam rád, szóval igazán elkezdhetnél csiripelni.

- Nem tartozik rád - ismételte meg, majd felült az ágyban.

- Tudni akarom!

- Mi a faszt érdekel mi van velem? - mordult fel dühösen, mire felvontam a szemöldököm. Szokatlan volt ez Lay részéről.

- Muszáj tudnom mégis mi történt veled, hogy… Hogy mi volt ez az egész.

- “Tudni akarom”, “Muszáj tudnom”. Nehezedre esne szépen kérni?

- Szeretném tudni, kérlek…

Yixing

Olyan váratlanul ért a szép kifejezés, hogy eltátottam számat döbbenetemben. Csak pislogtam rá és valamiért akaratlanul is kicsúsztak a szavak a számon.

- Rossz emlékek Che- Jongdae - helyesbítettem rögtön, amint eszembe jutott, hogy múltkor figyelmeztetett többet ne hívjam így. - Kérlek, ne akard, hogy elmondjam részletesen. Nem vagyok rá képes.

Valamiért ezután a mondatom után leakadt a témáról és nem is hozta szóba többet. Felpattant az ágyról, eltűnt a fürdőben, majd alig néhány perc múlva kiviharzott onnan és a szobából is. Nem értettem ezt a reakcióját sem, de nem is akartam vele foglalkozni. Teljesen ki voltam fáradva mind lelkileg, mind testileg, de kényszerítettem magamat, hogy felkeljek. Így is már kihagytam egy csomó órát. Már most!

- Yixing! - megtorpantam az ismerős hangra, de szinte azonnal szedni kezdtem lábaimat. Nem akarok beszélni vele! - Yixing! - Chanyeol ismét bebizonyította, hogy sokkal hosszabbak a lábai, mint az enyémek, mert kurva hamar utolért. - Ne menekülj előlem, magyarázd meg a tegnapit! - kapta el a vállam és maga felé fordított.

- Klausztrofóbiás vagyok - pillantottam fel rá és gondolatban megtapsoltam magam, mert ez nem is volt nagy hazugság. Valamilyen szinten igaz volt.

Jongdae

Mi az isten nyilát érdekel engem mi van vele? Elég volt rám szólnia és azonnal változtattam a modoromon miatta. Gyűlölöm őt, akkor meg miért érzem úgy, hogy letörik egy darab a szívemből akárhányszor eszembe jut könnyáztatott arca? Biztos a több éves barátság az oka. Igen, biztos. Nem lehet, hogy még mindig…

- Jongdae! - lassan emeltem fel a fejemet, hogy ránézzek Minseokra. Hunyorogva pislogtam rá, hiszen alig láttam valamit a tűző naptól. Rohadt meleg! De gyűlölöm ezt az időt! Igen, Kim Jongdae kb mindent gyűlöl a világon!

- Mit szeretnél? - sóhajtottam fel.

- Bocsánatot kérni - ült le mellém a padra.

- Hogy? Bocsánatot? Mégis miért? - fogalmam sem volt mire gondol. Nem is bántott meg!

- Tegnap… Tegnap ebédkor eléggé… Lekezelően beszéltem veled holott… Nincs hozzá jogom. Csak a te és Yifan dolga mit csináltok egymással. Semmi közöm hozzá. Szóval bocsánat!

- Nem szükséges ez az egész - szabadkoztam rögtön. - Igazából így utólag belegondolva rájöttem, hogy elég érdekesen hangozhatott, amit mondtam.

- Csak egy kicsit - röhögte el magát, majd a fejével az egyetem kijárata felé bökött. - Ismerek egy nagyon jó fagyizót itt a környéken. Eljössz velem?

Yixing

Chanyeol szívügyének érezte, hogy velem legyen egész nap, ami - tekintve, hogy osztálytársak voltunk -, nagyon sok együtt töltött időt jelentett. Lépten-nyomon jött utánam és kövezzenek meg érte, de élveztem. Hihetetlen jól esett figyelmessége, de mikor feltűnt, hogy Chen úgy néz rám megint mint, aki bármelyik másodpercben megölhet, bűntudatom lett. Barátok, de most nem beszélnek. És ennek én voltam az oka. Chanyeolnak nem velem kellett volna lennie, hanem Jongdae-val. Ebédkor oda akart menni hozzá, de mikor meglátta Minseokkal és egy másik sráccal ingerülten visszaült az asztalhoz.

- Nem kéne ezt csinálnotok - mondtam neki csöndesen, de ő csak felmordult és evett tovább. Olyan gyorsasággal lapátolta magába az ételt, hogy féltem megfullad. Gyengéden ráfontam kezeimet a csuklójára, hogy megakadályozzam ebben és használt is, abbahagyta. Csak figyelte az ujjaimat, majd váratlanul összefűzte a sajátjaival őket. Meghökkenve, totál sokkosan meredtem kezeinkre, majd elvörösödtem és zavartan makogva próbáltam kihúzni az enyéimet az övéi közül. - Cha-Chanyeol mi-mit ezt-ezt nem itt-itt kéne… Ez most mi? - nyögtem ki végül.

- Ugye szabad vagy a hétvégén?

- H-Hogy?

- Gyere el velem valahova szombaton!

Jongdae

Nem mintha izgatna, de Minseok miatt kihagytam az egyik órámat, ami azért elég fontos lett volna. De mint mondtam, nem izgatott. Kiváltképp jól éreztem magam a társaságában és felajánlotta a segítségét éneklésből, ha már miatta szalasztottam el a lehetőséget, hogy megismerjem Mr. Hyun-t. Egészen megkedveltem Minseokot ezalatt a pár nap alatt, örülök, hogy megismertem még a bulin.

- Oké, a szemedben látom máshol jársz, de kérlek, ne bámuld már őket ennyire! - súgta a fülembe Kris, miközben lepakolt mellém.

- Nem is bámulom őket… - De tényleg őket néztem, bár amíg Kris nem szólt nem voltam itt agyban, de jobb is volt úgy. - Mi a szarért fogják egymás kezét?! - mordultam fel, mire mindketten arra néztek.

- Két nap alatt? Azta! - füttyentett Kris egyet, én meg fogtam és bokán rúgtam.

- Elég gyengéd lelkek mindketten, ahogy elnéztem őket, szóval nem csodálom - motyogta Minseok, miközben hevesen bólogatott.

- Gyengéd lelkek meg a faszomat! Ha Lay azt hiszi hagyom, hogy elcsábítsa csak úgy Chanyeolt, téved!

- Tulajdonképpen miért is használod a becenevét, ha nem kedveled? - döntötte oldalra fejét Kris vigyorogva, mire újra bokán rúgtam.

- Hogy hallhassam az epés megjegyzéseid, azért!

Yixing

Még mindig égő fejjem próbáltam kiszabadítani kezemet Chanyeolénak fogságából, de nem jártam sikerrel. Végül hagytam neki, hogy fogja, de csak az asztal alatt, mert nem szerettem volna, ha mások is látják. Most akkor Chanyeol… Engem…? Az előbb randira hívott vagy mi? De én nem vagyok meleg! A gondolataim csak úgy száguldoztak, csak akkor eszméltem fel mikor elengedte a kezemet és felállt, hogy visszavigye a tálcáját. És az enyémet.

- Hagyd, megy egyedül is - motyogtam miközben elvettem tőle. Azért nem kéne, hogy ezt is lássa Chen...

- Csak kedves akartam lenni - mondta halkan.

- Végtelenül kedves vagy Chanyeol és ez jó, de azért ennyire nem kell - mosolyogtam rá. - Köszönöm, hogy velem vagy, de… De nem akarom, hogy gond legyen közted és Chen között. Kérlek, békülj ki vele!

- De kedves vagy - összerándultam, ahogy meghallottam az emlegetett személy hangját mögöttem, majd lassan felé fordultam. - Tönkretetted a barátságunkat, de jó, hogy végre mondod neki.

- Jongdae, ne csináld ezt! - mordult fel Chanyeol.

- Mit? Én csak egyetértek vele. Az ő hibája, hogy összevesztünk. Persze mit is vár az ember? Zhang Yixing máshoz sem ért, minthogy rohadt kedves az emberrel, de valójában ő az okozója minden bajnak. Semmit se változtál.

- Jongdae, most hagyd abba! - Chanyeol erős felszólalására csönd lett a büfében és mindenki hármunkat figyelte, ami nagyon kellemetlen érzés volt.

- Vagy? - kérdezett vissza Chen és kihívóan felvonta a szemöldökét is. Istenem, mi lesz itt?