Vihar után szivárvány [LayChen] 3. Fejezet

Sziasztok :) Ismét LayChennel érkeztem és ezúttal már mozdul valamerre a történet ^^ Előbb szerettem volna hozni, de beteg lettem, s bár kész volt maga a fejezet, nem volt energiám feltenni, sajnálom TT Remélem, tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

3. Fejezet

Óvatosan lapoztam szegény, megtépázott könyvemben egyet, közben felpillantottam a kölykökre, hogy megbizonyosodjak afelől, semmi baj sincsen, majd mikor realizáltam, minden oké, visszatértem a regényhez. Alig egy röpke órája voltunk kint a kertben, de már nyolcszor kellett odarohannom hozzájuk, mert valaki mindig megsérült itt-ott. Gyerekek voltak még, úgyhogy természetesen nem róttam fel nekik, de szörnyen fáradt voltam az éjjel miatt, szóval értékeltem volna némi csöndet, s nyugalmat. Ráadásul még az a fránya mosással sem végeztem...

Tekintetem az égbolt felé vándorolt, szemöldökömet aggódva húztam össze a sötét felhők miatt, féltem, mindjárt ismét rákezd, csakúgy mint este, így összecsaptam olvasnivalómat és megindultam a kicsik felé, hogy visszaparancsoljam őket az árvaházba. Akárcsak Mrs. Kang, én sem szerettem volna, ha megbetegszenek.

- Gyertek, bemegyünk! - ellenmondást nem tűrően fogtam meg a két legközelebb álló kislány koszos kezeit, majd megindultam velük befelé, de ezúttal a többiek nem jöttek utánam. Frusztráltan fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, aztán kissé élesen emeltem fel a hangomat, hogy megismételjem az előző szavaimat, mire már kaptam reakciókat.

- Ne már!

- Csak egy kicsit még!

- Olyan izé vagy! - Alsó ajkam megremegett az utolsó “szidalmazást” hallva, kész voltam elnevetni magam, de akkor fix, hogy nem tudtam volna őket becsalogatni az épületbe, így inkább felsóhajtottam, majd hátranézve könyörgő pillantásokat vetettem rájuk. Haneul volt az első, aki felém lépett, s nem sokkal később Jimin is követte őt, ám nem voltam biztos benne, ez miért van.

Mindkettő ritka értelmes volt korához képest és szerintem Haneul tudta, nincs energiám egyesével rohangálni utánuk és ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy ő maga kezdte el befelé legyezgeti a srácokat. Óriási szerencsém volt, mert alig értem be utolsóként, az ajtó előtti kis betonlapra már rá is esett az első csepp eső. Csalódott morajlás ment végig a nappaliban az ablakhoz tömörülő kölykök hadán, ám nem hagytam sok időt arra, hogy teljesen elromoljon a kedvük.

- Ki készíti a legjobb rajzot rólam, hm? - izgatott kiáltások hangzottak fel, többen pedig már ceruzákért, illetve papírokért rohantak, közben én a konyha felé somfordáltam, ugyanis természetesen járt díj a győztes munkáért. Egyébként képtelen lettem volna arra, hogy szombat délelőtt rávegyem őket ilyen nyugis elfoglaltságra, de hát ugye egy sütemény csodákra képes.

Körbepillantottam, nincs-e esetleg itt Subin vagy egy másik nevelő, majd puhán belöktem az ajtót és beléptem a helyiségbe. Sojung már az ebédet készítette, aminek láttán ismételten elfogott az érzés, hogy segíteni szeretnék, így rögtön felkaptam egy kést. Mosolyogva nézett rám, miközben hevesen rázta a fejét, miszerint nem engedi nekem, hogy bajba kerüljek újfent.

- A kicsikre kéne vigyáznod - szólalt meg kissé dorgáló, ám kedves hangon. - Tudod, hogy ez is óriási segítség. Legalább-

- De neked is szeretnék! - vágtam közbe hirtelen. Arcom zavartan vörösödött el, nemcsak a hangnem miatt, hanem azért is, mert tegeztem. Félreértés ne essék, nem voltam neveletlen suttyó, megengedte nekem, mégis hihetetlenül zavarba ejtő volt a dolog. A nagymamám lehetett volna. Istenem, bár így lett volna.

- El fogok készülni így is, de ha netalántán az egyik gyerek elszabadul, mi lesz? - gondterhelt sóhaj szökött kis ajkaimon, végül bólintottam, igaza volt. Az kéne még, hogy egyik kiszökjön vagy tudom is én. Egyszer én is megtettem. És ha én képes voltam rá, más meg aztán biztos.

- Tu… Tudod, lenne díj is annak, aki… Nyer. Esetleg… - orcáim már szabályosan lángoltak zavaromban. Nem voltam az a típus, aki kért mástól, főleg nem a szeretett Sojungtól, jobban örültem annak, ha magam intéztem mindent, ám most muszáj voltam. Nem engedte, hogy itt legyek, de valakinek akkor is kell csinálnia egy kis sütit. Még a végén a kölykök fellázadnak ellenem.

Kacsintott egyet, majd a hűtő felé lépett és kiszedett belőle néhány dolgot, így nyilvánvaló volt számomra, nem hagy cserben. Csöndesen hálálkodtam neki egy sort, amiért nem igen rajongott, úgyhogy hamar kinn találtam magam. Szörnyen nagy szerencsém volt abban, hogy itt volt, nélküle szerintem ismét leléptem volna, de úgy, hogy vissza se tudtak volna hozni, az egyszer biztos.

Halkan léptem be a hatalmas nappaliba, ahol a gyerekek már nagy beleéléssel rajzoltak, majd dőltem neki az egyik könyvespolc szélének. Szótlanul figyeltem őket, néha el-elmosolyodtam, ahogy észrevettem, páran nem is engem igyekeztek megörökíteni, hanem valami mást. Akadtak, akik állatokat firkálgattak, akadtak, akik tájképet és akadtak, akik… Akik alighanem egy családról készítettek képet. Szívem összefacsarodott és bármit megadtam volna azért, hogy ne legyenek ilyen helyzetben. Jobbat érdemeltek.

Mély levegőt vettem, s nagyot nyeltem, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, aztán a hozzájuk legközelebb lévő fotelba telepedtem és csak szemléltem a képeket. Jimin, mikor észrevett, felállt, odasétált hozzám, én pedig rögvest érte nyúltam, az ölembe ültettem és hagytam, hogy nekem dőlve elszenderedjen.

A percek órákká váltak, a helyiség elnyűtt szőnyege mondhatni úszott a rajzokban, a viszonylag csöndes alapzaj pedig gyomorkorgással telt meg. Eljött az ebédidő és ezalatt szerencsére a vihar is tovább állt, így kaja után ismét kivihettem őket. Bevallom, ennek nem igen örültem. Belehalok mire leszedem róluk este a sarat, illetve mindenféle más koszt.

- Ebédidő van. Menjetek, mossatok kezet és gyertek az ebédlőbe. Rendben? - jelentőségteljesen pillantottam körbe, hát ha tudok rájuk hatni, de mikor megláttam a pimasz kis vigyorokat, inkább én is feltápászkodtam, majd Jimint még mindig magamhoz ölelve, megindultam a lenti fürdő felé, ők pedig kivételesen követtek. Az éhség mikre nem képes, ugye?

Meglepően gyorsan halad a dolog, alig fél óra múlva már az asztalnál ültek, tiszta kézzel, maguk által megterítve. Haneul kedves volt, mint mindig, azoknak, akik még túl kicsik voltak, ő maga terített meg. Puhán simítottam végig fekete, fonott haján köszönetképpen, sőt, egy apró puszit is nyomtam a feje tetejére, majd letelepedtem Jihoon mellé. Vigyázva rákötöttem az előkét, bár tisztában voltam vele, úgy is mindene tele lesz étellel, de nem is vártam csodát egy néhány hónapos babától. Míg Sojung kihozta az ebédet eljátszottam vele, ugyan sok energiát nem igényelt, voltaképp mindenen jókat kacagott.

- Mit mondunk? - kérdeztem hirtelen a másik oldalamon helyet foglaló Jaeho-t, közben ügyelve, nehogy durva legyek, ráfogtam csuklójára, mikor se szó, se beszéd neki akart kezdeni a kajának. Nem szerettem volna szőrszálhasogató lenni, ám nem lehetett az ilyen apróságok mellett elmenni, mert igazából óriási dolgok voltak. Alapvető illem és mivel a nevelők lassan mindent rám sóztak, muszáj voltam szóvá tenni.

- Jó étvágyat - motyogta csöndesen megszeppenve, s egy pillanatra azt hittem, a szívére veszi, de aztán elvigyorodott és feltartotta az öklét. - Jó voltam?

- Kiváló! - az én szám szélei is felfelé görbültek, majd összekoccintottam kezeinket. Nevetve borzoltam bele tincseibe, aztán mikor a többiek ajkait is elhagyták a megfelelő szavak, visszafordultam Jihoon felé és nekifogtam a megetetésének, ami ahogy számítottam rá, nehézkesen ment. Végül szerintem én többet ettem az apróság ételéből, mint ő maga, de úgy tűnt, elég volt neki, így hátradőlve ettem pár falatot a saját kajámból is. Amikor nagyjából készen lettek, és természetesen mindenki kapott a sütiből, óvatosan felvettem a kicsit, majd a fürdőszoba felé ballagtam vele, hogy rendbe tegyem magunkat. Ami szintén megért egy misét valljuk be.

Mielőtt elmentem volna én is ruhát cserélni, finoman megütögettem párszor a hátát, majd bevittem az egyik legszebb szobába és gyengéden befektettem az ágyába. Mosolyogva figyeltem hatalmas szemeit, amit körbe nézett néhányszor a halványzöldre festett helyiségben, utoljára pedig engem tisztelt meg gyönyörű, barna íriszeivel, aztán elaludt, az ujjamat szorongatva. Vigyázva, nehogy felébresszem húztam ki marka fogságából tagomat, s elmentem felöltözni, illetve útba ejtettem újfent a pincét, hiszen úgy is le kellett vinnem összekajázott ruháimat.

Magamban morogva szenvedtem ki az utolsó adagokat a mosógépekből és pakoltam át a szárítóba, az onnan kiszedetteket pedig szétszortíroztam. Legalábbis minden tőlem telhetőt megtettem az ügy érdekében, de néhányról nem tudtam eldönteni, fiúé vagy lányé. Idegesen raktam ide-oda őket, aztán csak belevágtam az egyik kupacba, úgy is mindegy alapon, majd megindultam annyival, amennyivel csak képes voltam.

Csöndesen haladtam felfelé a lépcsőkön, aztán az első emeleten rögtön jobbra fordulva, betértem a legszélső szobába. Mondhatni öltözőhelyiségként vagy inkább gardróbként szolgált a kölykök számára, pont vele szemben helyezkedett el a fürdőszoba, így azonnal be lehetett jönni tiszta cuccokért, ha szükség volt rájuk. És ez sűrűn előfordult, maradjunk annyiban. Halkan dúdolva rámoltam el a hatalmas szekrényekbe, illetve komódokba szépen szétválogatva a nadrágokat, felsőket, zoknikat és minden más egyebet, majd lesiettem, vissza a pincébe, ugyanis még egy kört tennem kellett.

Fáradtan roppant meg nyakam, ahogy kicsit megmozgattam, pihenésre vágytam, de tisztában voltam vele, hogy ez maximum éjjel fog megtörténni, már ha az égiek is úgy akarják, előbb nem. Egyre ingerültebb voltam a kimerültségtől, máskor biztos nem kaptam volna fel a vizet pár ruhán. Rettegtem attól, hogy valami hülyeséget csinálok. Sosem engedtem el magam igazán, mindig is féltem, hogy a képességem bántani fog valakit, ha nem koncentrálok eléggé.

- Dae! Dae! Dae! - egy elég vérszegény mosolyra futotta csak, amikor Jaeho a folyosón kettőhússzal végig rohanva belém vágódott és már készültem mondani neki, ne siessen így, még elesik, de már erre sem volt erőm, így csak szeretetteljesen megsimogattam tincseit, s vártam, folytassa. - Kimegyünk? Na! Lécci! Nagyon szeretnénk focizni a srácokkal!

- Hát persze - bólogattam némileg lestrapáltan. A ruháknak végülis mindegy hol vannak letéve, majd felviszem őket a következő körben. Izgatottan kiáltott fel a kissrác és a kezemet megragadva eszeveszett tempóban meglódult kifelé, mire csak bámulni tudtam. Na meg szedni a lábaimat.

Laposakat pislogva ácsorogtam a kertben alig három perccel később, nem sok hiányzott, hogy úgy, ahogy voltam, elaludjak. Kezeim erőtlenül lökték a hintát, amiben Jimin ült, de mivel ez tőle igen szocializált szórakozás volt, nem szerettem volna abbahagyni. Haneul jókat kacagva állt a túloldalon, ő onnan hajtotta a fiút. A fejem megviselten billent előre, nem figyeltem, aminek meg lett a következménye; a hinta gyomron talált, én pedig a meglepődéstől elterültem a füvön.

Kábán meredtem a késő délutáni, apró felhőkkel tarkított fellegre, agyam próbálta kizárni a gyerekek hangjait és csak egy pillanatra, tényleg csak egy hangyányi kis időre, arra vágytam, mint reggel, hogy csönd, s nyugalom legyen. Furcsa, bizsergő érzés száguldott végig gerincem mentén, mintha a földből jött volna, de nem voltam biztos benne, emellett lehetőségem sem volt nagyon foglalkozni vele, ugyanis valaki hangosan felsírt.

- Mi történt? - kérdeztem rögtön, miközben olyan hévvel ültem fel, hogy a hátam belereccsent. Ijedten kémleltem körbe, tekintetem aggódva kereste a zokogó kislányt és mikor megleltem, azonnal odafutottam hozzá. - Miyoung, mi a baj? Hmm? - gyengéden fogtam csuklójára, hogy elvegyem a kezét az arcától, ám nem engedte nekem, meghökkentő erővel tépte ki azt markomból. Összevontam szemöldökömet, dühösen pillantottam körbe a jelenlevőkön, miközben lágyan magamhoz húztam és egy nedves zsebkendővel igyekeztem kitörölni a látását elhomályosító homokszemeket. - Ki tette ezt?

Hirtelen óriásit villámlott és őszintén bevallom, most meg sem lepődtem. Igen, elmondhatatlanul ideges voltam. A szépen éjszakába forduló égbolt gyorsan váltott szürkébe, majd ijesztően feketébe, ahogy dühöm egyre csak nőtt, végül egy villám cikázott keresztül az égen a messzeségben, aztán nem sokkal később felhangzott egy hatalmas mennydörgés is.

- Ki vo… - felemelt hangom elhalt, amikor váratlanul kivágódott a kerti ajtó, majd kisétált rajta egy alak. A sötét öltönyt viselő férfi lassan, ráérősen, mégis nem titkolt izgalommal ballagott egyre közelebb, nyomában az igazgatónővel, illetve Sojunggal, íriszei számomra érthetetlen módon mértek végig többször is, míg elém ért. Testtartása elég fenyegető volt, aminek hatására csak még jobban magamhoz öleltem a kislányt, ugyanakkor kissé előrébb is léptem, hogy a többi gyerek elé kerüljek.

- Mr. Kim Jongdae, végre! Már azt hittem, sosem találom meg! - Ez meg ki a halál?