Sziasztok ^^ Remélem, senki sem hitte, hogy Yixing szülinapján nem érkezik semmi sem tőlem :D Új Sors, dögölj meg! II. fejezet ^^ Eskü, nem direkt terveztem, hogy megint a negyedik rész érjen ezzel véget, de hát így alakult. Régi-új szereplő a láthatáron, ha már ő is visszatért közénk szeptember végén :3 Kellemes olvasást ^^
4. Fejezet
Yixing
Sosem hittem volna, hogy még egyszer repülőre szállok. Vagy, hogy beteszem a lábam Koreába. Az egyetem befejeztével mondhatni elmenekültem. Persze, ahogy lenni szokott az én életemben, csak egyik szarból mentem a másikba. Mert miért is lenne bármiben is szerencsém ezen a kicseszett világon?
A Chennel való szakítás következményeit még az iskolában legyűrtem. Nagyjából, egészből, semennyiből. Azonban tudtam, bíztam benne, hogy a hazatérésem segíteni fog. Nem így lett.
Úgy emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Nem egészen egy hónapja ki se dugtam az orrom a szobámból, csak dolgoztam és dolgoztam. Szükségem volt rá, hogy elvonjam a figyelmemet, ám szüleim szerintem már komolyan fontolgatták, hogy kidobják valamelyik hangszerem, csakhogy valamit kicsikarjanak belőlem, így úgy döntöttem, ha már tavasz, jó idő, kedveskedem nekik és kimegyek egy kicsit a szabadba. Ez volt a vesztem.
Szörnyű időzítés volt és a mai napig felforr az agyvizem, ha arra gondolok, mennyi esélyem volt erre. Csúnyán kibaszott velem megint a Sors. Abban a pillanatban, abban az utcában elvesztettem minden, az addig a gyógyulásomért tett erőfeszítést, visszazuhantam oda, ahonnan indultam. Sőt. Azt hiszem, most már, ha olyan lelkiállapotban vagyok, ha nem vagyok kellőképpen magamnál, képtelen vagyok elviselni az érintést.
Felfordul a gyomrom, mihelyst felrémlik előttem a férfi vigyora, le akarom kaparni a bőrt is a vállamról ott, ahol hozzám ért. Alig bírok a tükörbe nézni, csak az lebeg előttem, amikor végigsimított az arcomon. A múltban történtekre gondolni se merek.
Jongdae
Egy villám sebességével rohantam végig a folyosón, valószínűleg azok a munkatársaim, akikbe beleakadtam közben, őrültnek néztek. Nem csak valószínűleg, biztos is. Majdnem helyben téptem ki az összes festett hajam, miközben érthetetlenül hadováltam valamit arról, hogy szívesebben nyalok fagyit. Inkább az még egyszer, mint ez. Vagy ezerszer.
Zihálva támaszkodtam neki az egyik legközelebbi mosdó budijának és igyekeztem összeszedni magam annyira, hogy ne akarjam azon nyomban kirúgni az ajtót a helyéről kínomban. Elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy Lay… Kizárt, hogy ő önként belement a közös munkába! Hiszen… Hiszen ő volt, aki…
Nem akartam gondolni rá. Sem rá, sem a félresikerült második évünkre az egyetemen. Arra, ami utána volt, pedig végképp nem. Csak arra szerettem volna emlékezni, ami jó volt. A csípős szóváltásainkra, a sunyi randikra, az eszméletlen szeretkezésekre, az első évfordulónkra.
Remegő kezekkel nehezedtem rá a mosdóra, aztán engedtem egy kis vizet a tenyereimbe, hát ha el tudom érni, hogy ne úgy nézzek ki, mint, aki most halt meg, majd támadt fel. Majd halt meg újból. Nem lehet. Nem történhet meg megint. Ez biztos csak egy rossz álom.
Miután… Miután… Nem kívántam tudni róla semmit. Nem tudom, mi van vele, leszámítva, hogy milyen karriert futott már most be. Hiába kíséreltem meg minden alkalommal úgy tenni, mint, akinek gőze sincs, a szívemet nem csaphattam be. Akárhányszor egy olyan dal szólalt meg, amit ő írt, felismertem. Csak gyöngyszemek kerültek ki azok közül a csodás zongoraujjak közül, úgyhogy hogy ne ismertem volna fel? Lay összes száma olyan volt számomra, mintha nekem szólt volna.
Yixing
Elfehéredő ujjakkal szorongattam a gurulós bőröndöm fogantyúját, közben pillantásom sebesen járt föl, s alá a koreai reptér orbitálisan nagy placcán. Elveszettnek éreztem magam, ahogy egyedül nézelődtem összevissza, ugyanakkor egyfajta meghittséget is felfedeztem, talán a megrohamozó emlékek miatt. És ezek szerencsére nem gyomorforgatóak voltak.
Örültem is, hogy így alakult, mert rettegtem attól, még pánikrohamot kapok, de tisztában voltam azzal, hogy valahogy ismét meg kell próbálnom túljutni a… Problémámon. Ez a lehetőség pedig tökéletes volt hozzá.
Annak idején is az egyetem, valami nagyobb változás kellett ahhoz, hogy meginduljak valamerre, máskülönben azt a három és fél évet is a szobám négy fala között töltöttem volna. Nem, ez nem igaz. Chen kellett hozzá. Fájdalmasan hunytam le szemeimet, ezzel szemben szívem szokatlanul hevesen kezdett el verni. Nem, nem szokatlanul. Csak egy rég érzett tempóban.
- Anyám, te szerencsétlen… Örülj neki, ha nem vág hozzád minimum egy asztalt, amint meglát… - idegesen túrtam sötét tincseim közé a tarkómnál, majd óvatosan körbekémleltem az előtérben. Barna íriszeim feszülten keresték azt az illetőt, akinek fel kellett volna vennie, ám, amennyire képes voltam megállapítani, lófaszba se volt. Közel voltam ahhoz, hogy bepánikoljak, mikor is az erőteljes ordítás hatására el is párolgott ijedtségem.
- Yixing! - elérzékenyülve figyeltem, ahogy a magas srác óriási vigyorral felém fut és szarva minden eddigi bajomra, én is kitártam karjaimat az öleléshez. Nekem is hiányoztál, Park Chanyeol.
Jongdae
Totál szétcsúszva ültem vissza az asztalhoz a tárgyalóban, a kezeim még mindig reszkettek, a látásom pedig szerintem elment nyaralni, így alig voltam képes fókuszálni az igazgatóra. Biztos voltam benne, hogy szóvá tette kirohanásom, majd ezt is hozzácsapta a faszságaim listájához. Hosszú volt.
- Jongdae, mi a baj? - menedzserem hangja is alig jutott el hozzám, holott mellettem volt, sőt még a vállamra is ráhelyezte tenyerét. Hát, nem is tudom, soroljam?
- Semmi, semmi - suttogtam elhalóan, közben tagjaimat combjaim közé rejtettem. Jelen helyzetben így is félholtnak tűntem, az kellett volna még, hogy azt higgyék, be is szedtem valamit. Megint. - Sajnálom.
- Így most már még inkább aggódom. Te nem szoktál ilyen könnyedén bocsánatot kérni - motyogta halkan, aztán megrázta fejét és figyelmét az ügynökség vezetőjére összpontosította újra. Nem akartam meghallani őket és áldja az ég, de a szelektív hallásom igen pazarul működött, úgyhogy ignoráltam teljesen őket. Nincs az az isten, hogy ilyen szerencsétlen legyek. Nincs az az isten, hogy ő elvállalta.
Fel kellett állnom és odamenni az ablakhoz, hogy szívjak egy kis friss levegőt, mert azt hittem, mentem rosszul leszek. Vagy összehányom magam. Vagy elájulok. Valamelyik. Vagy inkább mindegyik. Az üvegben láttam magamat; gyászos képpel meredtem saját arcomra, hajam itt-ott izzadtan tapadt bőrömre, pedig nem volt meleg. De a szemeim… A kibaszott szemeim csillogtak.
Egy részem, esküszöm, hogy egy igen kicsike részem, elmondhatatlanul szerette volna látni Lay-t. Hozzászólni. Megérinteni. Ő volt életem első és még mindig azt mondom, utolsó szerelme, persze, hogy ezekre vágytam. De nem lehet. Kurvára nem. Távolságot kell tartanom.
Yixing
Nosztalgikus mosollyal figyeltem egyetemi barátomat, amint a cuccaimmal küzd. Pontosabban mondva, a cuccaimmal, valamint az autójával. Jó tudni, hogy van, ami sosem változik. Szerencsétlen maradt ő is.
- Mi az? Most kinevetsz? - vigyorogva fordult felém, majd csípőre tette kezeit és igyekezett morcosan nézni rám. Sok mindent átéltem vele és az, hogy most is volt velem, rengeteget jelentett nekem. De azért a szívem rohadtul fájt miatta.
- Inkább… Hálás vagyok. Köszönöm, Chanyeol, hogy ismét itt vagy. Velem - halk szavaim szinte eltűntek a város forgatagában, azonban ő tökéletesen hallotta. Barna haja mondhatni szállt a levegőben, ahogy felém mozdult, majd, akárcsak a reptéren, magához ölelt. Jóleső sóhajjal simultam bele az érintésbe, olyan rég volt már, hogy a családom kívül más közelségét is éreztem.
A kapcsolatom Chanyeollal elég érdekesen alakult anno, azóta is egy rohadt nagy szemétként vélekedem magamról, amikor eszembe jut. Becsaptam és kihasználtam szegényt. Kihasználtam az érzéseit irántam, aztán meg a háta mögött mással kezdtem. Chennel. A legjobb barátjával.
Most mégis itt volt. Azonnal felvette a telefont, mikor felhívtam és minden kérdezősködés nélkül teljesítette kérésemet ennyi idő után is. Az iskola vége óta nem kerestem, holott… Istenem, megérdemelte volna. Kitartott mellettem, miután szétmentünk Chennel. Az én pártomat fogta. Velem volt. Még ha ez azt is jelentette, hogy végérvényesen elveszíti barátját. Tönkretettem a barátságukat. Tényleg én vagyok az, aki mindent tönkretesz mások életében.
Jongdae
Igencsak gondterhelt ábrázattal olvastam el az asztalra dobott papírokat egymás után. A tervezett menetrend volt az, ami leginkább lekötötte a figyelmemet. És nem azért, mert a dalokról szóló listára rá sem bírtam nézni. Amennyit láttam belőlük… Túlságosan is hozzám illettek. Csak címek voltak, illetve néhány szó arról, milyen stílusút szeretne a cég és még így is… Beleőrülök, ha ilyen szöveget kell hallanom Lay szájából.
- Hogy… Hogy sikerült… Azt hittem, L… Lay Zhang nem… Hogy ő nem… - annyira remegett a hangom, hogy majdnem arcon vágtam saját magam. Mégis mikor mondtam egyáltalán ki hangosan a nevét utoljára?
- Írtunk neki és pár nap múlva válaszolt is - Tényleg ilyen könnyen belement? De mi a faszomért? - Őszintén szólva, meglepődtem. Amilyen rejtőzködő hírében állt, megdöbbentően hamar rábólintott, mikor azt kértük, jöjjön Koreába, mert személyesen szeretnénk, ha közreműködne az albumban. Bár bevallom, a célom az volt, hogy ti ketten személyesen dolgozzatok együtt.
Biztos voltam benne, hogy az egész lényem lesápadt az elhangzottakra és kész voltam ezúttal komolyan elájulni. Abban a hitben voltam, hogy max néha bele kell hallgatnom abba, amit készít, de hogy együtt dolgozzunk. Na, az ki van zárva! Előbb fogok térden csúszva bocsánatért esedezni az újságíró előtt, mint… Oké, a büszkeségem ordít most.
Én tényleg azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, de akkor az igazgató rátett még egy lapáttal. Mert mi a kínkeserves anyáért lenne szerencsém bármiben is ezen az istenverte világon? A rohadék Sors tuti, hogy épp a markába röhög.
- És ha minden igaz, hamarosan megérkezik - Hogy tessék?!
Yixing
Sűrűn pislogva pásztáztam végig az óriási épületet, miközben ujjaim belemarkoltak nadrágomba, hogy valamelyest palástolni próbáljam idegességem. Elmondhatatlanul rettegtem a Chennel való találkozástól, ám bíztam benne, hogy éretten fogja kezelni a helyzetet. Vagy kibasz az ablakon élből.
- Biztos vagy ebben, Yixing? - Chanyeol kedves, ugyanakkor aggódó hangja melegséggel töltött el. Tudtam, hogy egy szavamba kerül, és ismét rálép a gázra, s meg sem áll addig, amíg azt nem mondom.
- Mennyit… Mennyit tudsz róla? - kérdeztem csöndesen, majd újfent a hatalmas toronyra pillantottam. Az impozáns építmény remekül beleillett Szöul központjába. Tipikusan az a hívogató épület volt, amire, ha ránézett az ember, úgy érezte, muszáj itt dolgoznia bármilyen munkakörben. Akkor én miért érzem úgy, hogy mindjárt futva elmenekülök?
- Amennyit a médiából összeszedtem - válaszolt ő is hasonló hangerővel. Érzékeltem a szomorúságot és ettől csak még jobban utáltam magam. Sosem szabadott volna közéjük állnom. - Még jobb lett - suttogta halkan. - Mikor balladát énekel… Az semmihez sem fogható.
Nagyot nyeltem, kurvára nem voltam felkészülve, legalábbis lelkileg tuti nem arra, ami előttem volt. Segíteni akartam Chennek, nemcsak amiatt, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, hanem, mert valószínűleg képtelen lettem volna aludni, ha elutasító választ adok. Miért látom magam előtt azt a kétségbeesett arcát, amit akkor is, mikor segítséget kért tőlem táncból az első félévben?
- Menjünk!
Jongdae
Pillanatokra voltam ezúttal tényleg, hogy elájuljak. Rohadtul nem álltam készen arra, hogy most találkozzak Lay-jel. Mégis melyik elmeroggyant ötlete volt az, hogy ilyen későn szóljanak nekem? Nem mintha akkor nem akarnék világgá rohanni, de baszki! Hát olyan nagyon kurvára nehéz lett volna kinyögni előbb?
- Máris? - menedzserem is meglepődve kérdezett vissza, ezzel egy időben tenyere puhán vállamra simult. - Nem kellett volna időben szólni? - mondtam, tökéletesen összeillünk.
- Nos, igazából az események felgyorsultak és inkább azon voltunk, hogy mindent időben megtervezzünk és elintézzünk. Illetve… - itt rám sandított, mire felvontam az egyik szemöldököm. - Jongdae úgy is azt fogja tenni és, akkor, amit és, amikor kell - a nyelvem hegyén volt egy igencsak kimjongdae-s válasz erre, azonban az előbbi szavaival ellentétben, az idő egy tizedmásodperc alatt lelassult, mikor kopogtak.
Minden megállt, s megszűnt, ahogy felbukkant az oly régen látott sötét hajkorona az ajtó mögött, majd az édes, ám most félénk mosoly. És a szemek. Azok a rohadt gyönyörűen csillogó szemek. Azok a szemek, amik mindig szerelmesen néztek rám. Azok a szemek, amik könnyektől voltak homályosak azon a szörnyű délutánon. Miért van az, hogy még mindig úgy gondolom, káprázatosak? Ússzanak könnyben, vagy árasszanak boldogságot, akkor is így fogok vélekedni.
Sosem hittem, hogy újra találkozunk, azt pedig végképp nem, hogy ilyen körülmények között. Olyan, mintha a múlt ismételné önmagát. Nem akarom. Nem akarom még egyszer azt a fájdalmat. Sem az örömöt. Nem kell, mert utána csak gyötrelem, s kín marad. Miért fájdítod továbbra is a már amúgy is porrá zúzott szívemet, Lay?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése