Sziasztok ^^ Bár a Dél-Koreában történtek miatt Jongdae új albuma el lett halasztva, megígértem, hogy hozok ma egy új részt és itt is vagyok vele.
Az első közös munka napja vészesen közeledik, konkrétan már alig van idő hátra és fiúk idegei kezdik felmondani a szolgálatot, na, de, hát, ugyebár mikor egymásra néznek... Khm, khm. Kellemes olvasást a fejezethez ^^
(az update fület leszedtem, mert rájöttem, nem is frissítem, viszont szeretném tartani a nagyjából heti egy rész frisst ebből a fic-ből)
8. Fejezet
Yixing
Egy apró mosolyt villantottam a titkárnőre, majd visszacsúsztattam az asztalon az aláírt szerződés másik példányát, a sajátomat pedig eltettem táskámba. Rendesen égett a pofám azok után, hogy tegnap csak úgy kirohantam mindent hátrahagyva. Nem mintha jobb lett volna maradni, ha netalántán Chen nem tud megnyugtatni…
- Sajnálom a tegnapit - kértem halkan bocsánatot a hölgytől. Felvontam a szemöldököm, ugyanis csak egy legyintést kaptam.
- Ugyan - mosolygott vissza rám. - Mr. Kim mondta, hogy vészhelyzet volt és sürgősen el kellett mennie, úgyhogy ne is szabadkozzon. Remélem, minden rendben volt - döbbenten kerekedtek el szemeim a nő válaszától és szerintem még el is tátottam volna a számat, ha nem akartam volna moderálni magam. Mi a franc?
- Mármint… Chen volt, aki…? - a nő továbbra is derűsen bólintott, én meg próbáltam nem kiájulni a székből. Biztos voltam benne, hogy a falfehér és a vörös szín között ugrál az arcom, az érzéseim meg a hála és az elképedés között. Persze ismertem én Kim Jongdae kedves, s figyelmes oldalát, de az, hogy a mostani helyzetünk ellenére ilyet tett, totál meghökkentett. Azt hittem, mindent is rám ken inkább.
Chen érzelmei, akárcsak a hangulata elég kaotikus volt mindig is. Nehéz volt megállapítani, hogy tényleg haragszik-e, mert… Mert, ha rólam volt szó, a határvonal a dühe, valamint a szeretete között eléggé elmosódott. Vagy csak szimplán jobb ember lett az eltelt évek alatt. Esetleg tényleg felnőtt.
Kábán tápászkodtam fel, aztán köszöntem el a titkárnőtől, miután megkérdeztem, merre találom a stúdiót. A tárgyalókhoz képest jóval messzebb, illetve feljebb volt, azonban nem panaszkodtam a lépcsőzés miatt, segített lehiggadni és rendezni magamban a dolgokat. Chen éretten viselkedett, továbbá nem akart drámát sem, így én is összeszedem magam és profi leszek. Ez munka. Pont.
Jongdae
Idegesen járt fel, s alá jobb lábam, miközben az autóban haladtunk menedzseremmel az ügynökség felé. Hamarosan összezárnak Lay-jel isten tudja mennyi időre, hogy dolgozzunk az új albumon. Annak idején, nagyon ritkán, de én is írtam egy-két dalt vele. Nem volt bajom a dologgal, sőt… Némelyik… Hmm, igen kellemes véget ért. Viszont türelmem ott ülni a papír fölött, na, az nem volt. Kellett nekem mondani a felvételkor, hogy dalszövegeket is szoktam hébe-hóba írni…
Frusztráltan dőltem előre, majd markoltam hajamba, közben csöndesen morogtam a jól ismert változatos káromkodásom, ám szart se segített, úgyhogy hisztis gyerekként dobtam hátra magam az ülésben és úgy szenvedtem tovább. Képtelenség, hogy egy szobában kibírom vele rövidtávon!
- Ne aggódj, Jongdae - szólalt meg menedzserem a volán mögül -, Lay Zhanggal hamar megoldódik a probléma - Hogy mit mondtál?! Ő maga a probléma!
Félig sírva haraptam rá alsó ajkamra, mielőtt még olyat mondanék, amiért kibasz félúton a kocsiból és inkább nem csináltam semmit az út további részén, csak bámultam ki a sötétített ablakon. A férfi is ott lesz velünk, legalábbis az elején tuti, így remélem, nem lesz gond, de utána… Amint ketten maradunk, holtbiztos, hogy hamar kiborul a bili.
Sosem a higgadt vérmérsékletemről voltam híres, bár őrültnek még itt nem néztek, a hangom is csak éneklés közben engedtem ki. Inkább elfojtottam magamban ezeket az érzéseket és az edzés, vagy tánc során ezekkel hajtottam magam. A menedzserem volt az egyetlen, aki itt ismerte ezt az oldalam. Oké, meg Jongin. Attól nem féltem, hogy más is megismeri, pont leszartam magasról, azonban attól igen, hogy… Kettesben maradok Lay-jel.
Yixing
Illedelmesen bólintottam és hajoltam meg azok előtt, akikkel a terem felé vezető folyosón összetalálkoztam. Feszülten simítottam hátra nedves tincseimet, azért ez a jó pár emelet betett. Az erőnlétem a béka segge alatt volt, mióta nem jártam ki sem futni, sem edzeni. A táncról meg ne is beszéljük.
Leszámítva azt a nyúlfarknyi időt, amikor még otthon két idegösszeroppanás között csináltam kint a kertben, meg se tudnám mondani, mikor mozdultam zenére utoljára. Valószínűleg mostanra Chen is jobb benne, mint én…
Nyugtalanul vizslattam már távolról is az általam keresett szoba ajtaját és, bár mondhatnám, hogy a megmászott lépcsőfokok miatt izzadt úgy a tenyerem, hazugság lett volna. Szörnyen ideges voltam ténytől, hogy Chennel leszek egy helyiségben egész nap. Vagy ameddig kibírjuk. Hmm, lehet csak néhány perc lesz.
Önkéntelenül is, de mosolyba görbült szám, ahogy felrémlett előttem viszontlátásunk első napja az egyetemen. Amikor rám vágta az ajtót, majd kidobta a bőröndöm, miszerint velem biztos, hogy nem hajlandó egy kollégiumi szobán osztozni. Akkor még meg sem fordult a fejemben, ám valójában rohadt édes volt abban a pillanatban is.
Halk sóhajjal fogtam rá a kilincsre, összeszedtem magam minden lehetséges módon, azt követően lenyomtam a kis fém fogantyút és beléptem. Értelemszerű volt, hogy egy zenei stúdió ajtaja nem fog nyikorogni, vagy bármilyen hangot kiadni, főleg egy ilyen nagymenő ügynökségnél, azonban olyan kibaszott kussban nyílt ki, hogy a bent lévők észre se vettek. És Chen, valamint a menedzsere láthatóan kurva jól elvoltak kettesben.
Jongdae
Idegbeteg módjára róttam a köröket a szobában, ami igazából rohadtul nem volt elég nagy ahhoz, hogy ezt simán csináljam, így kb percenként fordultam mindig meglökve, vagy éppen lelökve valamit. Nem sok tartott még eszemnél és ezt a menedzserem is látta.
- Nyugi már! - kapta el a karom és határozottan közelebb húzott magához, mire az arcom már nem az idegesség miatt vöröslött, de szerencsére ezt ő nem tudta. - Mi az istenért vagy ennyire stresszes? Az igazgató elég szépen elsimította a dolgokat, neked csak össze kell ülnöd Lay Zhanggal az album miatt. Más bármit megadna azért, hogy vele dolgozzon együtt. Személyesen, teszem hozzá.
Nos, én bármit megadnék azért, hogy, ha vele is kell dolgoznom, inkább gépen keresztül történjen az interakció. Persze, lehet, ha a fejéhez vágnám itt és most, hogy Lay Zhang életem szerelme és jártunk, akkor nem basztatna ezzel. Vagy szarrá röhögné magát a nyomoromon.
- Szerinted mégis mennyire vágyom arra, hogy kották és dalszövegek fölé görnyedjek hetekig? - morogtam alig hallhatóan, s kirántottam a csuklóm a markából. Végül is ebben volt igazság.
- Gondolom annyira, mint én arra, hogy a meztelen segged nézzem akárhányszor nem vagy hajlandó kimászni az ágyból - akaratlanul is elvigyorodtam szavaira, noha orcáim talán még vörösebbek lettek. Már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Talán megeshet, hogy direkt csinálom.
Tekintetünk összekapcsolódott és egyszerre robbant ki belőlünk a röhögés. Öntudatlanul temettem arcom vállába, ami a hasonló magasságunk miatt igencsak könnyen ment és érzékeltem, hogy a hátamra csúsztatja tenyerét. A hirtelen jött jókedv hamar elillant; a férfi elnémult és figyelmeztetően, de gyengéden megütögetett. Zavartan sandítottam fel rá, azonban ő mögém meredt egy apró, kedves mosollyal és én azonnal tudtam, miért. Megjött Lay.
Yixing
Egy szerencsétlennek éreztem magam, ahogy ott álltam velük szemben. Szívem kínzóan dobbant meg, miközben Chen menedzserének a kezét figyeltem volt barátom testén. Nem voltam féltékeny. Nem lehettem és nem is akartam. Ugyanakkor azért kurvára fájt.
Lesütöttem pillantásom, ám még pont elkaptam, hogy a férfi elveszi tagját, s Chen arrébb lép. Baszki, nem emlékszem a pasi nevére! Holtbiztos, hogy bemutatkozott tegnap, viszont az összes érzékszervem Chenre koncentrált akkor, így semmi sem maradt meg. Hát, ez az egész még gázabb lesz, ha kiderül…
- Szeretnénk még egyszer megköszönni, hogy elfogadta a felkérést, Mr. Zhang. Igaz, Jongdae? - sötétbarna szemeim a szoba legfiatalabbjára tévedtek, közben automatikusan elfogadtam és megráztam a felkínált jobbot. Chen nem jött közelebb, ugyanott állt és szája szélét rágcsálta. Méterekről is tapintható volt a feszültség, ami áradt belőle. Nem lesz ez így jó. Abban bíztam, hogy legalább ő lazán, vagy lazábban fogja kezelni a dolgot, mint én.
- Kellett már nekem is a levegőváltozás - szólaltam meg csöndesen, megpróbálva oldani valamelyest a helyzetet. Igaz, de akkor is Chen miatt jöttem.
Halványan rámosolyogtam az előttem állóra, majd lopva szétnéztem a helyiségben. Nem tűnt annyira kicsinek, azonban zsúfolt volt a sok felszerelés miatt. Különféle hangszerek voltak mindenhol, egy pult a zenekeveréshez, illetve az egyik sarokban, az ajtóhoz legközelebb, egy hatalmas kanapé kapott helyet egy dohányzóasztallal, amin már most is egy halomnyi papír volt. Meg körülötte a földön.
Nagyot nyelve indultam meg, hogy lerakjam gitárom, csakhogy az utam Chen mellett vezetett és… Nos, felettébb kínos volt. Szépen szólva. A pazar barnás padlót bámultam inkább, így totál megdöbbentem, amikor váratlanul bal csuklóm köré kulcsolta ujjait. A világ lelassult, aztán meg is szűnt, mihelyst szempárjaink összetalálkoztak alig néhány centiről. Határozottan nem álltam még erre készen.
Jongdae
- Köszönöm, hogy… Segít - erővel szorítottam össze ajkaimat, hogy lecsapjam a végéről a tegezést, illetve az ismét szót. Nemcsak viharos múltunk miatt, nem állt szándékomban a munkába beleszőni a szappanoperába illő viszonyunkat sem. Főleg nem a menedzserem előtt. Fingom sincs, mi lesz, amint ketten maradunk.
Lepillantottam karjainkra, majd gyorsan elengedtem, ahogy realizáltam, ezt mégsem kéne, mert még ki tudja, mit csinálok. Például nem engedem el többet. A szituáció mégis röhejes véget ért, ugyanis mindketten egyszerre rejtettük zsebeinkbe kezeinket, illetve lestünk félre. Istenem, nyiss meg alattam valamit, ezt nem bírom ki!
Bármennyire is nem vágytam rá, félszemmel végigkövettem, hogy a falhoz sétál, letámasztja gitárját, s ledobja könnyed, tavaszi kabátját az L-alakú kanapé egyik végébe. Fekete íriszeim önkéntelenül siklottak végig rajta, és minél feljebb értem, mellkasom annál jobban összeszorult. Ezúttal egy egyszerű farmer, valamint fehér póló volt rajta, szóval semmi extra, ám szörnyen bőnek hatottak rajta, pedig biztos voltam benne, a régi Lay méretei voltak a ruhák.
Tekintetem a hátára tévedt, arra a pontra, amibe régen imádtam belemarkolni, mert mindig rohadt izmos volt, de most… Miközben mozdultak tagjai, a lapockáján egészségtelenül kilátszottak a csontok. Világéletemben vékony voltam, mielőtt gyakornok lettem még izom sem volt rajtam, mindazonáltal betegesnek sosem néztem ki. Ő meg aztán végképp nem. Legalábbis, ha nem volt tényleg beteg.
Ingerülten markoltam nadrágom anyagába a zsebeimen keresztül, hogy elfojtsam haragom, szemeimet lehunytam és számolni kezdtem magamban. Közel voltam ahhoz, hogy ráüvöltsek, mi a halálért nem ölte még meg azt a rohadékot, vagy bérelt fel rá valakit, azonban menedzserem szavai miatt egy másodperc alatt kiszállt minden a fejemből.
- Akkor azt hiszem, kezdhetünk is! - Na, még mit nem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése