Sziasztok ^^ Hát, elérkezett ez a pillanat is *hihi* Egyik hazugság sem marad rejtve, meglátjuk, mi lesz belőle ;) Kellemes olvasást hozzá ^^
19. Fejezet
Jongdae
Vagy ezredszerre lötyköltem jéghideg vizet az arcomba, de szart se segített. Ugyanolyan vörös voltam, mint tíz perccel ezelőtt. Úgy iszkoltam el a fürdőszobába, miután Baekhyun feltápászkodott rólam, hogy még egy futó is megirigyelte volna a tempóm.
Tudom, az én hibám volt, nem kellett volna hozzányúlnom a cuccához, amit azért nem épp szem előtt tartott. Csak kikandikált két sulis mappa közül és… Kíváncsi lettem, mi van rajta. De ez akkor sem mentség. Nem volt szép dolog, hogy elvettem. Főleg azok után, hogy milyen rendes volt velem. A picsába, remélem, nem romlik meg ez a felettébb fura kapcsolatunk.
Néhány percig bámultam még magamra a tükörben, majd egy utolsó adag víz után, lassan visszasétáltam a szobába. Talán már nem lesz olyan feltűnő a színem. Ahj, istenem, nem ásnál csak el valahol inkább?
- Bocsi! - összerándultam Baekhyun hangjára, hirtelen szólalt meg, sőt még az ágy széléről is felugrott és elém sietett. - Nem akartam, hogy… Öhm… Könyörgöm, ne mondd el Yixingnek, mert megöl - suttogásra váltott és közelebb hajolt hozzám. Ezt ne csináld, bassza meg!
Aprót bólintottam és gyorsan megkerültem, hogy minél előbb távolabb legyünk egymástól. Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam, miközben visszaültem a székre. Oké, itt nem tud nagyon közel jönni. Jó. Ez jó.
Nem gondoltam, hogy ez lesz. És ezt nem arra értem, hogy Baekhyun gyakorlatilag letepert az ágyra. Bár arra is érthetném. Hanem arra, hogy… Ez mit váltott ki a testemből. Nem, nem izgultam fel rá. Jesszus, dehogy! De kibaszott rég, talán soha, nem pirultam el így. Így, hogy majd’ kiszakadt a szívem a helyéről.
Baekhyun
Nyugi, Baekhyun. Nem csináltál semmi… Mi a faszt lehetne amúgy erre mondani? Rosszat? Nem mintha rossz lenne, hogy… Ha tényleg… Lenne köztünk valami, ez megtörténhetne. Mármint… Szedd össze magad, te szerencsétlen!
- Khm, az anyám járt itt és… Kész a vacsora. Ha… Öhm… É-Éhes vagy. Igen. Éhes - Ez tiszta röhej. Ha Jongdae-val vagyok, elfelejtek beszélni. - Ő csinálta. Saját maga.
- Ó!
- Ó, bizony! Nem is tudom, ilyen mikor volt utoljára.
Óvatos pillantást vetettem az ajtóra, aztán komótosan Jongdae-hoz ballagtam. Feszülten harapdálta a száját, mire önkéntelenül is felemeltem a karom, de sebesen visszarántottam és a hátam mögött összefontam az ujjaimat. Már biztos így is kibaszott kínosan érzi magát.
- Szóval… Éhes vagy?
- Ehetünk, persze - harmatgyenge mosolyt küldött felém, s felállt, azután kb eloldalazott mellettem, hogy még véletlen se érjünk egymáshoz. Ez nem válasz a kérdésemre.
Láttam eltűnni vékony alakját, ahogy kifordult balra a folyosóra, azonban amikor kiértem én is a szobából, ott találtam alig pár lépésre az ajtótól. Eltűnődve bámult maga elé és még mindig az ajkait kínozta. Csoda, hogy nem ömlik vér egyikből sem. Még. Ha így folytatja, valószínűleg fog. Vigyáznia kéne. Igencsak szép a szája, kár lenne érte. A kurva életbe már, Baekhyun!
Jongdae
Pislogni is elfelejtettem olyan erősen szuggeráltam az előttem lévő tányért. Nem mertem felnézni Baekhyun édesanyjára, aki a fiával szemben ült. Mielőtt letelepedtünk Baekhyunnal, még pont elkaptam, hogy felvonja a szemöldökét. Egymás mellé ültünk. Úgy, hogy Baekhyun kihúzta nekem azt a kibaszott széket!
Nem bírom. Ez rosszabb, mint Yixinggel volt az elején. Vagy bármelyik másik hazug szituációnál. Tényleg el fogom hányni magam. Ha most nem is, miután leküzdöttem valamit a gyomromba, holtbiztos. Nem érzem jól magam.
- És mondd csak, Jongdae, mit tanulsz? - Miért ejti ki mindig ilyen különös hangsúllyal a nevem? Meghalok! - Gondolom, Baekhyunnal az egyetemen ismerkedtetek meg.
- Mi-
- Nem téged kérdeztelek - forgott körülöttem a világ, én nem voltam hozzászokva ehhez az erélyes stílushoz szülő és gyermeke között. És hát, ja, ez az egész fos nem segített rajta semmit, hogy könnyebb legyen.
- Anya, kényelmetlen helyzetbe hozod Jongdae-t - esküszöm, a forgás szinte azonnal megállt, mihelyst ezt a mondatot meghallottam Baekhyuntól. Zavartan pillantottam rá, de ő határozottan tartotta a szemkontaktust az anyjával. Meglepett, hogy ezt ilyen könnyedén kimondta.
- Hagyd csak. Nem gond - suttogtam alig hallhatóan. - Igen, ott ismerkedtünk meg - válaszoltam végül az eredetileg nekem feltett kérdésre és igyekeztem kicsit kihúzni magam. Csak magabiztosan, Jongdae, gyerünk. - És bef-
- Ami az illeti, nem ott találkoztunk.
- Nem? - meghökkenve meredtem Baekhyunra és a közbevágást el is engedtem. Most már kurvára bántam, hogy nem egyeztünk meg semmilyen… Kamu sztoriban kettőnkről. Én azt hittem, erről nem hazudunk. Igazából azt se tudom, hogy… Mi van. Kamuzunk vagy nem? Vagy… Tényleg nem a suliban találkoztunk először?
Baekhyun
Akaratlanul is elmosolyodtam az emléktől, pedig végül is nem volt olyan régen. De mintha egy fél élettel ezelőtt lett volna. Egész sok minden történt, amíg összehoztam Yixinggel. Miért olyan keserű ez?
- Nem, az Elyxion-ban - rákönyököltem az asztalra és kissé Jongdae felé fordultam. - Nekem jöttél. Azóta üldöztelek.
Jongdae arca folyamatosan világosodott meg, ahogy szerintem leesett neki a dolog. Ez nem volt hazugság. Valóban így volt. Csak Yixing miatt. De ezt az anyámnak nem kell tudni. Most én leszek Yixing. Szóval nem kell kitalálnod semmit, Jongdae, csak játssz!
- Én… Nem is… Nem az volt életem legjobb napja - nyögte ki végül egy vérszegény mosollyal. Végigkövettem a kezének mozdulást, megborzolta a tarkóján a haját, aztán megint az ölébe rejtette tagjait. - Bocsi.
- Pár hete találkoztunk a klubban - anyámra sandítottam és láttam rajta, hogy nagyon, kibaszottul, figyel minden egyes mozzanatot közöttünk Jongdae-val. Tudni akarja, hogy a kicsi fia tényleg kikezdett-e egy másik sráccal. Vagy csak szórakozott. És látom, hogy hajlik elhinni. Édes istenem, kérlek!
- Pár hete még foglalt voltál - Az exem örökre ki fog baszni velem.
- A szakítás után találkoztunk. Jongdae felvillanyozta a nyomorult napjaimat - és életem legnagyobb, legboldogabb mosolyával ajándékoztam meg Jongdae-t. Élvezet lett volna anyám, alighanem élete legmegdöbbentőbb arcát látni, ám én csak Jongdae elkerekedő sötét szempárját láttam. Szerintem ő is érezte, hogy ebben most nem volt egy cseppnyi hazugság sem. Csak őszinteség.
Jongdae
Ugyanott voltam, ahol vacsora előtt. A fürdőszobában. És vizet fröcsköltem az arcomba. Újfent. Bár ezúttal inkább amiatt, hogy magamhoz térjek. Tehát láttak… Minseokkal. Vagyis Baekhyun nyilván nem, különben kiborult volna a bili és gyanítom, a közelembe se jött volna. De ha Yixing látott és… Segített, akkor… Nem értem, miért?
Kifújtam a levegőt és rátámaszkodtam a mosdó szélére. Frusztráltan simítottam hátra néhány, a lámpa fényében egész világosnak tűnő tincsemet, majd halkan elkáromkodtam magam. Még mindig vörösek voltak az orcáim. Amilyen egészségtelenül festek, kurva szembetűnő. Mondjuk, Baekhyunnak ez biztos jól jött kint. Mi az, hogy felvillanyozom a napjait?! Faszom!
Legalább, ha igaziból is járnék valakivel, el tudnék vonatkoztatni. Valahogy. De így csak kiveri nálam a biztosítékot. Mondhatni flörtölt velem! Vagy bókolt. Isten tudja. Jól csinálja. Az anyja szerintem megette. Ide se jövök többet, az hótziher!
Csak éljem túl ezt a pár hetet a szünetig. A lábam se éri a földet, olyan hévvel húzok a picsába innen. Le kell tudnom minden vizsgám még karácsony előtt. Nincs más lehetőség. Nem maradhatok itt annál tovább, mint szükséges. Vagy az idegeim felmondják a szolgálatot.
Vettem egy mély levegőt, magamban elszámoltam tízig, azt követően ellöktem magam a mosdótól és összekapcsoltam a tekintetem saját magammal. Baekhyun szórakozik. Csak meg akar szabadulni a szülei béklyójától. Segítséget kért és én beleegyeztem. Úgyhogy segítek neki és pont. Menni fog. Igen.
Baekhyun
Olyan erős volt anyám pillantása, hogy még a tarkómon is éreztem, miközben a terítéket szedtem össze. Jót vigyorogtam magamban, egy hajszálra voltam a győzelemtől. Már nem kellett sok. És Jongdae megadta az utolsó löketet.
- Baekhyun, megkérdezted édesanyádat? - sűrűn pislogtam a tányérra, de mivel mindketten tudtuk, hogy én szarról se tudok, szinte rögtön folytatta. - Hogy gond-e, hogy… Itt alszom.
- Arról szó sem lehet! - Mindjárt táncra perdülök! Győztem! Istenem, köszönöm! Nem is, Jongdae, neked köszönöm!
- De anya! - kiskutya szemekkel néztem rá. Már csak azért sem mehet el Jongdae, mert nem vágyott délután sem vissza a koleszba. Nem tudom, mi történt, de ha jobb neki itt, akkor itt marad és kész.
- Nem! Ha az apád… Nem! Nem lehet. Nem érdekel, hogy… Nem!
- De-
- Mondom, nem! - idegesen szorítottam össze a fogaimat, aztán letettem a kezem tartalmát és odaléptem hozzá. Azok után, hogy Jongdae mennyit segített, nem cseszhetek ki vele. Itt kell maradnia.
- Kérlek, anya! - mint arra már utaltam, mi sosem voltunk az az érzelmes család, azonban, ha most ez kell, hát bassza meg, ez lesz. - Nincs hova mennie - súgtam neki csöndesen, mire elkerekedett a szeme és a mit sem sejtő Jongdae-ra kapta a tekintetét. Oké, ez eléggé az alja. Nem kéne kihasználom, hogy anya. Persze, hogy nem tenne ki egy fiatalt csak úgy az utcára. Asszem, most átléptem egy csúnya határt.
Jongdae
Nagyon furán éreztem magam Baekhyun szobájának a közepén állva egyes egyedül. Az anyja beleegyezett, hogy itt maradjak, azzal a feltétellel, hogy Baekhyunnal nem alszunk egy ágyban. Se szobában. Még jó, hogy nem! Az kéne még. Szóval most megágyaznak nekem az egyik vendégszobában. Áldja az ég, hogy ilyen gazdagok!
- Nem merem becsukni az ajtót - Baekhyun zavartan nevetett fel mögöttem, majd aggódva rám pillantott. - Szerintem anyám most azt hiszi, hogy kibasztak otthonról, amiért… Tudod.
- Mindegy, nem számít - semleges ábrázattal legyintettem. Lehetne rosszabb is. Van rosszabb is. Nincs ruhám. Se semmim itt. Király.
- Jongdae… - meglepődve sandítottam rá, hirtelen nagyon is komoly lett a hangja. Baekhyunhoz képest túlságosan is. - Mi a baj?
Egy szempillantás alatt rám nehezedett az egész francos, először csak egy kis lódításnak induló hazugságom terhe. És csak még szörnyűbb lett, ahogy az aggodalommal teli íriszeket figyeltem.
Baekhyun az elejétől kezdve annyira kedves volt. Meg kattant. És igen, rámenős is, de csak azért, mert szerette volna, ha Yixinggel kibékülünk valami régi hülyeség miatt. Már ez sem volt igaz. A legelső másodperctől fogva hazugság volt minden. És lehet, a saját javát akarta most, de valójában ő is segíteni próbált nekem, ezért sem engedett az anyjának.
Könnyek égették a szemem, fizikailag fájt visszatartani őket. De nem hullhattak alá. Most nem. Majd ha végre-valahára egyedül leszek a vendégszobában, a takaró alatt, illetve a párnáknak hála némileg tompítva, kiengedem őket.
- Minden rendben.
Baekhyun
Álmatlanul forgolódtam az ágyamban és egyre csak Jongdae járt a fejemben. Az arca, a fájdalomtól csillogó szempárja. Láttam a tekintetétben, hogy valójában semmi sincs rendben. Nem mertem többet kérdezni, sem mondani, csak elengedtem, hogy lefekhessen, de képtelen vagyok nem csinálni semmit. Az nem én vagyok. Nekem muszáj beleütnöm mások dolgába az orrom.
Hangtalanul csoszogtam végig a folyosón azon vendégszoba felé, ahol Jongdae kapott helyet. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy a legtávolabbi legyen. Nem kardoskodtam, már így is úgy éreztem, hogy csúnyán túllőttem a célon.
Idegesen haraptam be az alsó ajkam, majd óvatosan a kilincsért nyúltam, ám megfagytam a mozdulatban. Elfojtott sírás hallatszódott a túloldalról. Korántsem voltam biztos benne, hogy bemenjek-e. Ezzel megint átléphetek egy határt. Tuti oka volt, hogy Jongdae nem adott konkrét választ a kérdésemre és inkább egyedül szenvedett. Mégis… Hiába álltam ott, ki tudja, meddig, nem szűnt a sírása.
Mihelyst lenyomtam a fémet, csönd támadt és kibaszottul nyomasztó volt, azonban rendületlenül haladtam a fekhely felé. Jongdae felé. Nem gondolkoztam, amint odaértem elé, csak szorosan átöleltem.
- M-Mit… Baekhyun?
- Felhívjam Yixinget? Biztos felv-
- Ne… Kérlek, csak… Ne. Nem akarom még csak hallani sem a nevét - vidám baritonja sehol sem volt, helyette karcos, s rekedt volt a sok zokogástól. Ennyire rossz a helyzet? Bassza meg, lehet, tényleg szakítottak?
Jongdae
Nem hittem volna, hogy Baekhyun átjön az éjszaka közepén azért, hogy megnézze, hogy vagyok. Ezek szerint nem tudtam becsapni, mielőtt leléptem tőle. Döbbenetes, hogy így észrevette, hogy… Nem vagyok jól. De ez gond. Nem kellett volna. Nem akarok magyarázkodni neki, még többet hazudni. Nem bírom ki.
- Összevesztetek? - kérdezte alig hallhatóan, bár így, hogy a fülemnél volt a feje, tökéletesen értettem. Erősebben karolt át és még közelebb férkőzött. Nem akarok róla beszélni, hát nem érted? - Sza… Szakítottatok? - Itt a lehetőség, gyerünk már, te szerencsétlen!
De nem tehettem. Mert az is hazugság lett volna. Hogy is szakíthattunk volna, ha sosem jártunk? Igaz, amit mondanak, ha egyszer egy orbitálisan nagy hazugság hálójába kerülsz, onnan nincs menekvés. Csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Idegőrlőbb. Fájdalmasabb. Az igazságról meg ne is beszéljünk.
- Nem - nyögtem ki végül elhaló hangon és igyekeztem arrébb húzódni tőle. - Nem vesztünk össze és nem szakítottunk.
- Akkor? Nem értem, hogy mi a baj. Akárhányszor látlak, úgy nézel ki, mint aki haldoklik. Baszki, tényleg beteg vagy? - ijedten fürkészett és még az éj sötétjében is láttam, hogy végigkémlelt mindenhol, a takaró ellenére is. Szerintem ilyen nézéssel alá is belátott.
- Nem vagyok beteg.
- Akkor? Most komolyan kérdezzek végig mindent? Megteszem, ha így válaszolsz! Esküs-
- Sosem jártunk. Yixinggel. Sosem jártunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése