Sziasztok :) Tudom, kissé sokáig tartott,
legalábbis hozzám mérten, de na, nem érek már rá én sem olyan gyakran arra,
hogy írjak :D De igyekeztem. És az az egész egy nagy hazugság, mert már kész volt,
csak lusta voltam feltenni, bocsi xD Szóval, drága LayChen párosunk tovább
szenved, de ígérem, lassan már lesz valami, elvégre már nem sok van hátra :)
Kellemes olvasást ^^
47. Fejezet
Jongdae
Földre szegezett tekintettel hallgattam életem
legkedvencebb tanárát, amit megállás nélkül magyaráz nekem és Lay-nek. Égett
már sok minden miatt a pofám, de ilyenért még sosem. Na nem mintha nem
nyitottak volna még rám szex közben, mert valójában elég sűrűn megtörtént már,
de ilyen helyzetben még sosem voltam. Egy egyetemen, egy teremben, egy
hangszeren. A Sorsnak már megint megcsípte valami a seggét, hogy nem maradt
nyugton…
- Maguknak van egyáltalán fogalmuk, hogy ezzel… Ki
kéne rúgni magukat! Ilyet nem lehet csinálni az egyetem területén! Magasról
teszek rá, mit csinálnak a szobájuk sötétjében, de… Jézusom… És én még múltkor
elnéztem… - Mr. Hyun tanácstalanul szorította meg orrnyergét, majd kinyitva
szemeit egyenesen ránk meredt. - Egyébként már nem tudom követni, most maguk
együtt vannak vagy nem? - döbbenten pislogtam előre és mivel Lay sem reagált
nagyon, csak valami furcsa nyikkanással, volt egy sejtésem, hogy ő is
meghökkent kissé. És én még azt hittem gázabb már nem lehet…
- Nem - nyögtem ki végül nehezen a választ. Szemem
sarkából láttam, hogy ezen még inkább meglepődött Lay, de mi mást lehetett
volna mondani? Hogy együtt vagyunk? Ugyan… Mi… Sosem leszünk úgy együtt, mint
mások. Láthatóan képtelenek vagyunk arra, hogy normális kapcsolatot ápoljuk
egymással és jobb lesz minél előbb eltávolodni. Már így is olyan nehéz volt
az egész, hogy féltem, belehalok. Vagy megőrülök és a zártosztályra jutok.
Yixing
Szerintem életemben nem voltam olyan megdöbbent, mint
mikor Chen azt mondta, hogy már nem vagyunk együtt. Egy részem érezte, hogy
ennyi volt, de hogy csak így kimondta… Ráadásul nem is nekem. Én is a szobában
tartózkodtam, de nem nekem mondta közvetlenül, hanem Mr. Hyunnak. Hogy volt
képes csak így…
Lesütöttem a szemeimet, igyekeztem úgy szuggerálni a
padlót, hogy az megnyíljon és eltűnhessek innen, mert kész voltam úgy zokogni,
mint még soha. Torkomból csuklás tört fel, mire a helyiségben lévők rám kapták
tekintetüket. Pislogtam párat, összeszorítottam ajkaimat, megköszörültem a
torkomat, majd felnéztem és végül megvontam a vállamat.
- Ez van - jelentettem ki hideg hangon és Chenre
néztem. Nem fogok hisztirohamot kapni mások előtt az holtbiztos. Majd
elrendezem a saját kis magányosságomban. Azt hiszem ezek után úgyis sokat
leszek egyedül.
- Ez van? Ennyit mondasz? - kérdezett vissza idegesen
Chen, mire ismét megvontam a vállamat. Mégis mit várt, mit mondok? -
Legalább… Tényleg ennyi vagyok neked? Egy “ez van”? Én könyörögtem neked, de te
még ennyit sem teszel? Pofán leszakad, baszd meg! - Mr. Hyun felszisszent Chen
hangjára, de nem szólt közbe. Szerintem kurva jól szórakozott magában…
- Mégis mit vársz tőlem? - fordultam felé és
széttártam karjaimat. - Mondtam, sosem leszünk együtt rendesen. Amilyen
családunk v-
- Ne gyere már mindig a családdal! Ha-
- Bocsánat, hogy én is közbe szólok, de… Fáradt vagyok
én ahhoz, hogy ezt hallgassam, úgyhogy megadom a büntetést és maguk lépnek,
amilyen gyorsan csak lehet, oké? Duett. Duettet fognak énekelni a
vizsgán. Ha valamelyik elrontja, nem jön el meg a többi, a másik is bukik.
Talán megtanulnak végre normálisan beszélni a másikkal, mert ez nem állapot. Tudják,
hogy hol az ajtó.
Jongdae
Olyan totális sokkban voltam, hogy kurvára nem vágtam,
hogy hogy jutottam el az aulában lévő kanapékig, de ott meresztettem a seggem
és bámultam magam elé. Lay mellettem ült és legalább olyan elképedt volt, mint
én. Ez az ember nem normális az fix. Duett? Én, Lay és egy duett? Ez valami
rohadt szar vicc… Dögölj meg, Sors. Csak dögölj meg…
- Meg fogok bukni - lehelte csöndesen Lay, majd egy
halk nyögéssel hátradőlt és csak bambult felfelé a plafonra. - Rohadtul meg
fogok bukni…
- Kösz, azért ne minősíts le már most… - Azért
ketten csak össze tudunk hozni valamit, egyikünk sem szar. Teljesen.
Rápillantottam hófehér, beesett arcára és, hogy
őszinte legyek, nagyobb esély láttam arra, hogy még a fellépés előtt összeesik
a betegség miatt, mint hogy előadva magunkat, elégtelent kapunk. Nagyon
ráfért egy kis pihenés, de ezek után száz, hogy nem fog még egy picit sem.
- Másfél hét alatt nem lehet összehozni egy duettet.
Főleg nem velünk.
- Most muszáj folyton arra utalnod, hogy geci szarok
vagyunk együtt? Egy kicsit, egy hangyafasznyit sem lennél képes visszafogni
magad? - fájt, hogy Lay tényleg semmiben nem tud úgy hozzánk állni, ahogy kéne.
Mondjuk nem is értem magamat, szakítottunk, szakítottam, most meg megint
osztom a dolgokat, holott… Szarnom kéne az egészre.
- Több bizalmad és hited is lehetne bennünk, bár… Nem
is értem mit képzeltem. Egyszerűen képtelen vagy arra, hogy adj nekünk
esélyt. Bármiben is. Mindegy is, úgyis végeztem itt. Viszlát, Lay.
Yixing
Értetlenül néztem Chen hátát, ahogy sétált el, mert
nem értettem, hogy most mi van. Muszáj neki mindig hisztiznie valamin?
Frusztráltan túrtam bele tincseimbe, nem engedhettem, hogy csak így elmenjen,
szükségem volt rá. Ha nem lép fel, baszhatom. Kizárt dolog, hogy annyi
megpróbáltatás és szarság után ne csináljam meg ezt a félévet. Nem fogom
hagyni, hogy megbukjak. A zene az életem.
Előrelendültem és amennyire tőlem telt a tüdőmbe
érzett szúró fájdalom miatt, Chen után siettem, de sok értelme nem volt. Ingerülten
és némi csalódottsággal együtt rázta le magáról a kezemet és újra megindult
isten tudja hova. Ismét beletúrtam az amúgy már szénakazalként álló hajamba,
majd újra megpróbálkoztam hatni rá. De semmi.
- Miért nem segítesz nekem? - fakadtam ki végül, mire
dühösen fordult felém. - Ha nem lépsz fel velem, megbukunk.
- És az szerinted engem érdekel? - mordult fel, majd
odalépett hozzám és nem valami finoman mellkason bökött. Bár nem volt erős,
de annyira fájt már szegény testrészem, hogy még ezt a leheletnyi nyomást is
gyötrelmesnek éreztem. - Mondtam már, húzok innen. Semmi sem tart itt.
Chanyeol miatt jöttem, miattad maradtam volna, hiába nem tudtam mit is akarok
valójában, de most… Bele se gondoltál, hogy milyen kínzó lesz együtt
gyakorolni, együtt fellépni, együtt… Lenni minden nap minden órájában, csakhogy
szintre tudjuk hozni magunkat, igaz? Köszönöm, de nem kérek belőle. Nem bírnám
elviselni a tudatot, hogy nem vagyunk együtt, mégis ennyi időt kell kettesben
lennünk. Szeretlek, Lay, bármit megtennék érted, de magamra is gondolnom
kell. Nem megy. Képtelen vagyok rá.
Jongdae
Lay tényleg nem gondolt abba bele, hogy milyen lesz
együtt gyakorolni? Eddig is elég eltökélt volt a választásában és több-kevesebb
sikerrel tartotta is magát, de én… Én korántsem voltam ilyen kitartó. Előbb
halok meg, mintsem képes legyek arra, hogy egy légtérben legyek vele úgy, hogy…
Hogy igazán nincs közünk egymáshoz.
Nagy szemekkel pislogott rám és esküszöm
elgondolkoztam azon, hogy elaludt beszédem közben, mert semmilyen reakció nem
érkezett tőle. Csak meredt rám kába, homályos íriszekkel, aztán végre történt
valami, de nem az, amire számítottam. Egy részem remélte, hogy próbálkozik még
azzal, hogy rábírjon, maradjak, hogy segítsek neki, de nem. Lay hátra arcot
csinált és elsétált. Ennyi? Semmi több? Tényleg nem érdeklem már? Csak az a
hülye vizsga?
Heves káromkodásba kezdtem és dühömben még be is
könnyeztem, amit nagyon nem díjaztam. Életemben nem bőgtem annyit, mint
azalatt a kibaszott három hónap alatt, amit újra Lay társaságában töltöttem.
- Minden rendben?
- Nem, baszd meg, semmi sincs! És mi a faszt keresel
itt? Nem megmondtam, hogy nem akarlak látni? - annak ellenére, hogy hogyan
bántam mindig vele, Joonmyun kedvesen mosolygott vissza rám és egy rossz szót
sem mondott vissza. Nyakig be volt öltözve, ruhája itt-ott vizes volt, ami
egyértelművé tette, hogy kintről jött, pedig már megint szakadt kint az eső. Nos,
legalább valaki hord magánál esernyőt is végre. Miért is érdekel amúgy, hogy
megázik-e vagy sem?
- Lassan az egész iskola a ti romantikus filmeken is
túltevő kapcsolatotokról fog beszélni. Nem lenne már itt az ideje, hogy
bekussoljatok, szarjatok mindenre és csak éljetek? Rossz rátok nézni.
- Nem mintha rád tartozna, de egy kibaszott jó szexen
vagyok túl, úgyh-
- A szex nem minden - szakított félbe, majd ismét
elmosolyodott és vállon veregetett. Néhány pillanatig csak nézett rám komoly
szemekkel, végül gyengéden megszorított és aztán már indult is tovább fölfelé,
de még visszafordult a kinyíló lift előtt. - Ismerlek, Jongdae. Nem vagy
megalkuvó típus, de ha megéri, kérlek, ne cseszd el. Fogd vissza magad és
próbálj engedni kicsit. Ne mindig az legyen, amit te akarsz - Oké, talán az
életben egyszer végre Joonmyun is képes lett volna értelmeset mondani, ha a
végét lehagyja. Még, hogy mindig az van, amit én akarok?! Meg a redvás
faszomat! Ha az lenne, még mindig Lay-jel lennék együtt! Semmi mást nem akarok,
mint egy egyszerű és pillangógyomros szerelmet, de az van? Nincs, baszki!
Yixing
Szavakba önthetetlen, hogy mennyire fájt az, ahogy
Chen beszélt velem. Vagyis az, amiket mondott. Pontosan tudta, hogy mennyit
jelent nekem az egyetem és ennyit sem képes megtenni értem? Azt hiszi nekem nem
lenne gyötrelmes, ha együtt kéne lennünk? És egyáltalán… Komolyan ilyen vak?
Mr. Hyun csak segíteni próbál nekünk, ő meg… Egyszerűen nem tudok kiigazodni
rajta.
Chen eddig együtt akart lenni velem, most már miért
nem? Végre beszéltünk a magunk módján, de erre nem kaptam választ.
Tudom, hogy rajtam sem lehet elmenni, de most nem én voltam az, aki szakított. Miért
döntött úgy, hogy mégsem akar? Főleg miután annyi vesződés után én engedtem.
Jártunk.
Nem voltam egy minta barát az elmúlt napokban és
tudom, szemét módjára viselkedtem vele, elvégre beszélnem kellett volna vele.
Bármiről. Akár a semmiről, de beszélni, hogy lássa okés minden. Mondjuk
korántsem volt okés semmi sem köztünk, de szerettem. Ennyi elég kéne, hogy
legyen, nem?
Képtelen voltam arra, hogy bármint is mondjak neki,
pedig nagyon ki kellett volna préselnem magamból valamit, de nem sikerült, így
végső elkeseredésemben inkább csak elsétáltam. Kurvára nem jól tettem, de
halvány gőzöm sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Az már csak hab volt a
tortán, hogy szerintem, ha megszólaltam volna is, max egy szó és elsírom magam
tehetetlenségemben.
Talán mégis jól tette Chen, hogy végül szakított, mert
az nem normális, ami köztünk van. Hogy lehet, hogy nekünk mindig valami bajunk
van? Miért nem vagyunk képesek arra, mint más párok? Nyilván semelyik kapcsolat
sem tökéletes, de biztos nincs annyi baj másoknál, mint nálunk. Tényleg
ennyire nem passzolunk? De akkor miért hozott minket újra össze a Sors? Egy
helyen, egy időben. És pont a másikba szerettünk bele. Ez… Nem lehet totális
véletlen. Miért, Sors? Nem szenvedtünk még eleget?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése