Sors, dögölj meg! [LayChen] 49. Fejezet

Sziasztok :) Végre elkészültem a LayChen következő részével :D Azt hittem, hogy csak később fogok, de nem :D Remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

49. Fejezet

Jongdae

Falfehéren figyeltem, ahogy Mr. Hyun Lay-t próbálta kiszedni az ágyából, de nem járt sikerrel, így végül hagyta had hányja össze a padlót. A tanár rám pillantott, majd miután néhányszor jelzett - úgy kb százszor -, odabotladoztam hozzájuk. Azt hittem akar tőlem valamit, de csak kedvesen elmosolyodott és lenyomott a saját fekhelyemre, majd ő maga eltűnt Lay-jel a fürdőben. Én tényleg úgy voltam vele, hogy egy pöcsfej, de kurva sokat köszönhetek neki. Köszönhetünk neki.

Füleimre szorítottam tenyereimet, hogy ne halljam azokat a förtelmes hangokat, amik a másik helyiségből jöttek. Elég volt már belőlük bőven. Legközelebb már csak arra eszméltem, hogy a férfi lefekteti mellém Lay-t, majd minden további nélkül elkezdte feltakarítani a mocskot a földről. Nem volt szokásom, de elszégyelltem magam az egész szituáció miatt, nekem kellett volna megcsinálnom nem neki. Ha már volt kedves és minden kérdés, illetve megjegyzés nélkül jött utánam. Pedig aztán fix, hogy semmit sem értett a motyogásomból...

Segíteni akartam, de mikor oldalra pillantottam Lay-re már nem érdekelt más, csak ő. Óvatosan simítottam végig a halántékán lévő kötésen, forró, verejtékes homlokán és arcán, majd mellkasán megpihentetve kezemet, rájöttem, hogy milyen kurva lassan és milyen aggasztóan akadozva veszi a levegőt. És nem csak én voltam így vele.

- Takard be a pokrócokkal! Nem akarom, hogy ennél is rosszabb legyen a helyzet, míg elvisszük a kocsimig - nem kérdeztem vissza, csak tettem, amit mondott, bár először meglepődtem a tegezésen, de nem firtattam a dolgot. Ahogy azt sem milyen könnyedén vette karjaiba Lay-t. Bár valószínűleg annyira lefogyott már, hogy még az én nyápic valóm is elbírná.

Yixing

Nem mintha nem éreztem volna már régóta hányingert, de valamiért az előzőeknél is jobban rám tört és nem értettem az okát. Aztán rájöttem, mikor magamhoz tértem. Forgalom zaja, szmog és Chen nyugtalan szemei. Meg egy autó teteje. Az utóbbiból hamar leesett mi van. De minek vagyunk egy… Egyáltalán ki az isten nyila vezet?!

Fáradtan néztem körbe, majd inkább lehunytam pilláimat, nem éreztem jól magam. Beljebb vackoltam magam a takaróba és ezzel együtt igyekeztem Chenhez is közelebb mászni, ami nem volt az ellenére. Kicsit feljebb húzta lábait, így fejem, ami eddig az ölében pihent, a mellkasához nyomódott. Az elmúlt időszakban nem igazán éreztem semmilyen ízt vagy szagot, de az ő tusfürdőjét ezer közül is felismertem volna még bedugult orral is. Chennek mindig kellemes illata volt.

Ritmusosan simogatta a hajamat, néha megigazította rajtam a plédet, de közben egyenesen kifelé bámult. Csak egy pillantás az előbb, semmi több. Megpróbáltam valahogy kiszedni magam alól a pokrócot, hogy rá is tehessek belőle, hiszen a pizsamáján kívül, ami egy melegítőgatya meg egy póló volt, semmi nem volt rajta, de nem engedte. Újra körém csavarta, majd kezét határozottan rám tette, hogy még véletlenül se kerülhessen le rólam. Szóval ő aggódhat, de én nem?

Ingerülten nyíltak szét ajkaim, hogy mondjak valamit, de nem jött ki semmi hang belőlem, csak megint felkavarodott a gyomrom, így inkább hagytam az egészet a francba, de akkor végre Chen megtisztelt szemeivel. Meg egy gyönyörű mosollyal. Kellemes nyugalom lett úrrá rajtam és alig fél perccel később ismét elragadott a sötétség. Biztos, hogy kurvára beteg vagyok…

Jongdae

Alig hogy Lay lehunyta szemeit, megérkeztünk a kórházhoz. Mr. Hyun nem baszakodott sokáig, könnyűszerrel kikapta Lay-t a kocsiból és már indult is vele befelé. Én csak némi fáziskésés után voltam képes követni őket, de azt is csak valami félholt állapotban. Rohadtul fáradt voltam már.

Csak egy sóhaj engedtem ki magamból, mikor tudatosult bennem, hogy már megint ebben a kibaszott épületben vagyunk. Most nem azért, de ha egyszer valami rohadt nyálas és romantikus dolgot akarok majd Lay-től, biztos idehozom… Uramisten… Mégis mi a francra gondolok éppen?!

Morogva nézelődtem jobbra-balra, hát ha észreveszem tanáromat, de végül feladtam és lekuporodtam az egyik székre. Idegesen rágcsáltam alsó ajkam, ezzel próbáltam a feszültséget levezetni, de csak annyit értem el vele, hogy vérezni kezdett, úgyhogy kénytelen voltam látogatást tenni a mosdóban. Nos baszki, ahogy megláttam magam a tükörben, inkább visszafordultam.

- Hogy van? - bukott ki rögtön belőlem a kérdés, amint kiértem és ott találtam Mr. Hyunt. Az arca nem sok jót ígért, de egyelőre nem állt szándékomban kiakadni, végülis sosem lehet tudni. De aztán mégis kiakadtan. Olyan fasza Kim Jongdae-stílusban.

- Nagyon nem jól - Nem, még semmi. - A megfázás ráment a tüdejére és a gyomrára. - Na, ekkor akadtam ki. Olyan heves káromkodásba kezdtem, hogy még én is meglepődtem saját magamon, pedig én aztán igazán hozzászoktam már a nem épp lehengerlő személyiségemhez. Miért mindig velünk történik valami? Nem lehetne egyszer az életben, csak egyetlen egyszer, hogy elkerül minket a balszerencse?

Yixing

Kellemetlen ízt éreztem a számban, amint magamhoz tértem és hamar rá is jöttem, hogy valószínűleg a hányás utóíze lehet. Nem épp egy huszonéveshez méltóan nyammogtam a saját számon, ami nem is maradt reakció nélkül. Csöndes nevetés hangzott fel mellettem, mire azonnal kipattantak szemeim és alig fél másodperccel később már Chen mosottszar fejét néztem. Biztos, hogy miattam néz ki úgy, ahogy. Tuti nem hagytam eleget pihenni szegényt.

- Sajnálom… - súgtam halkan bocsánatkérésem, de ő csak legyintett, majd kipillantott az ablakon. Már megint pillantásra sem méltat… Miért van itt akkor egyáltalán? - Most már így fog menni? Többet rám se nézel?

- Nem kéne. Nem vagyunk együtt, rémlik?

- Akkor miért vagy itt? Miért segítesz a duettben mégis? - Chen még mindig nem tisztelt meg sötét íriszeivel, de a kezemet hirtelen megszorító ujjaiból tudtam, hogy tökéletesen hall engem és figyel minden szavamra. Felsóhajtott, majd kinyílt a szája, hogy válaszoljon, de végül nem tette. Sokáig hallgatott, csak bámult kifelé a félhomályba. Teljesen némaságban voltunk egészen addig, amíg fel nem jött a nap, ugyanis akkor végre megszólalt. És amilyen szépen indult, olyan rossz véget is ért.

- Szeretlek. Próbáltam, de… Nem képtelen vagyok rá, hogy… Úgyhogy inkább csak segítek, itt vagyok, de többet ne várj. Így is fáj, de kibírok még egy hetet.

- Baszd meg! - fakadtam ki szavai után. Kirántottam ujjaimat az övé közül, majd az infúziót is a karomból, hogy messze tudjak menni tőle. Ez mégis milyen faszom válasz?! - Könyörögtél nekem! Együtt akartál lenni velem! Most miért nem? Itt vagyok és tudom, hogy korántsem volt minden kurva jó mostanában, de… Mi változott, amiért már nem akarsz? Kibaszott szar tudom, de… De miért? - annyira igyekeztem, hogy a hangom normálisan csengjen, de csak rekedten tudtam kicsikarni magamból bármit is és az meg aztán tényleg nem segített, mikor elsírtam magam. Tudtam, éreztem, hogy ennyi volt, de akkor miért fáj mégis ennyire?

Jongdae

Égtek a szemeim a ki nem csordult könnyektől, de tartani akartam magam. Itt volt végre az alkalom, hogy beszéljünk és muszáj volt, hogy sikerüljön is. Miközben mondta és mondta képtelen voltam ránézni. Amúgy sem ment, de szavaitól még annyira sem. Tényleg itt volt és én akartam is, de…

- Feltűnt már, hogy… Hogy mennyire nem vagyunk jók együtt? - kérdeztem tőle csöndesen, majd végre rátekintettem. Amint kiejtettem a számon, Lay úgy meredt rám mint, akit istenesen arcul vágott valaki. Csak nem gondolt még sosem bele, hogy…? - Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy voltam-e már igazán boldog egy óránál, egy percnél tovább veled. Nem, nem voltam. Te voltál? Érezted magad felhőtlenül boldognak velem? - képes lettem volna lerágni a saját nyelvem mondandóm után, főleg miután nem kaptam választ Lay-től. Rettentően fájt, hogy ő sem tudott mit mondani erre, csak bámult rám könnyes szemeivel. Fordított helyzet. Eddig én könyörögtem neki. Mondjuk ő még nem könyörgött gyakorlatilag.

- Egyszer azt mondtad - suttogta -, hogy szeretsz és ennyinek elégnek kéne lennie. Nem elég?

- Neked elég lenne? Nem akarnál igazán boldog lenni?

- Ha veled lehetnék, az lennék. Ha… - váratlanul megakadt és egy hatalmasat nyelt. Nagy szemekkel pislogott rám, de bármennyire is óriásiak voltak, nem tudtam semmit sem kiolvasni belőlük. Lay tekintete mindig is tele volt érzelmekkel, most hol vannak? Istenem, már megbékéltem a szakítással, de ha most valami érzelemmentes szöveget fog lenyomni, azt tuti nem bírom ki!

- Ha? - kérdeztem remegve, mikor percekkel később sem folytatta, amit elkezdett.

- Ha akarod… Ha még mindig akarod… Én… - ismét abbahagyta, amit elkezdett, lehunyta a pilláit egy másodpercre és mikor legközelebb kinyitotta őket, olyan szerelmes pillantással ajándékozott meg, mint még soha. - Ha még mindig akarod, akkor elmegyek veled. Akárhova. Ahova csak szeretnéd.

Yixing

Szavaimat mélységes csönd fogadta. Chen totálisan eldöbbent és, hogy őszinte legyek, én is magamon. Bármit megadtam volna azért, hogy erre az egyetemre járjak, nem akartam kibukni belőle, de Chen… Nem lehet az egyetem az első. Chennek kell az elsőnek lennie.

Rohadtul vágytam valami reakcióra, de az nem jött és kezdtem teljesen kétségbeesni azzal kapcsolatban, hogy tényleg ennyi volt. Hogy már tényleg nem kellek neki. Szemeim ismét könnybe lábadtak, ahogy válaszra vártam és nem sok hiányzott ahhoz, hogy elbőgjem magam megint. Ezt akarta. Eltűnni mindenki elől és csak kettesben lenni. Megadnám neki, de már… Már nem…

Gondolataim megszakadtak, olyan szinten meghökkentem, mikor Chen átugrotta - nem megkerülte, átugrotta az ágyat. Csak lestem rá, hát még akkor, mikor elém érve megmarkolta a kórházi ruhámat és magához rántott. Sajgó mellkasom az övének ütközött és valószínűleg más helyzetben több figyelmet szenteltem volna a fájdalomnak, de akkor nem tudtam. Chen átölelt.

Nagyon meglepődtem és csak némi fáziskésés után sikerült viszonoznom a dolgot; lassan csúsztattam csípőjére, derekára, majd hátára karjaimat, végül amennyire képes voltam a gyengeségtől szorosan köré fontam tagjaimat. Szívem összeszorult, ahogy meghallottam, hogy felcsuklik a sírástól és egy pillanatra azt hittem talán visszautasít azért van, de… Nem.

Ajkai puhán érintették arcomat, ahogy egy csókot nyomott rá, majd a fülembe súgta, hogy mennyire szeret. Máskor is mondta már, de akkor és ott, abban a szituációban valahogy milliószor többet jelentett nekem és nem szégyellem, hogy utána olyan hangosan felzokogtam, hogy szerintem még a földszinten is hallani lehetett. Azt inkább nem is részletezem, hogy mi éreztem mikor összekulcsolta ujjainkat.

Néhány percig csak néztük a másikat, majd megunva a dolgot magamhoz húztam és a lehető leglágyabb csókot adtam szájára, amit csak tudtam. Szinte semennyi idő sem telt el és már viszonozta is, ezzel elérve, hogy szegény megviselt testem megrogyjon az érzések miatt, amiket kiváltott. Nem tudom, hogy az, amit most érzek meddig fog tartani, de az biztos, hogy életemben nem voltam olyan boldog, mint jelenleg.

- Komolyan, fiúk, mást is megtiszteltek vagy csak nekem van jogom mindig ilyen helyzetben látni titeket?