Sors, dögölj meg! [LayChen] 52. Fejezet

Sziasztok :) Hamar megérkeztem a LayChen következő fejezetével, amit csak is a hideg időnek lehet köszönni, ugyanis hiába volnék téli gyerek, én rohadtul nem bírom a fagyokat, így ki se léptem a lakás melegéből. Úgyhogy volt idő írni :D Remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

52. Fejezet

Jongdae

Szótlanul meredtem Lay-re, ami egy elég szar döntés volt, de egyelőre fingom sem volt, hogy miként tudnék reagálni szavaira. Láttam tekintetében, hogy retteg a válaszomtól és… Igazából volt oka. Tőlem bármi kitelik és ezt ő is nagyon jól tudta.

Akármi is történet, akármi is vezérelte akkoriban, hogy hallgatott a dologról, nekem kurvára rosszul esett. De ha máshonnan nézem… Tehát anyám nemcsak úgy random megcsalta apámat. Mármint megcsalta nyilván, de… De legalább nem szórakozásból vagy unalomból vagy franc tudja miből.

Félrepillantottam szomorú íriszeitől és inkább a falat kezdtem el figyelni, majd úgy döntöttem, hogy muszáj lesz leülnöm, mert nem bírom állva. Lay rögtön követett, de szembe velem, a saját ágyára telepedett le és onnan mustrált tovább szemeivel. Próbálkoztam mondani valamit, de akárhogy igyekeztem egyszerűen semmi nem jött ki számon. Pedig muszáj leszek összehozni egy épkézláb mondatot, mert még a végén Lay lelép félelmében…

Csöndes sóhaj csúszott ki belőlem, majd megszólaltam vagy legalábbis akartam, de végül csak egy fura nyögést sikerült kipréselnem magamból. Meglepődve bámultam magam elé, Lay meg csak felvonta a szemöldökét, mire akaratlanul is elmosolyodtam, hiszen így az eltűnt kissé már megnőtt haja alatt. Nem hiszem, hogy képes lennék haragudni már rá bármiért is.

- Sose tudnálak gyűlölni - leheltem halkan a szoba csöndjébe. - Valószínűleg ezelőtt sem tudtalak sosem, hiába mondtam azt. De azért… Fáj. A családom… Tönkrement. Utána már semmi sem volt a régi. Én sem voltam az. Megváltoztam és nem a jó irány-

- Én szeretem a mostani Chent! - vágott a szavamba gyorsan és határozottan, mire szemeim elkerekedtek a döbbenettől, nem hittem a füleimnek. Tényleg?

Yixing

Ismertem már annyira Chent, hogy tudjam, nagy az esély rá, hogy kiakad a szokásos stílusában, de mikor csak csöndesen beszélni kezdett, meglepett. Talán felnőtt végre? Higgadtan, illetve megfontoltan ejtette ki a szavakat és nem is állt szándékomban közbe szólni, de mikor szóvá tette, hogy szar alak lett, nem bírtam megállni, muszáj voltam belepofázni. Én úgy szeretem Chent, ahogy van. Minden hülyeségével együtt.

Hitetlenkedve nézett rám és valahol meg is értettem, hisz - valljuk be - messze állt a tökéletestől. De még a normálistól is. Viszont én így is annak találtam. Nem volt szükségem másra, benne meg volt minden, amire csak vágytam. Azt hiszi nem elég jó nekem vagy mi?

Megköszörültem a torkom, majd lassan felegyenesedtem és odaültem mellé. Óvatosan fontam ujjaimat övéi köré és nem csak lelkileg, de fizikailag is jól esett; keze, mint mindig hideg volt és ez most különösen jól esett a megégett bőrömnek. Lágyan simítottam végig kézfején, majd megemelve azt egy puha csókot nyomtam rá, mire felsóhajtott és közelebb húzódott hozzám.

- Azt hittem ezen már túl vagyunk, nekem jó veled. Szeretlek olyannak, amilyen vagy.

- Ezt írásba is adnád? - vigyorgott rám, miközben megszorította tagomat. Visszanyeltem egy fájdalmas nyögést, ami kikívánkozott belőlem ezután a mozdulata után, mert bármennyire is esett jól, azért ez kurvára nagy kín okozott. Oké, szeretem, de bassza meg, ebbe mindjárt belehalok!

- Haragszol rám? - kérdeztem vissza összeszorított fogakkal végül, hanyagolva a választ az ő kérdésére és akkor észrevette, hogy valami gond van. Ijedten engedte el kezemet, majd azonnal karon fogott és kivitt a fürdőszobába, hogy hideg vizet engedjen rá. Anyám, mekkora szerencsétlen vagyok…

- Azt hiszem - szólalt meg halkan már a csapnál állva - egy kicsit. De… Majd kiengesztelsz valahogy, nem? - zavartan fordultam hátra, hogy rá tudjak nézni, ott szembe találtam magam huncut, macskás mosolyával és szerelmes szemeivel. Az utóbbi hatására szívem nagyot dobbant, de mikor folytatta még ki is hagyott pár ütemet. - Elvégre ígértél nekem valamit a fogadásunk után!

Jongdae

Élvezettel figyeltem Lay egyre jobban vörösödő arcát mondatom után, de hamar összeszedte magát. Teljesen felém fordult és nagy lazán, mint általában én szoktam, nekidőlt a mosdónak úgy, hogy közben hátul tartotta kezeit, hogy érje őket még víz. Ismerem ezt a nézését. Rábaszok.

- Ez igaz, de messze még az este.

- Azt ígérted még ma. Szóval-

- Igen - vágott a szavamba, majd váratlanul a fülemhez hajolt. - De én döntöm el mit és mikor, elvégre ez az én nyereményem - gyengéden arcomra simította nedves tenyerét, majd egy kibaszott kurva szexi mosoly után kisétált a helyiségből. De ezért még az ajtóban felkapott egy törölközőt. Ez mi a jóságos isten fasza volt?!

Elzártam a vizet, majd kábán pislogva lépdeltem utána és azt se tudtam igazából, hogy min lepődtem meg, hiszen néha szokott Lay ilyesmit csinálni. Hol a picsában van még az este, ha?!

- Menjünk vissza! - nézett rám komolyan és először fingom sem volt, hogy mire céloz, de aztán leesett és nem vágtam döntését. Már készültem is az ellenkezésre, de folytatta, így belém fojtotta mondandómat. - Szeretnék ismét kellemes emlékeket őrizni arról a helyről - súgta csöndesen. - Veled.

Na ezek után tényleg képtelen voltam bármit is kicsikarni magamból, csak meredtem rá, majd puhán alkarja köré kulcsoltam ujjaimat és kihúztam a szobából. Lassan csoszogtunk végig a folyosón, majd le a lépcsőkön és már majdnem kint voltunk a fasza kis szakadó esőben, mikor is Lay egy hangos “mindjárt jövök” kiáltás után visszasietett az emeletre. Oké, baszod, akkor várok egyedül…

Yixing

Nem akartam Chent csak úgy otthagyni egyedül, de végre egyszer eszembe jutott, hogy vigyem az esernyőmet is. Igaz, újból meg kellett másznom az imádott fokokat, de inkább az, mint egy újabb elázás. Esküszöm, jobban örülnék, ha már hó esne, mert az esőből kurvára elegem van… Tényleg csak minket tisztel meg vele mindig?

Gyorsan szedtem lábaimat, minél előbb vissza szerettem volna érni hozzá, de az a fránya tárgy nem akart a kezem ügyébe akadni. Idegesen túrtam fel a szekrényemet mindenhol érte, de nem találtam sehol sem és már a kezeim is fájni kezdtek ismét. Magamban szitkozódva indultam el, de aztán visszafordultam, mikor eszembe jutott, hogy nem is a szekrényben tárolom, hanem a fiókban. Na de mi a francért is ott?

- Yixing! - meglepődve pillantottam fel Chanyeol mosolygós arcára, amint meghallottam hangját az ajtóban. - Szándékodban áll átfúrni a szomszédba vagy mi? - elnevettem magam kérdése után és ő is rögtön csatlakozott hozzám. - Szar poén volt, bocs!

- Ugyan, a legjobbakkal is megesik! De amúgy, ja. Futja jobbra is tőled! Egyébként az esernyőmet kerestem, de megvan - mutattam fel az említett dolgot, majd már siettem is volna el, de utána szólt.

- Minden rendben van köztetek? - zavartan torpantam meg, amint meghallottam kérdését és őszintén bevallom először nem tudtam mit feleljek rá, de aztán egy apró mosoly után csak kimondtam, ami jött.

- Tudod, hogy sosincs minden rendben, de… Megoldjuk. Igyekszünk. Azt hiszem a legrosszabbon már túl vagyunk. Talán mégis bír minket a Sors.

Jongdae

Ritmusosan doboltam a lábammal, míg Lay-re vártam és mikor feltűnt felvettem a lehető legdurcásabb arcomat, hogy lássa, rohadtul zavart, hogy csak úgy elszelelt. Az ábrázatom egészen addig maradt, amíg meg nem láttam kezében egy esernyőt, illetve egy nagyon édes mosolyt az ajkain. Mik ezek a mosolyok ma? Egyszer még sírba visz velük…

Elpirultam, mikor sálamhoz nyúlt és igazgatni kezdte, hát még mikor zsebéből kivarázsolt egy kesztyűt és a fagyott kis ujjaimra húzta. De az eddigi zavarom semmi sem volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, amikor ott a kolesz bejáratánál minden előzmény és minden óvatosság nélkül megcsókolt. Na nem mintha lenne értelme titkolni, biztos hallott már mindenki Zhang Yixing és Kim Jongdae kurva furcsa kapcsolatáról.

Sokáig a szenvedélyes csók hatása alatt álltam és alig fogtam fel azt is, hogy elindultunk, csak akkor, amikor már a fejem fölött hallottam az esőcseppek koppanását. Gyakorlottan kerülgettük a pocsolyákat, egyiket a másik után és legalább már lesétáltuk a buszmegállóig tartó út felét, mikor észrevettem, hogy bizony Lay nincs védve a megázástól. Jézusom, még a végén betegebb lesz, mint eddig!

Idegesen toltam kicsit arrébb az ernyőt, hogy őt is érje, de mindig visszahelyezte fölém. Ingerülten torpantam meg, mire ő is azonnal megállt és értetlenül pislogott rám barna íriszeivel. Mély levegőt vettem, hogy visszafogjam magam és kezdtem úgy érezni, hogy kicsit nagyon is sokszor tettem meg ezt ma. Remélem, nem fogok kiakadni rövidesen!

- Kérlek, ne akard, hogy még jobban aggódjak érted, mert félek, hogy legközelebb melléd kell, hogy feküdjek. Képtelen lennék még egyszer kórházban látni téged. Aggódj kicsit többet magadért, Lay!

Yixing

Hihetetlenül jól estek Chen szavai és mire feleszméltem már belém is karolt. Szorosan tapadt hozzám, fedett ujjai erősen markolták felkaromat és biztos, hogy kívülről nézve könnyen kivehető volt ki is számunkra a másik, de bassza meg, kurvára nem érdekelt most, hogy mit gondolnak rólunk!

Valamivel lassan ment csak a gyaloglás ebben a helyzetbe, de még így is bőven időben a busz előtt odaértünk a megállóhoz. Csöndesen álldogáltunk és bár már volt a fejünk fölött tető, Chen nem engedett el. Más körülmények között szerintem megjegyeztem volna neki, de ma… Ma tényleg próbáltam a kedvére tenni. Ezért is mondtam, hogy menjünk vissza korcsolyázni. Még mindig nem vágytam oda, de őérte… Oké, eddig nem lettem volna képes rá érte sem, de valahogy most megteszem!

Annyira elbambultam, hogy fel se tűnt, hogy megjött a jármű, csak az erős rántásra kaptam fel a fejemet. Magamban motyogva siettem Chen után, aki határozottan tartott hátrafelé. Már megint kurva sokan voltak, amit nem csodáltam, hisz már délután volt, de így sajnos állunk kellett, amire viszont nagyon nem vágytam. Azt se tudom, hogy hogy fogok megállni a jégen. Össze kéne szednem kicsit magam.

A buszon a sokaságban állva már megint hatalmába kerített a tömegiszonyom, így igyekeztem közelebb húzódni Chenhez, aki valószínűleg azonnal rá is jött, hogy mi a baj, mert átölelt és halkan megkérdezte leszálljunk-e. Megráztam fejemet válaszul, nem szerettem volna ismét gondot okozni neki, úgyhogy megembereltem magamat és kitartottam. Hát anyám, kb egy örökkévalóság volt mire leszálltunk arról a szarról… Amúgy se volt rövid az út, de így...

Hatalmasat nyeltem, amint a séta után újból ahhoz az épülethez értünk, amiben azt hittem többet tényleg nem teszem a lábamat. De itt voltam. És csak is Chen miatt. Magamon éreztem féltő tekintetét, mire muszáj voltam kipréselni egy mosolyt, hogy megnyugtassam őt, de sok sikerrel nem jártam. Ahhoz túl jól ismert. Biztos jó ötlet volt ez, Zhang Yixing?