Sors, dögölj meg! [LayChen] 25. Fejezet

25. Fejezet

Yixing

Amint Chen utolsó szavai elhaltak én… Én nem tudtam semmit se reagálni, csak meredtem rá. Fura volt a nagy hangoskodás után a csend, már a környezet alapzaját sem hallottam, csak a szívem őrült tempóját, és az előttem álló heves zihálását. Ezt… Ezt most jól hallottam?

- Hogy… Mi? - első reakciónak nem is rossz, de azért ennél több kellene. Szedd már össze magad, te szerencsétlen! - Chen… Ezt hogy értetted? - Hát ez se sokkal jobb….

- Öhm… Úgy értem… Szeretnék… Kibékülni… Veled… Csak szarul jött ki, bocsi - zavartan vakarta meg a tarkóját, miközben halkan nevetett saját magán, én meg belül kb darabjaimra hullottam. Egy pillanatra azt hittem több lehet köztünk, egy pillanatra elhittem, hogy Chennek tényleg vannak valódi érzései.

- Akkor jó, már megijedtem, hogy valami bajod van - amint kimondtam, rájöttem, hogy ez milyen bénán is hangzott, de mivel visszaszívni már nem tudtam, így mivel mást nem tudtam csinálni, bámultam rá. Jézusom, mégis mi gondoltam? Hogy majd pont belém lesz szerelmes? Röhejes… Chen valószínűleg sose fog senki iránt mély érzéseket táplálni.

- Szóval… Khm… Szent a béke? - aprót bólintottam, mert már olyan szinten fáradt voltam az egész miatt, hogy lehetetlennek tartottam azt, hogy vitatkozzak vele. Ahogy elszállt minden dühöm, feltűnt, hogy milyen hideg is van és fázósan öleltem át magamat. Egyébként sem értettem már semmit se Chennel kapcsolatban, de mikor észrevette, hogy fázom és hátamra terítette kabátját, rohadtul úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem. Szemeit fürkésztem, hát ha azokban találok válaszokat, de nem tudtam kiigazodni rajtuk. Néha olyan egyértelmű, hogy mi van, de aztán már nem, pedig Chen egy elég egyenes ember. Ha haragszik, akkor haragszik, ha viccelődik, akkor viccelődik, de most… Mondanám, hogy szerelmes, de nem tudom elképzelni róla…

- Yixing!

Jongdae

Kész voltam agyonverni magam egy bottal, mikor az a kibaszott mondat elhagyta a számat. Totálisan ledöbbentem, de az semmi sem volt Lay ábrázatához képest. Láttam magam előtt, ahogy forognak a kerekei, hogy valami értelmet keressen ebben az egész helyzetben, de tuti nem talált, mert még én magam sem tudtam, hogy most mi a szar van.

Mikor megkérdezte, hogy hogy értettem, már kész is volt a fejemben egy kurva nagy hazugság, de aztán inkább csak úgy csináltam mint, aki rosszul mondta, amit akart. Mégis mit mondhattam volna neki? Hogy szerelmes vagyok belé? Ugyan már! Ahogy ismerem, még ismét pánikrohamot kap, aztán szedhetem össze. Lay nem egy olyan embert érdemel maga mellé, mint amilyen én vagyok.

Épp fel akartam ajánlani neki, hogy menjünk vissza a koleszba, mikor meghallottam Chanyeol kiáltását. Lay szemeiben ijedtség csillant és hátrébb lépett néhányat. Nyeltem egyet, majd lassan megfordultam, hogy barátomra tekintsek. Vajon tényleg a barátom még? Annyiszor tűnt úgy, hogy nem, mégis mindig akként gondolok rá. Talán ő már nem is tart annak.

- Jól érzed magad, Yixing? - lehajtottam a fejemet, mert szomorúan kellett megállapítanom, hogy bizony engem kurvára levegőnek néztek. Szóval tényleg nem vagyunk már barátok. - És veled is minden oké, Jongdae? Hallottam, hogy az apád eljött… - rögtön ránéztem, amint feltűnt, hogy hozzám beszél, majd bevágtam egy fancsali képet.

- Hála neki, ismét veszekedtünk Lay-jel, de… - rápillantottam az említettre, majd úgy folytattam, amit elkezdtem. - Minden oké, ugye? - Lay bólintott, mire Chanyeol elmosolyodott.

- Akkor nem gond, ha elrabolom Yixinget? Beszélnem kell vele!

Yixing

Hirtelen megint rohadt melegem lett, amint megláttam Chanyeolt és csak rosszabb lett mikor kijelentette, hogy beszélni akar velem. Esetlen léptekkel haladtam mellette és próbáltam nem elájulni. Azt hiszem felírhatom ezt a napot, mint életem legrosszabb napját. Ennél szarabb már nem lehet...

- Yixing… - Elájulok. Tényleg el fogok, ha nem nyögi ki mi a faszt akar, de kurva gyorsan! - Arról lenne szó, hogy… Tudod elhívtalak… Hozzánk... - hogy őszinte legyek, először fingom se volt, hogy miről beszélt, de aztán leesett és bólintottam. Szép… Nem is emlékeztem, hogy elhívott magához… - És… Szóval azt szeretném tudni, hogy… Hogy szeretnél-e tényleg jönni?

- Hogy érted, hogy tényleg jönni? - értetlenkedve torpantam meg. Olyan furán nyomta meg a “tényleg” szót, hogy nem igazán vágtam, hogy érti.

- Amikor megkérdeztem… Nos, úgy tűnt, mintha nem is akarnál jönni, csak beleegyeztél, hogy minél előbb véget érjen a beszélgetés.

- Én… - és akkor lefagytam. Azt se tudom megmondani, hogy miért vagyok együtt Chanyeollal, hisz… Hisz én Chent szeretem. Szerencsétlen teper, én meg… És még le is feküdtem a legjobb barátjával a háta mögött! Istenem, de undorító vagyok! - Nem...

- Hmm?

- Nem… Nem szeretnék menni. Én csak… - Szedd össze magad és legyél vele őszinte, te nyomorék! - Én csak… Én nem is tudom miért mondtam igent… - összeszorítottam a szemeimet, mert féltem, hogy a jelenlegi néhány könnycsepp mellé még becsatlakozik jó pár. Az utolsó mondatom mindkét dologra vonatkozott; minek mondtam igent arra, hogy átmegyek és minek mondtam igent az együtt járásra? Mondjuk akkor még nem voltak érzéseim Chen iránt, de… De Chanyeol iránt sem. Miért nem tudom megmondani neki, hogy vége? Hogy ennyi volt?

Jongdae

Fájt a szívem, ahogy néztem, hogy Chanyeol és Lay együtt távozik és rájöttem talán nem kellett volna kijavítanom magamat. Végre elmondtam Lay-nek az érzéseimet, erre… Bírom Chanyeolt, de a gondolattól is rosszul vagyok, hogy akármikor lehetősége van megérintenie, megcsókolnia Lay-t.

Ismét úrrá lett rajtam a rosszkedv és nem valami szép tekintettel bombáztam azokat az embereket, akik szembe jöttek velem, míg elértem a koleszt. Ingerülten vágtam rá a lift hármassal megjelölt gombjára és feszülten vártam, hogy végre felérjek. Na, ez egy igazán kellemes éjszaka lesz már most látom...

- Jongdae! - gyilkos tekintettel pillantottam fel a harmadik emelet padlójáról Joonmyunra, mire az hátrált vagy két métert. - Hohó, nyugi! Csak azt akartam kérdezni, hogy… Vagy inkább semmit?

- Kurva gyorsan lökjed mi a gecit akarsz! - Most tényleg azért viselkedek ilyen hisztis picsa módjára, mert Lay elment valahova Chanyeollal? Mégis mióta vagyok én ilyen féltékeny bárkire is?

- Hallottam, hogy apád-

- Na, itt álljuk meg! Rohadtul nem tudom, hogy ki a fasz terjeszti itt, hogy találkoztam az apámmal, de kurvára senkinek nincs köze hozzá! És ha jót akarsz magadnak, amikor ilyen vagyok, még véletlenül se említsd előttem az apámat, vili? És most engedj, vagy nem tudom mit fogok csinálni!

- Tényleg nincs valami megnyerő modorod, ha mérges vagy - mosolygott rám Joonmyun, mire nagyon viszketett a tenyerem, hogy bevágjak neki egyet.

- Az, hogy ilyen lettem - mutattam magamra - csakis a te hibád. És most megyek vagy tényleg beverek egyet igazából is! - Nos, ezt is megéltem, féltékeny vagyok, ami úgy látom nem kevés dühvel párosul. Fasza…

Yixing

Az egyetem hátsó udvarán álltunk Chanyeollal a sötétségben, mert bizony basztak megcsinálni a lámpát, mikor is úgy éreztem, hogy most már tényleg összeszedtem minden bátorságom, hogy elmondjam neki az igazat. Talán a sötétség volt, nem tudom. Csak annyit tudtam, hogy innen addig nem megyek sehova, míg nem beszéltem vele őszintén.

Gyengéden fontam ujjaimat csuklója köré és az egyik pad felé húztam, hogy leülhessünk. A félhold elég fényt nyújtott ahhoz, hogy lássam Chanyeol kíváncsi tekintetét és ebből adódóan ő is látta az én könnyes szemeimet. Mikor felnyúlt, hogy letörölje őket, elkaptam a kezét és nem engedtem neki. Ne legyél ilyen, kérlek, mert nem fogom tudni kimondani!

- Mi a baj, Yixing? Megijesztesz! Jongdae azt mondta minden oké, vagy nem? Megbántott? - düh lobbant a mindig kedves íriszekben, ami nem tetszett, hisz ő nem ilyen volt, így gyorsan megráztam a fejemet. - Akkor? Mi a baj, hmm? - lágyan végigsimított karomon, de hamar elhúzódtam a gyengéd érintéstől.

- Én… Ha-Hazudtam neked… Na-Nagyon saj-sajnálom! - idegesen tördeltem ujjaimat és a hangom többször is elcsuklott miközben beszéltem. Képtelen leszek végigmondani. Biztos, hogy megint rám tör egy pánikroham. Én nem vagyok hozzászokva az ilyen beszélgetésekhez...

- Miről? Yixing, mi a gond? Kérlek… Nem értem mi a baj és aggódom - megfogott a felkarjaimnál fogva, majd magához vont és szorosan átölelt. Nyöszörögve próbáltam kiszabadulni, de nem engedett, így megadóan dőltem neki az arcomat a nyakába fúrva. Most vagy soha! Sötét van és még csak rá se kell nézned!

- Chanyeol… Én… Annyira sajnálom, de… Kérlek… Szakítsunk!

Jongdae

Feldúltan járkáltam a szobában és nem kellett sok idő míg rájöttem, hogy hülye ötlet volt ide jönni. Nem tudtam magammal mit kezdeni és akárhova néztem Lay jutott eszembe. Ingerülten téptem ki a fiókomat és kapkodó mozdulatokkal szedtem ki belőle egy apró kis tablettát. Most azért megnéztem mit vettem ki, még a végén úgy bekómálok, mint Lay a múltkor. Na, baszd meg… Megint Lay…

A bogyó hamar hatott, megnyugodtam és - viszonylag - józanon úgy döntöttem, hogy ideje kiengedni a gőzt. Igen, meglesek egy klubot. Ellazultan, vigyorogva sétáltam a kurva hidegben egy pulóverben, de nem igazán izgatott. Az egyetemtől egy messze lévőbe tértem be, mert nem akartam még véletlenül sem összefutni egy ismerőssel sem. Bár szerda este ki jár bulizni? Vagy kedd van?

Levágódtam a pultnál és rögtön kértem... Valamit. Tulajdonképpen baszott hangosan szólt a zene, a saját gondolatait se hallotta szerintem senki, nemhogy azt, hogy mit beszél a másik. Lustán nézelődtem az emberek között mint, aki valami ruhát keres estére. Nos, max egyszer használatos pasit keresek éjjelre, így ez helytálló megfogalmazás.

Félrenyeltem a piát, majd hangosan köhögni kezdtem, ahogy észrevettem Lay-t az egyik boxban egy párral. Valamiről nagyon beszéltek, Lay keze hevesen mozgott össze-vissza miközben dumált. Majdnem lecsúsztam a székről mikor bólintott és a csaj meg a pasi után indult. Levágtam a poharat a pultra, de olyan erővel, hogy az megrepedt és utánuk rohantam. Mi a jó isten? Lay… Lay most komolyan…?

Még épp időben kaptam el a karjánál fogva és húztam vissza. Totál szétcsúszva pislogott rám, aztán kurva lassan leesett neki ki vagyok és… És elsírta magát. Döbbenten öleltem át és hagytam neki, hogy a nyakamba magyarázzon valamit Chanyeolról, amit először nem is értettem a sírástól. Aztán összetettem a darabkákat, elvégre nem kell atomfizikusnak lenni, hogy levágja az ember a szituációból, hogy mi van. Most miért is ő az, aki zokog? Nem ő szakított? Akkor Chanyeolnak kéne, nem?

- Szörnyű vagyok, igaz? - kérdezte még mindig sírva, mire azonnal megráztam a fejemet és csitítóan simogattam meg a hátát. - De az vagyok… Én… Olyan undorító, hogy… Istenem, nem is tudom, hogy… Csak őszintének kellett lennem és… - bevallom, végül elvesztettem a fonalat, mert a részeg Lay-t nagyon nem lehetett követni annyira össze-vissza magyarázott. Csak az utolsó mondatát értettem, de azt nagyon is. - El kellett volna mondanom, hogy téged szeretlek!