Sziasztok :) A hét lezárásaképp (kemény hétvégém volt, remélem nem látszik meg a részen…) hoztam egy új LayChen fejezetet, ami… Nos, nem valami esemény
dús, az őszi szünet első napjain játszódik, de azért remélem tetszeni fog,
kellemes olvasást ^^
28. Fejezet
Jongdae
Nem hittem volna, hogy haza fogok menni az őszi
szünetre, tekintve, hogy mindenkit gyűlölök otthon, de a koleszban maradni
őrültség lett volna. Minseokhoz menekültem a maradék pár napban, csakhogy ne
kelljen Lay-t látnom, ne kelljen néznem hűvös tekintetét, ne kelljen éreznem
azt a számomra furcsa, de valamiképp kellemes mentás-mézes aromát. Fájt, ha
valamelyik órán véletlenül észrevettem, de az még jobban fájt, hogy ő egy
pillantásra sem méltatott.
- Jongdae… - szólított meg halkan Minseok. Lassan
emeltem rá szemeimet, kérdőn figyeltem, egy szót sem mondva. Testileg és
lelkileg is fáradt volna én ahhoz, hogy még beszéljek is, így maradt a nézés. -
Biztos, hogy… Megleszel otthon egyedül? - bólintottam, majd megragadtam a
sporttáskám és felszálltam az épp megérkező buszra. Kissé bunkónak tűnhettem és
tudom, hogy ezt Minseok nem vette fel, de azért kiintegettem neki az ablakon.
Meg villantottam egy nagyon gyér vigyort. Még élni sem volt kedvem, hogy
őszinte legyek.
A buszút viszonylag rövid volt, kb egy óra. Tudom,
másnak ez talán hosszú lehet, de ahhoz képest, hogy másoknak jóval messzebbről
kéne bejárnia… Én megtehettem volna, hogy mindennap bejárok, de képtelen lettem
volna továbbra is otthon maradni. Nem is tudom, hogy hívhatom-e egyáltalán
otthonomnak…
Röhögni kezdtem, miközben a járdán sétáltam és tuti
elmebetegnek néztek, de magasról leszartam. Baszki, eddig nem akartam haza
menni, erre most meg már a koleszban nem akarok maradni. Kész röhej… Talán
csövesnek kéne állnom…
Ahogy megálltam a hatalmas ház - vagy már inkább
kastély - előtt, úgy döntöttem, haljak meg, de ide be nem teszem a lábam.
Yixing
Egyszerűen képtelen voltam még csak rápillantani is
Chenre, miután olyan szemét mód visszautasítottam őt. A szívem szakadt meg,
ahogy az összes érzelem kiült az arcára, de mi nem lehettünk együtt.
Mérhetetlenül fájt a lelkem, de azon túl, hogy mi tényleg nem illettünk össze,
még Chanyeolt is tönkretettem és… És én nem ilyen voltam. Teljesen
kifordultam önmagamból. Szükségem volt egy kis időre, hogy rendbe tegyem magam,
az érzéseimet.
Chen nem szarozott, még aznap a kórház után
átköltözött Minseokhoz és többet nem is láttam csak órákon. Olyankor is csak
félve, óvatosan néztem rá akkor, amikor ő nem. Szép lassan tudatosult bennem,
hogy rajtuk kívül nem igazán voltam senkivel se jóban, és így totál egyedül
maradtam. Se Chanyeol, se Minseok, se Chen… Kurvára egyedül éreztem magam.
És ez csak fokozódott, mikor eljött az őszi szünet.
Szinte mindenki hazament a koleszból, alig maradt egy-két hallgató. Többnyire
olyanok, mint én, olyanok, akik nem engedhették meg, hogy elmenjenek.
Az első nap még nagyon próbáltam pihenni, de hamar
rájöttem, hogy ha nem csinálok semmit se, akkor elkezdek gondolkodni, ami
rohadtul nem volt jó ötlet, így a második nap már edzettem, hogy eltereljem a
figyelmemet. Ami szintén nem jött be, miután én, világi szerencsés, abba a
terembe mentem, ahol Chennel is mindig gyakoroltam. Miért vitt a lábam
automatikusan oda?
Idegesen vágtam földhöz az edzőcuccomat, majd alig fél
pillanattal később már csöndesen sírtam összegömbölyödve a padlón. Ha nekem
ennyire fáj, vajon Chen hogy érezhetett miután visszautasítottam? Biztos őt is
tönkretettem… Gratulálok, Zhang Yixing!
Jongdae
Zombikat megszégyenítő módon tettem egyik lábamat a másik
után, miközben azon gondolkoztam, hogy mi a jó élethez kezdjek magammal. Talán
tényleg csövezni fogok… Hmm, ha jól számolom, jövő vasárnapig még van kilenc
napom meg egy péntek éjjelem. Végülis ma éjjelre összeszedhetek valakit és nála
tudok aludni is.
Vigyorogva tuszkoltam be táskámat egy szupermarket
csomagmegőrzőjébe, elvégre mégse mehetek egy heti ruhával partizni, majd már
indultam is oda, ahova régen rengeteget jártam. Remélem, hogy Sehun is ott
lesz.
Minden összevetve azért olyan rég nem volt, talán fél
éve, hogy ott jártam utoljára, de valahogy mégis kurva soknak tűnt.
Röhögve álltam meg, mikor észrevettem Sehunt, ahogy próbál befűzni egy csajt.
Lássuk be, elég bénán.
- Na de, édes, hát lecserélsz? - búgtam csöndesen az
éjszakába, majd nyaka köré fontam karomat. A lány felvonta a szemöldökét, majd
felháborodottan elviharzott.
- A kurva anyádat, Kim Jongdae! - Oh Sehun meg se
hazudtolhatta volna önmagát; akkorát beleütött a gyomromba, hogy féltem nem
kelek fel másnap reggel. - Jézusom, de hiányoztál! - és magához is ölelt
rögtön. Sehunnak is elég fasza kis hangulatváltozásai vannak mit ne mondjak...
- Mit buzulsz, he?
- Te beszélsz? - kérdezett vissza nevetve, majd
elhúzta a száját, ahogy betúrtam mindenféle színű hajába, de nem szólt semmit
se, hagyta had birizgáljam színes hajkoronáját.
- Komolyan ilyen a hajjal próbálsz felszedni egy
csajt?
- Elmehetsz a picsába!
- Csak ha velem jössz!
- Örömmel! - Sehun mindig fel tudott vidítani, ha
kellett és most nagyon szükségem volt rá, jobban, mint valaha.
Yixing
Fájó szemekkel és elgémberedett tagokkal keltem fel a
terem barnás padlójáról, majd csigatempóban elindultam vissza a koleszba. Fasza,
nem elég, hogy a szemeim égnek, kb minden izmom el is aludtam. Vajon a szünet
lehet még ennél is szarabb?
A válasz egyszerű volt, lehet. Erre már akkor
rájöttem, mikor majdnem kitörtem a bokám a frissen mosott kövön, de ez még csak
a nap eleje volt. Sajnos. A egész fokozódott, mire a szobába értem;
kiderült, hogy a kulcsot a gyakorlóteremben hagytam, majd azt beletörtem a
zárba, így volt egy igen kellemes beszélgetésem a kollégiumi felelőssel. Aztán
csak szerettem volna lezuhanyozni és depizni az ágyban, de baszki, nem volt
melegvíz sem. Isten bizony, kurva közel voltam ahhoz, hogy öngyilkos legyek.
Bár alig volt délután kettő, nem bírtam többet
elviselni a napból és úgy döntöttem lefekszem, de a rohadt életbe,
elszakítottam a párnámat. Dögölj meg, Sors ott, ahol vagy!
Dühösen néztem szét, majd némi magammal való
vitatkozás után, elvettem Chen párnáját. Aminek milyen illata volt? Hát
persze, hogy Chen! Milyen más lehetett volna?
Némán sírtam, miközben az ágyán ülve
szorongattam a párnáját. Nem kellett volna azt mondanom Chennek, hogy mi sosem
leszünk együtt. Nem kellett volna mondanom semmit, csak megcsókolni és szarni
mindenre és mindenkire. Nem kellett volna, hogy érdekeljen a bűntudat, a
lelkiismeret-furdalás; nem kellet volna, hogy érdekeljen Chanyeol véleménye
vagy akárkié. Csak Chen kellett volna, semmi és senki több…
Jongdae
Sehunra ivás közben jött rá mindig a lelkizés és ez
sajnos most sem volt másképp. És sajnos olyankor valamiért muszáj volt nekem is
kiöntenem a lelkem. Igen, Oh Sehun és Kim Jongdae egy-egy pohár pia mellett
vitatta meg az élet - vagyis az saját életük nagy kéréseit. Még egy kortyot
sem ittam mikor már tudtam, hogy ez az este depresszióval fog véget érni. Pedig
azt hittem Sehun felvidít...
Színes hajú barátom hosszasan magyarázott valamit egy
lányról, aki szerinte élete szerelme volt, de közben másról is beszélt. Pusztuljak meg, de fingom sem volt egy idő után ki kicsoda és kitől mit akart. Vagy
ki mit akart tőle. Csak bólogattam és egymás után ürítettem ki a kis
feles poharakat.
- Hallod… - hajoltam közelebb hozzá. - Én most
kimegyek a mosdóba… - Oké, bevallom, szükségem van egy kis felfrissülésre,
vagy könnyen lehet, hogy a fejem a pulton végzi rövid időn belül. Bírom én
Sehunt, de ha rájön a duma, nem lehet leállítani és ilyenkor kicsit sok lesz
belőle.
- Jongdae! - összevont szemöldökkel néztem körbe vajon
ki szólít és mikor észrevettem Baekhyunt, rögtön átöleltem. - Baszki, tudtam,
hogy itt leszel a szünet alatt!
- Hogyne… Franc hiszi ezt el! - vigyorogtam rá, majd
még egyszer megütögettem a hátát. Nagyon örültem neki. Na, kezd ez a pár nap
egész jól alakulni.
- Oké, hazajöttem a szünetre és épp készültem
lefeküdni, mikor Sehun írt, hogy összefutott veled. Ő hol van? - nézett szét,
mire elböktem a megfelelő irányba.
- Most szólok, csajos estéje van épp!
- Ohh, geci, akkor lehet inkább mégis hazamegyek
aludni!
- Kérlek - ragadtam meg a kezét -, kérlek, vigyél
magaddal! Szerintem öngyilkos leszek, ha tovább kell hallgatnom!
- Valld be, félsz, hogy ha befejezi, a te köröd jön!
Látom, hogy valami gond van, Jongdae. Mi történt, amitől ilyen fájdalommal teli
a tekinteted?
Yixing
Végső elkeseredésemben inkább úgy döntöttem, hogy
sétálni megyek, bár nem volt valami meleg kint. De inkább a parkban töltöm az
időt, mint bent a szobában, ahol mindenről Chen jut az eszembe. Nagyon hülye
ötlet volt nemet mondani Chennek, igaz?
Testileg és lelkileg is kibaszott fáradtnak éreztem
magamat, így leültem egy padra és csak bámultam a lassan lehulló faleveleket.
Olyan csend honolt az egész egyetemen, hogy azt elhinni se akartam. Azért azt
hittem jóval többen maradnak itt, elvégre alig másfél hónap van a vizsgáig. Bár
lehet mindenki kihasználja a pihenés adta lehetőséget. Vajon Chen gyakorol vagy
sz- Jaj, te szerencsétlen, ne is gondolj rá!
Nem épp a legkedvesebb szavakkal illettem saját
magamat, de mivel úgyse volt senki itt, nem érdekelt. Csakhogy valaki mégis
akadt. Mérgesen fordultam hátra mikor meghallottam a hangos nevetést, majd
meglepődve realizáltam, hogy Kris és Joonmyun állnak mögöttem.
- Hát ti? - kérdeztem döbbenten. - Nem mentetek haza?
- Yifan Kanadában lakik, úgyhogy neki nem sok
lehetősége van rá, de hozzám elmentünk és… És igazából még örülök is, hogy
összefutottunk, mert… Nos, ugye Jongdae is hazament és mivel mi egy környékről
származunk… Szóval otthon van - nyögte ki végül a lényeget Joonmyun.
- És ez engem hol érdekel? - motyogtam csöndesen, majd
visszafordultam és tovább figyeltem a leveleket.
- Az isten szerelmére! - fakadt ki Kris. - Leszarom,
hogy “egymásnak teremtettek-e titeket” - macskakörmözött a levegőben -, vagy
sem, csak próbáljátok már meg a járást vagy akármi! Komolyan mondom, nincs nálatok
két nagyobb balfasz ezen az istenverte bolygón! Menj már utána!
Jongdae
Ahogy Baekhyun ajkait elhagyta a kérdés, azonnal
eltűnt az a hamis mosoly, amit egész este mutogattam, helyette szomorúan
pislogtam rá. A csuklója köré fontam ujjaimat, majd magasról leszarva Sehunt,
kirángattam Európában élő barátomat az utcára, hogy nyugodtan tudjunk
beszélgetni. Ő az egyetlen, akivel ezt meg tudom beszélni rendesen.
Eleinte csak csöndesen sétáltunk, nem tudtam hol
kezdjem, Baekhyun pedig nem erőltetett semmit se. Végül talán egy jó fél óra is
eltelhetett, mikor végre megszólaltam, majd el is mondtam neki mindent, amit
még nem tudott. Szótlanul hallgatott végig, egyszer sem vágott közbe, csak a
végén nézett rám olyan sajnálattal teli szemekkel, hogy kész voltam elsírni magam.
Baekhyun igazi barát volt akkor, továbbra sem mondott semmit se, csak átvitt
magához, hogy tudjak hol aludni.
A szombat tényleg nem szólt másról, minthogy aludtam.
Igazán kurvára nagyon szükségem volt már egy jó alvásra és Baekhyunéknál ez
végre valóra vált. Az anyukája nagyon kedves volt, amiért bevallom, nagyon
irigy voltam rá, nekem már rég nem adatott meg, hogy ilyet érezzek az enyémtől.
Vajon Lay-jel hogy bánik? Kedves vele? Vagy szigorú? Vagy- Miért is érdekel
ez engem? Leszarom Lay-t!
Másnap viszont, bár rohadtul nem volt hozzá kedvem,
Baekhyun elrángatott tőlük, mondván, nem ülhetek kilenc napig bezárva. Nos,
ezzel nem értettem egyet. Végre nyugtom lehetett volna mindennemű drámától. De
sajnos, amint kimozdultunk, az égiek már megint kibasztak velem. Cél nélkül
járkáltunk, mikor az a személy jött velem szembe, akit nagyon nem akartam
látni. Hát drága Sors, dögölj meg!
- Chen… Kérlek… Beszéljünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése