Sziasztok :) Egész gyorsan megjöttem a LayChen 29. fejezetével, pedig
akadtak gondok, de itt van, úgyhogy kellemes olvasást ^^ Mást nem is mondanék
:D
29. Fejezet
Jongdae
Mindenféle érzelem nélkül néztem Lay-re, miközben ő
idegesen tördelte a kezeit pedig valójában… Valójában olyan kibaszott
hevesen vert a szívem, hogy féltem menten meghalok.
Kifújtam a levegőt, amit nem tudtam miért is tartottam
bent, majd jelentőségteljesen Baekhyunra pillantottam és annyit tátogtam neki,
hogy Lay. Rögtön leesett neki a
helyzet, de a szemét köcsögje nemhogy segített volna, inkább elhúzott a
picsába. Egyedül hagyva Lay-jel.
- Chen… Annyira sajnálom…
- Hát a rohadt bocsánatod nem sokat segít! - mordultam
rá idegesen. - Mi a fasz változott két kibaszott nap alatt?
- Én… - És elhallgatott. Csak bámult rám azokkal az
idegtépően aranyos szemeivel és tudtam, hogy meg fogok neki bocsátani, pedig
nagyon nem akartam. Érezze ő is milyen az, amikor szeret valakit, de csak
visszautasítást kap, semmi mást. Ja bocs, meg fagyos tekintetet.
- Ha nem nyögöd ki, mit akarsz, én megyek. Van jobb
dolgom is, mint a semmit hallgatni.
- Kérlek, bocsáss meg! - erősen ragadta meg a karomat
és nem engedett el hiába próbálkoztam. Még mindig meglepődöm milyen erős,
pedig volt már máskor is szerencsém hozzá.
- Mint már mondtam, semmire se megyek a bocsánatoddal!
Tehát, mi a franc változott az elmúlt két napban? - egyre idegesebb voltam és
tudtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy kiforduljak önmagamból, de aztán a
válasza úgy lesokkolt, hogy meg se tudtam szólalni.
- Igazából semmi. Még mindig ugyanúgy szeretlek,
mint előtte!
Yixing
Válaszom után Chen arcán egyik pillanatról a másikra
annyi érzelem jelent meg és olyan gyorsan váltakoztak, hogy nem is tudtam még
csak megtippelni sem, hogy vajon mi lesz a reakciója. Határozottan szorítottam
a csuklóját, hogy még véletlenül se léphessen le, de szerintem annyira
ledöbbentettem, hogy ha akart volna se tudott volna megmozdulni.
- Akkor meg mi a jó faszomért mondtad azt, hogy nem
lehetünk együtt?! - ordított az arcomba, amitől - szégyen, nem szégyen -,
kurvára megijedtem annyira váratlan volt.
- Én… - kezdtem el, de aztán megint megakadtam.
- Ne kezd megint, mert isten a tanúm, itt áslak el a
járda mellett! Csak adj már egy kibaszott egyenes választ! A… A múltaddal
kapcsolatban is őszinte voltál, most miért nem tudsz? Csak… Csak mondd már el,
hogy mi a faszomért nem lehetünk együtt! - hogy őszinte legyek, nagyon
elgondolkoztam azon, hogy Chen idegbeteg vagy valami, mert ennyit kiabálni
szerintem normális ember nem tud egyhuzamban. Bár nagyon sokáig képes
kitartani a hangokat, jó nagy tüdeje lehet…
- Chanye-
- Mégis mi köze van ennek Chanyeolhoz?! Könyörgöm, ez
rólunk szól! Kettőnkről!
- Tudod mit? - kaptam fel a vizet én is. - Pont ezért
nem leszünk soha együtt! Nem lennél képes ezt normális ember módjára
megbeszélni, ahelyett, hogy üvöltesz folyton?
- Ilyen vagyok. Ez is hozzám tartozik. Ha kellek,
mindenem kell - vonta meg a vállát flegmán. Istenem, el se hiszem, hogy
megint ott tartunk, hogy üvöltünk egymással… Legalábbis ő üvölt, én próbálom
magam visszafogni, de nem sokáig fog menni, tuti felhúz, ahogy eddig is mindig
sikerült neki. Mély levegőt vettem, majd úgy tettem, mintha az utolsó
néhány részlet meg se történt volna és folytattam ott, ahol abbahagytam.
- Bűntudatom volt Chanyeollal kapcsolatban.
Megcsaltam, holott én sosem voltam ilyen és… És féltem, hogy veled nem lehetne
épkézláb kapcsolatom, de… De szeretném megpróbálni, mert nem akarok azon
rágódni “mi lett volna, ha”!
Jongdae
Talán kissé tényleg túlzásba vittem az ordítást, de
Lay valahogy mindig kihozza belőlem. Főleg ilyen dolgokért. El kéne kezdenie
nem másért aggódni, hanem a saját életét élni úgy, ahogy szeretné. Bár ez
valamennyire meg volt, elvégre a második indoka már magára vonatkozott. De
nagyon nem tetszik nekem, hogy Chanyeol valahogy mindig ott van valamilyen
formában a beszédében. Hmm, féltékenység…
- Arra nem gondolsz, hogy nekem mégis milyen lehet?
Hogy nekem is vannak aggályaim? Szerinted én azt hiszem, hogy minden kurva
fasza lesz? És… És folyton szóba hozod valamilyen szinten Chanyeolt… Szerinted
nem szar érzés, hogy róla beszélsz? - rengeteg kérdést szegeztem neki,
többnyire olyanokat, amik nagyon régóta foglalkoztattak engem is, csak sosem
mondtam ki őket hangosan. Lay-nek tényleg meg se fordult a fejében, hogy
nekem is szar lehet ez az egész?
- Nem arról van szó, hogy… Hogy neked nem lehet rossz,
de… De te belegondoltál milyen nekem pont téged szeretni? Te
világéletedben meleg voltál és… És tudom, jártam Chanyeollal, de sosem
szerettem őt! Sokáig tartott elfogadnom a helyzetet.
- Már megint Chanyeollal jössz… - morogtam idegesen. Miért
nem képes megérteni, hogy róla ne beszéljen nekem?
- Chen… - lépett közelebb hozzám. - Hallottad, amit
mondtam? Sosem szerettem őt! Tényleg... - mosolyodott el. - Tényleg ennyire
féltékeny vagy rá?
- Nem - fújtam ki frusztráltan a levegőt. Oké, de,
rohadtul. Nyilván.
- Őszinteséget vársz tőle, de… Ugye tudod, hogy ez
oda-vissza megy?
- És te mikor leszel végre őszinte? - akaratlanul is
elég élesen csúszott ki a számon a kérdés és tudtam, hogy Lay idegei is végesek,
hiába volt egyébként egy nyugodt ember.
- Tudod mit, Kim Jongdae? Baszódj meg! Próbáljon meg
veled beszélni majd az atyaúristen mikor meghalsz! - Meglepően sokáig bírták
az idegei…
Yixing
Tudtam… Tudtam, hogy ki fog hozni a sodromból. Tényleg
nincs senki más ezen a kibaszott földön, aki képes lenne erre… Mély levegőt vettem és úgy döntöttem, ennyi
volt. Belefáradtam ebbe a drámába. Ha már össze se tudunk jönni, mégis
milyen lenne, ha mi járnánk? Biztos, hogy kő kövön nem maradna a
környezetünkben…
Hátat fordítottam neki és elindultam vissza a
kollégiumba, vagy legalábbis valahova. Akárhova, csak el a közeléből. Amilyen
szerencsém van, még újra rohamot kapok miatta vagy franc tudja. Másra sem
vágytam, mint ismét kórházba kerülni…
A szívem legeslegmélyén azért reménykedtem benne, hogy
utánam jön, de… De nem jött. Tényleg nem is próbálkozik még egy kicsit?
Értem én, hogy nemet mondtam neki, hogy csúnyán visszautasítottam, de utána
jöttem! Ki akartam békülni! Azt akartam, hogy… Hogy együtt legyünk… Szinte
biztos voltam benne, hogy egy halálraítélt kapcsolat lenne, de már ez nem
érdekelt, azt akartam, hogy szeressenek. És hogy én is szeressek. Igazán,
őszintén.
Megálltam az út kellős közepén és csak meredtem magam
elé. Legyek én az, aki megint utána megy? De… De mi van, ha… Francba! Dehogy
megyek! Megfogadtam magamnak, hogy ennyi volt! Itt haljak meg, ha utána megyek
megint! Magamban morogva indultam el újra és egy pillanatra még a szívem is
megállt, mikor majdnem elbasztak egy kocsival. Oké, azért nem kéne, hogy
halálvágyam legyen, elvégre… Elvégre ez még nem a világvége.
De sajnos az volt. Én tényleg rohadtul szerettem Chent
és nem bírtam elviselni még a tudatát sem, hogy nincs velem. Mintha csak a
természet is jelzést adott volna, az eddig beborult ég kitisztult, és ősz
végéhez képest igen csak szépen kisütött a nap. Dobbantottam párat a lábammal,
majd eszeveszett tempóban rohanni kezdtem visszafelé oda, ahol Chennel
beszéltem. De már nem volt se közel, se távol.
Jongdae
Még magam is tisztában voltam vele, hogy mennyire
köcsög voltam, de Lay tényleg azt hiszi, hogy nekem oké, hogy pont őt
szeretem? Hogy az ő megfogalmazásával éljek. Éveken át gyűlöltem őt annyira,
amennyire csak lehetett, erre felbukkan és alig kellett némi idő, hogy újra
szerelmes legyek belé. Vagyis… Inkább hogy a régi érzéseim felszínre
törjenek.
Valószínűleg sosem szerettem ki belőle és gyűlölni se
gyűlöltem őt annyira, amennyire kellett volna. Ha egyáltalán gyűlöltem őt.
Igazából már ebben se voltam olyan biztos. Talán csak bebeszéltem magamnak és
másoknak, hogy így van, pedig… El se hiszem, hogy annyi gyötrelem után,
amit megéltem miatta, most megint szenvedek miatta. Csak most vagy ezerszer
jobban fáj, mint legutóbb.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemeimbe, de gyorsan
le is töröltem őket, csakhogy nem csak pár jött. Még sikerült annyira
visszafognom magam, hogy egy padig eljussak, majd arra lerogyva, a térdeimbe
tettem az arcomat, hogy elrejtsem a sírást.
Nem vagyok normális! Ő jött hozzám, én meg ahelyett,
hogy békültem volna, ellöktem őt! Elment az eszem! Igaza volt, meg kellene
próbálnunk. Még ha nincs is jövője a kapcsolatunknak, tudnom kell, hogy… Hogy
talán ő az igazi! Hisztérikus röhögés tört ki belőlem és, ahogy beletúrtam a hajamba, biztos
voltam, hogy minimum egy elmebetegnek tűnhettem, de leszartam. Meg kell
találnom Lay-t!
Yixing
Elveszetten néztem körbe, hát ha megpillantom valahol
Chen hátát, de nem láttam sehol sem. Nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy
zokogásba törjek ki és úgy viselkedjek, mint egy kétéves, de visszafogtam
magam, aztán végül csak ledobtam magam a járda melletti fűbe. Hát baszd meg,
Sors, hogy nem sikerült valahogy elérned, hogy itt maradjon! Igazán
csinálhattál volna vele valamit, hogy ne tudjon elmenni innen!
Elkeseredetten tépkedtem ki egyesével az apró, fakó,
zöld fűszálakat, amit az emberek nem néztek valami jó szemmel, de kurvára nem
érdekelt a nyomoruk. Csak a sajátom. Azt hiszem így próbáltam oldani a
feszültséget magamban, de - hogy őszinte legyek -, rohadtul nem segített szart
se. Mi a francért nem bírtam csak még egy kicsit kitartani? Csak még egyszer
el kellett volna engednem a fülem mellett, amit mondott és elérni, hogy
megbocsásson.
Kínomban hangosan felnevettem, aminek szintén nem örültek
az emberek körülöttem, de ez sem érdekelt, mikor tudatosult bennem, hogy mi
mást se csinálunk Chennel, mint bocsánatot kérünk a másiktól és reménykedünk,
hogy a másik megbocsát. Miért nem vagyunk képesek arra, mint mások? “Bocsáss
meg!”, “Oké, semmi gond”. Ennyi, csak ennyire kéne képesnek lennünk...
- Csak erre az egyre válaszolj őszintén -
hallottam meg nem messze tőlem azt a hangot, amelyikről nem hittem volna, hogy
még hallom -, tényleg meg akarod próbálni? Velem?
- Ha nem így lenne, szerinted itt ülnék magamba
roskadva? - kérdeztem vissza, majd elmosolyodtam. - Őszintén szeretlek,
Chen, és őszintén mondom, hogy meg akarom próbálni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése