Sors, dögölj meg! [LayChen] 32. Fejezet

Sziasztok :) Kellemes vasárnap estét kívánok mindenkinek a LayChen új részével. Bár a letargiám továbbra is tart, így még mindig nem a megszokott tőlem (igen, megint elég lehangoló a fejezet vagyis nem annyira, de nem a szokásos vicces szerencsétlenkedés megy benne). De azért remélem tetszeni fog, kellemes olvasást ^^

32. Fejezet

Yixing

Mindenhova próbáltam nézni, csak előre nem, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetünk Chen apjáéval. Még anélkül is tudtam, hogy milyen szemekkel méregethetett minket, hogy nem pillantottam rá. Szinte éreztem a hideget a bőrömön.

Aztán végül csak megkémleltem mi a helyzet, de sajnos nem tévedtem; a férfi olyan szemekkel meredt a Chennel összekulcsolt ujjainkra, hogy féltem mindjárt leszakadt az egyikünk karja. Tőből. Idegesen igyekeztem kihúzni kezemet barátom fogságából, de nem jártam sikerrel. Az apja elevenen fog elásni minket. Tuti, hogy itt halunk meg…

Rohadtul be voltam szarva az egész szituáció miatt; egyébként sem akartam semmi úton-módon összefutni vele, de ebben a helyzetben meg végképp nem. Jézusom, baszki, ránk nyitott! Ez… A rohadt...!

- Jongdae… - bár nem hozzám szólt, mégis én voltam az, aki megijedt, nem Chen. Ő még csak össze sem rezzent a váratlan hangra.

- Nem kívánom végighallgatni a szentbeszéded, köszi - rémültem pillantottam Chenre, ahogy meghallottam a flegma stílust és már vártam a faterjának a kifakadását, de az nem jött. Csak kimérten beszélt és… Komolyan mondom, ki akartam rohanni, nemcsak a házból, nemcsak az utcából, hanem az egész világból. Kibaszottul féltem.

- Az, hogy mi akarsz, nagyon nem érdekel. Csak az érdekel, hogy mégis hogy volt pofád ennyi idő után beállítani ide. Vele - összeszorítottam a szemem, mert tudtam, hogy most Chen vissza fog pofázni és abból jó nem fog kisülni, az már egyszer holtbiztos.

- Tudtommal még hivatalosan itt lakom. Vagy már nem? Kibasztál?

Jongdae

Attól még, hogy nem látszódott rajtam, megijedtem. Nem igazán készültem fel egy hosszabb, mélyrehatóbb beszélgetésre az apámmal, de ezt nem mutathattam ki sem miatta, sem Lay miatt. Igazából még attól is féltem, hogy Lay perceken belül összeesik vagy isten tudja mi lesz vele. Sajnos nála nem lehet tudni.

- Egyszerűen nem értem, hogy hogy lehet olyan gyerekem, mint te… - ez a mondat jobban szívem ütött, mint eddig bármi, amit mondott nekem az elmúlt években. - Rendesen neveltelek és nagy nehezen - azt nem mondom, hogy teljesen elfogadtam az egész meleg dolgot, de hogy vele… Nála jobbat nem találtál? Vagy ez is valami szórakozás neked? Átvered, hogy így állj bosszút? - döbbenten kerekedtek el a szemeim az utolsó kérdése után, majd rémülten Lay-re pillantottam, de ő semmilyen reakciót nem mutatott mellettem. Leszámítva, hogy hullafehér volt.

- Lay, nehogy azt hidd, hogy-

- Mindegy. Nem… Nem érdekel… - Lay hangja megtört volt és totál kétségbeestem, hogy elhiszi apámnak. Nem volt egy hiszékeny srác, de ennek a dolognak volt valóságalapja; én olyan voltam, aki egy ilyen húzásért megtette volna az egész átbaszós cuccot. Istenem, ezt bárki elhinné rólam, aki csak egy kicsit is ismer!

- Esküszöm neked, hogy ez nem igaz!

- Elhiszem… - Nem, nem hitte el. Elég volt az arcára nézem ahhoz, hogy tudjam.

- Lay, kérlek...

- Magyarázkodhatsz neki amennyit csak akarsz, de az nem változtat a tényen; olyan szinten gyűlölted őt, hogy elégetted az össze képeteket!

Yixing

Nagyon közel jártam egy ájuláshoz, mikor Chen apjának száját elhagyta az a bizonyos kérdés. És nem azért, mert annyira félnék a bosszútól, hanem mert a mostani Chen olyan volt, aki ezt megtette volna.

Hiába bizonygatta, hogy ő nem tenne ilyet, hiába akartam elhinni neki, az agyam egy kis szeglete az súgta, képes lenne rá. Zokszó nélkül. Az a Chen, akit régen ismertem, bár elég szabadszellemű volt, sosem tett volna ilyet, de ahogy jelenleg ismertem… És tényleg elégette a képeinket? Hogy… Hogy tehetett ilyet?

Megráztam a fejemet, mély levegőt vettem, majd megszorítottam Chen kezét és végre belenéztem rendesen a faterja szemeibe. Együtt vagyok vele, bíznom kell benne, hogy ilyet sosem tenne meg velem. Amiket… Nem játszatta meg ilyen jól, ami köztünk van!

- Akármennyire is ismerte régen a fiát, kizártnak tartom, hogy most is elég jól ismeri! Tökéletesen megbízom benne és értékelném, ha nem próbálna meg belerondítani a kapcsolatunkba! - még én is meglepődtem milyen határozott volt a hangom, nemhogy a nappaliban tartózkodó másik két személy.

- Én ugyan nem szeretnék belerondítani a kapcsolatotokba - emelte fel védekezően a kezeit maga elé -, csak rávilágítok néhány dologra. De, csakhogy visszatérjünk a beszélgetés elejére; Jongdae, ha megmondod, mikor voltál itt utoljára, elnézem, hogy konkréten betörtél a házba, ha nem… - nemtörődően megvonta a vállát és esküszöm meghökkenésemben még a szám is tátva maradt. Tényleg ennyire leszarja, hogy a fiával van éppen? Mégis hogy lehet ilyen egy apa? Simán lecsukatná vagy mi?

Jongdae

Hogy őszinte legyek, nem igazán tudtam követni az apámat. Egyszer úgy tűnt mindenáron bele akar piszkálni a Lay-jel való kapcsolatomba, máskor meg inkább úgy, mintha az jobban érdekelte volna, hogy most mi a szart keresek itt. De… Valami furcsa volt… Ez a kérdés a végén…

- Nem tök mindegy?

- Nos, igazad van, végülis hol érdekel engem, hogy mi a fenét keresel itt, közel egy év után? - elképedtem, és nem csak azon, hogy az apám tudja, hogy milyen rég is voltam idehaza, hanem azon is, hogy voltaképp én… Kurvára nem emlékeztem rá, hogy mikor volt. Tavaly karácsony után, mikor is apám hivatalosan megkérte a nője kezét, leléptem. Végérvényesen. Egyetlen egyszer jöttem ide vissza, a koleszba költözés előtt, hogy összeszedjem minden cuccom, de akkor sem volt itt. De gyanítom tud róla.

- Augusztus végén voltam itt utoljára - vigyorogtam rá fölényesen, mire összehúzta a szemöldökét.

- És egyetlen szó nélkül elhúztál utána.

- Mégis mi a faszt vártál? - idegesen engedtem el Lay kezét, hogy szét tárjam karjaimat. - Könnyes összeborulást? Békülést? Normális beszélgetést? Mi a szart? Mi már évek óta képtelenek vagyunk bárminemű beszélgetésre. Soha semmi nem volt jó neked! Mindennel bajod volt, de ha nekem gondom volt egy rohadt szót se mondhattam! Szerinted mégis milyen érzés volt nekem, mikor anya elment? Szükségem volt rád, de te eltaszítottál! - azt hiszem sosem mondtam meg apámnak, hogy mégis mi bajom vele, de most minden kitört belőlem.

- Nekem sem volt könnyű, ami… Ami történt… És abba belegondoltál, hogy milyen volt nekem, mikor hazaállítottál egy másik fiúval? Azt se tudtam, hogy… - váratlanul megakadt és ijedtség csillant sötét szemeiben, majd alig fél pillanattal később rá is jöttem miért; Lay teste halkan koppant a pezsgő színű szőnyegen.

Yixing

Mikor Chen keze elengedte az enyémet kissé megtántorodtam. Olyan volt számomra az az öt ujj, mint valami életben tartó cucc. Mintha azon keresztül Chen teste egyben tartott volna és mikor már nem volt ott… Előjött a pánikbetegségem. Vagy legalábbis az, amelyik nem viseli jól a megterhelő helyzeteket, mert nem bepánikoltam, csak elájultam, miután ők ketten ordibálni kezdtek egymással.

Nem szeretem én az ilyen szituációkat, nem bírom elviselni őket. Sok nekem egy ilyen. El se hiszem, hogy megint rosszul lettem. És már megint Chen miatt. Vagyis neki már megint köze van hozzá. Miért van neki mindig köze hozzá?

Ahogy kinyíltak a szemeim és megláttam Chen aggódó arcát, rögtön kinyúltam, hogy magamhoz húzhassam. Nyöszörögve bújtam nyakába, hogy az ő illatát érezzem a kórház fertőtlenítő szaga helyett, de teljesen még így sem tudtam kizárni azt a förtelmes bűzt. Írásba kéne foglaltatnom Chennel, hogy legyen erős és ne hívjon mentőt azonnal, ahányszor ez előfordul.

- Megijedtem… - motyogta halkan, de a szoba csendjében tökéletesen lehetett hallani. - Muszáj neked mindig ilyen helyzetbe kerülni?

- Sajnálom… - még mindig nem engedtem el őt, de aztán ahogy eszembe jutott tulajdonképpen hogy is kerültem ide, rögtön arrébb toltam és nyugtalanul néztem bele sötét szemeibe. - Mi történt nálatok? Az apád… - ingerülten fújta ki a levegőt, majd hevesen megrázta a fejét, elfordította azt és hiába próbáltam szemkontaktust felvenni vele, nem tudtam. Nagyon nem értettem mi a baj. A faterja komolyan tovább csesztette, míg én ájultan feküdtem?

Jongdae

Képtelen voltam Lay szemeibe nézni, mert… Mert haragudtam rá. Vagyis… Amint elájult, apám azonnal aggodalmaskodni kezdett és kibaszott irigy lettem rá emiatt. Hozzám évek óta nem viszonyult így, hozzá meg… Miért van ez, hogy én vagyok a fia, Lay-t évek óta nem látta, az ő apjával van az anyám, mégis ennyire aggódik érte?

Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy Lay-re voltam féltékeny. Iránta ilyet még sosem éreztem. Isten a megmondója, hogy múltkor apám miért segített egyáltalán neki. Talán hazudott és tudott róla, hogy Lay az, akinek kifizette a számláját. És tuti most is megtette.

- Chen, mi a gond? Az apád-

- Jaj, istenem, hagyjuk már az apámat! - kaptam fel a vizet, amint megemlítette újra, de aztán mély levegőt vettem és megpróbáltam visszafogni magamat. Nem akarok összeveszni vele, de… De én nem az a típus voltam, aki sokáig el tudja nyomni magában az idegességet.

- Ne haragudj… - lehelte csöndesen, majd elhúzódott tőlem és tudtam, hogy megbántottam. Frusztráltan túrt bele a hajába, majd félre rúgta a takarót és idegesen káromkodva kezdett el arról magyarázni, hogy mi a szarnak öltöztetik át mindig. Elmosolyodtam felfújt arcát látva, majd mikor majdnem elesett nadrág cserélés közbe, még ki is nevettem, mire nagyon csúnyán nézett rám. - Most meg mégis mi francon röhögsz? - mordult rám.

- Aranyos vagy!

- Na, menj a-

- Bocs, hogy megzavarom eme kellemes légkört, de - lépett be apám az ajtón. - Yixing, mégis hova öltözöl? Egy darabig innen nem mész sehova!